Búval élek,
Bús a lélek
Éjjel-nappal bennem.
Óh egek! bár
Meghalnék már!
De mit van mit tennem?
Ha ti is kővé váltatok,
Fohászkodást nem hallatok,
Hová kell hát lennem?

A siralom
Én italom,
A csuklás ételem,
Szemem közt űl,
Együtt repűl
A kesergés velem,
Álom helyett bú veszteget,
Magát a levegőeget
Nyögések közt nyelem.

Ez ágon űlt,
Kinél nem szűlt
Szebbet a természet,
Egy átkozott
Rá célozott,
Pattant, - s elenyészett
A legártatlanabb pára,
Hogy haldoklott, utóljára
Sohajtva rám nézett.

Bóldog vóltam,
Míg csókoltam,
S csókját szedegettem,
A szomorú
S epesztő bú
Sullyát nem érzettem:
De minden gyönyörűségem
Bóldogságom reménységem
Benne elvesztettem.

A kegyetlen
Illy véletlen
Halálát nevette,
Elragadta,
S azt sem hagyta
Hogy sírjak mellette.
Ha társammal illy rútúl bánt
Az álnok, engem miért szánt
Lelőni mellette?

Árnyékos fák!
A zőld ruhák
Rólatok levesznek,
Szép ligetek!
Belőletek
Hótengerek lesznek,
De a tavaszi melegek,
És az engedelmes egek
Újra zőldellőké tesznek:

De engemet
Úgy bétemet
Örökre bús telem,
Hogy nyilását,
Tágúlását
Már nem is képzelem,
Víg napomnak felkelését,
Tavaszomnak derűlését
Csak hóltomkor lelem.

Múlt örömök!
Akkor jövök
Majd össze veletek,
Ha a halál
Reám talál,
S páromhoz mehetek:
Hogy hát ölébe juthassak,
Szájára csókot rakhassak,
Óh búk! búk! öljetek!!