A Monarchiát már az első világháború előtt is számos probléma "feszegette": a nemzetiségi kérdés kiéleződése, a dualista rendszer merevsége, társadalmi problémák. Ugyanakkor a Monarchia léte az I. Világháborúig nem került veszélybe. Az európai nagyhatalmak még a háború kezdetén sem számoltak Ausztria-Magyarország felbomlásával, a Habsburg Birodalmat ugyanis az európai egyensúly lényeges elemének tartották Németország és Oroszország (a pángermán és pánszláv törekvések) között. A Monarchiában látták a Balkán nemzeti konfliktusai ("balkanizálódás" kiterjesztésének akadályát is, így a nemzetiségi problémák súlyosságával is csak a háború folyamán szembesültek.
A háború folyamán az antanthatalmak fokozatosan megváltoztatták véleményüket. Ebben több tényező is szerepet játszott: egyrészt felkarolták a Monarchiából emigrált nemzetiségi (cseh, szlovák, lengyel, horvát) politikusokat, hogy ezzel is gyengítsék ellenfelüket; e nemzetiségi politikusok Párizsban illetve Londonban saját szervezeteket, ún. Nemzeti Tanácsokat hozhattak létre. Másrészt több országot (Olaszországot, Romániát) olyan titkos területi ígéretekkel vontak be a háborúba, amelyek a Monarchia területét érintették.

A nemzetiségi politikusok céljává a háború alatt már egyértelműen saját "nemzetállamok" létrehozása vált. Ehhez hozzájárult a mindkét oldalon alkalmazott háborús uszító propaganda, amely egyre reménytelenebbé tette a különböző etnikumok békés együttélését a Monarchián belül. A háború alatt a Monarchia addig jól működő gazdasági egysége is kezdett szétesni az erőforrások kimerülése, a hadi gazdálkodás bevezetése miatt.
Az USA elképzeléseit tükröző wilsoni pontok 1918 januárjában többféleképpen értelmezhetően fogalmaztak a Monarchia sorsát illetően: "népeinek...meg kell adni az autonóm fejlődés legszabadabb lehetőségét". Az antanthatalmak ekkor még nem kötelezték el magukat hivatalosan a Monarchia szétdarabolása mellett, hanem a nemzetiségeknek biztosított autonómiában látták a megoldást. A nemzetiségek azonban 1918 áprilisában a "Monarchia elnyomott népeinek" kongresszusán Rómában kinyilvánították, hogy nem ilyen keretek között képzelik el jövőjüket.
1918 nyarától az antanthatalmak is megváltoztatták álláspontjukat és elismerték a nemzeti tanácsokat szövetségesnek. A várható háborús vereség miatt úgy látták, hogy a Monarchia nem tudja majd ellátni egyensúlyozó szerepét, miközben Szovjet-Oroszország megszületése miatt a térség szerepe felértékelődött. Az antant a bolsevik veszély megállításának a szerepét szánták a kelet-közép-európai "(nemzet) államoknak".
A Monarchia vezetése igen későn, 1918 októberében szembesült a felgyorsuló folyamatokkal, megkísérelte Ausztria-Magyarország föderatív (szövetségi) átalakítását. Ez a tervezet azonban kevésnek bizonyult a nemzetiségeknek és ekkor már tárgyalási alapnak sem tekintették. A háborús összeomlás idején, 1918. október-november folyamán a nemzeti tanácsok kinyilvánították függetlenségüket, illetve csatlakozásukat a környező nemzetállamokhoz (1918. október 28., Csehszlovákia; 1918. november 7., Lengyelország; 1918. december 1. Szerb- Horvát- Szlovén Királyság és „Nagy-Románia” létrehozása). Ezzel párhuzamosan Ausztria és Magyarország is függetlenedett (Magyar Nemzeti Tanács megalakulása, 1918. október 24.). Így a világháborús hadicselekményeket beszüntető padovai fegyverszünetet 1918. november 3-án már egy széteső Monarchia nevében írták alá.
A Monarchia felbomlását jogilag az 1919. január 18-án összeült békekonferencia szentesítette, s itt került sor a határok meghúzására is. A rendezés célja "életképes" államok létrehozása volt a térségben. A Párizs környéki kastélyokban ülésező békekonferencia tárgyalásokat folytatott a "kis győzteseknek" tartott új államokkal, míg a veszteseket nem hívták meg.