Egy szép nyári estvén, csak naplement tájba
Még környékünk szinte nem borúlt homályba,
Még a természetnek lángszínü bársonyja
Amellyel elnyugvó napunkat bévonja,
Mutatta mennyei pompával terjedve
Millyen nagy méltóság légyen vele fedve:
Még kevés csillagok tudtak erölködni
A napnak súgára alól kivergődni:
Még az apróbbakat, bár magát elvonta,
Hosszan utánna nyúlt fényével bévonta:
Midőn gyepágyamról néztem félkönyéken
E szép változást a szunnyadó környéken.
Mint a szivem, csendes vólt a levegő is
A nap után bámúlt tán még a szellő is.
A dishármóniás békák piánója,
A taktusra zúgó malom zubogója,
Vizibika buggyok, füttyök, hápogások,
A pittyet cifrázó fürj-palattyolások,
Egy panasszát nyújtó kis fülemülének
Hangszálai között amint őgyelgének
Az elfáradt erőt nyugvásra rengették
És a higgadt elmét andalgóvá tették.
Álmélkodva néztem e nagy játékszinbe,
Hogy a bölcs természet mennyiféle szinbe
Hordja fel játékát a néző elébe
S hányféle hangokkal zengedez fűlébe.
Nemem méltóságát egésszen érzettem
Látván hogy e mind ő érte van, s érettem,
Érzém, melly nagy lelkem állattársim felett,
Kikbe ily bölcset a fő bölcs nem lehellett.
Mi tudunk az égitestek közé menni
A láthatatlanból megláthatót tenni,
Útját, messzeségét, nagyságát vizsgáljuk
S a nagy természetet keresztül bujkáljuk.
Ez érzés felséges vóltával megtelvén,
S gyepágyamról mint egy kis isten felkelvén
Menyezete alá mentem fás kertemnek
És ott szabad folyást engedtem eszemnek,
Melly a nyughatatlan vizsgálás szárnyain
Túlszállt a halandó látás határain
S a nagy mindenségnek már csaknem felette
Lengvén, kis lakhellyét el is felejtette,
Már az örök végzés szent kabinetjába
Csaknem belenézett az egek titkába.
Ily kis istenségnél főbb méltóságomba
Az elbújt Ámeli ugrik a nyakamba
Csókot igér, csak ne duzzogjak játékán,
S virágokat szór bé ingem haséjtékán
Azzal friss forgással a fák közt eltünik,
S onnan is virágot szórni rám nem szűnik,
Most sehol se látom, majd elémbe lebben,
Senkivel se játszott még zefír szebben,
Egyszer amint lopva hátam megé kerül,
Gyorsan megfordúlok, s kezem közzé kerül
Már kikapni magát gyengén igyekezi,
Orcáját és mejjét rosszúl védelmezi,
Szám és kezem veri, de nem nagy erővel,
És azt is többnyire csak a keszkenővel.
Igy hanzúcván mikor álmomba se véllem
Megbotlok, eldülök s ő is eldűl véllem,
S a zöld gyepen amint összebúnyolódtunk
Látta az esthajnal miként csókolódtunk,
De a Lóra! Lóra zajra felugrottam
Mi a patvar! hát én ezt mind csak álmodtam?