Csipkebokor az útfélen,
nem takargat senki télen...
Meztelenül ázol-fázol,
de tavasszal, mégis-mégis,
kivirágzol.

Virágaid bár szerények,
de sokasak, de serények.
Te vagy a táj szűzi búja,
menyasszonyi bokrétája,
koszorúja.

Szebb vagy minden oltott tőnél,
kertben magát kelletőnél,
vadrózsatő, vadrózsatő,
de cserben hágy, hamar elhágy
a szép idő.

Elrepül a gyors kikelet
elragadja díszeidet,
egész nyáron nem virágzol,
minden ágad éktelenül
búsul, gyászol.

Lám a nemes tő virágzik,
dérütésig, hóhullásig,
napról-napra új szerelmet.
Nem is terem csak virágot,
boldogságot...

Sose búsulj, vadrózsatő, -
mind elmúlik a szép idő,
de te kigyúlsz nagy szépséggel,
mint az égbolt őszi éjjel,
csillagfénnyel.

Sivár képet ölt a tájék,
fedik a kert rózsafáit.
De belőled Isten lángol,
piros tűzzel akár a szent
bibliából!...