A Biblia szerint az ember (testestől - lelkestől) Isten csodálatos alkotása. A megtért ember a Szentlélek temploma! Így távol van tőlünk az a pogány tan, hogy a test gonosz, rossz része; a lélek pedig a jó része az embernek. A testről, mint önmagában gonosz anyagról, a Biblia soha nem beszél. A keresztyének az ember Isten képét hordozó lénynek látják, még bűnös állapotában is. Ezért a keresztyének a holttestet mindig tisztességgel eltemették. A temetés megrázó, drámai fájdalom; szabad sírni, szomorkodni. De mégsem kell úgy bánkódjunk, mint akiknek nincs reménységük. Mert tudjuk: akiknek az élet Krisztus a meghalás nyereség, célba jutás. Krisztus nélkül viszont minden kilátástalan, értelmetlen dráma. 
A gyászolási szokásokban két féle végletet lehet megfigyelni. Az egyik, aki úgy jár-kel mintha semmi sem történt volna. Többet a temető felé sem jár, mondván a szerettei a menyben vannak. A másik ismerősebb: aki, minden szabad idejét a temetőben tölti, s ott sírja ki bánatát. Sokaknak státusszimbólum a síremlék, hirdeti ki volt az illető, és hogyan állt anyagilag. Vannak, akik felkeresve szeretteik sírját beszélnek hozzá, imádkoznak, panaszkodnak, tőlük kérnek dolgokat. Vagyis továbbra is fenn akarják tartani a megszakadt kapcsolatot. Higgyük el Istennek, hogy a halottak nincsenek a temetőben és vegyük ezt komolyan! Ha síremléket állítunk halottainknak, az legyen egyszerű, s fejezze ki hitünket a feltámadásban, Krisztus áldozatában. Legyen rajta biblia ige, amely minden arra jártót vigasztalhat, megerősíthet, megszólíthat.
Ha kimegyünk szerettein sírjához, ne beszéljünk hozzájuk, mert ezt a Biblia tiltja. Mivel a halottak nincsenek ott, így az ember nem velük beszélhet, hanem a Sátánnal, aki nyitottságunkat ki is használja. Tönkre teheti lelkileg, idegileg az embert. Gyászában egészen az idegösszeroppanásig hajszolva őt. A halottakkal való beszédet, kapcsolatfelvételt spiritualizmusnak nevezzük, amit Isten utál (5Móz.18). A virágot ne a halottnak vigyük, hanem a sírt díszíteni; gyertyát ne égessünk, mert az pogány szokás. Ha pedig megállunk pár percre a sír mellett Istennek adjunk hálát szerettünk életéért, és a feltámadás reménységéért, dicsőítsük Krisztust, aki legyőzte a halált és váltságot szerzett nekünk. Temetői szokásaink is tükrözzék hitvallásunkat, mutassunk vele Jézus Krisztusra!
A halálnak egy kérdése, kihívása van számunkra: Mégpedig az, hogy ha majd eljön, akkor az nyereség lesz-e a számunkra, vagy veszteség? Pál apostol azt írja a Filippi 1.21-ben. "Nekem az élet Krisztus, és a meghalás nyereség" Minden embernek, aki a földön élt vagy él ez az utolsó és legnagyobb kérdés. Aki üdvösségre jut, annak nyereség lesz; aki elkárhozik, annak örök kiheverhetetlen vereség. Ez a nagy kérdés a földi életben dől el. Odaát csak eredményhirdetés lesz. Aki hisz Jézus Krisztusban, mint személyes Megváltójában, s elfogadja bűnére a bocsánatot, annak máris örök élete van, amiben biztos is. Aki pedig nem hisz, s nem borul le Krisztus előtt, mint élete egyetlen Ura előtt, az örökre elkárhozik. Sok embernek az a gondja, hogy hova és hogyan fog majd temetkezni. Erről gondosan rendelkezik is. Csak azzal nem törődik, hogy hol fogja tölteni az örökkévalóságot. Törődjünk elsősorban ezzel, mert mit számít az embernek, ha akár az egész világot megszerzi magának, közben pedig lelkében kárt vall? Jézus mondta: "Én vagyok a feltámadás és az élet. Aki hisz én bennem, ha meghal is, él az." Biológiailag ha meghal is, él. "És aki csak élés hisz énbennem, soha örökre meg nem hal." (Jn.11:25-26). Ha bizonytalanok vagyunk sorsunk felől, van kihez fordulnunk, Jézus mindenkit hív, mindenkit meghallgat, mindenkinek üdvösséget kínál. Mondd el neki gondjaidat, kérd el tőle, mindazt, amit neked szánt, és békességet találsz!