Rólad szeretnék énekelni,
szülőföldem, de félek,
hogy oly tilos felőled is,
mint benned volt, az ének.
Szülőföldem, - szülőm nekem,
de másnak uradalma,
ki büntetést szabott a bátor,
teletorkú dalra!

Félnék: tilos, cselédfinak
a kurjantás, a nóta,
a címeres kastély körül
kongatni magafonta
ostorait, - félek: tilos
az angolkertbe lépni,
tilos a tengernyi virágból
egy szálat is letépni.

Félek: tilos az elcsapott
öreg cseléd fiának,
tilos halálig a szülő
határ után a bánat,
csak messziről gondolhatok
a nyárfasorra vissza,
amely a kongatást, a dalt
riadva százszorozza.

Félek, de néha felszakad
egy sóhaj néma számon,
szülőhazámat kéri egy-egy
keserű nóta számon,
szülőmet és örökömet,
ahol kitől nem félek,
hol az enyém minden virág,
és bátran zeng az ének...

Tovább zengjen azért e dal,
ama dicső jövőbe,
midőn a földnek ura lesz
a föld szülötte népe,
biztassa a hazátalant,
ama végdiadalra,
melynek utána földre száll
a mennyek uradalma!...