Add Uram, hogy az elnémult temetők csendjében,
Megtaláljam én is azt a rég keresett lelki békét,
Mit évek hosszú sora alatt a földön nem találtam meg!
Add, hogy az égő könnyekre mosoly vigaszt hozzak
S a szenvedésre ítélt sebekre enyhe gyógyírt hintsek,
Mitől a megálmodott jövőt nem űzi el ez a rettenet!
Adj még erőt leküzdeni az eltorzult arcú sátán erejét,
Mely nyomomban járva csak kétségeket zúdít felém,
Mitől még az a vékony szalmaszál is láthatatlan lesz,
Miben úgy kapaszkodtam idáig, mint anyját elveszített
Nyomorgó árva, kinek fájdalmát senki meg nem látta,
Csak a hófehér felhőkben fenn járó égi Istenek.
Engedd, hogy a szomorúság perceit két kezem simítása,
A legádázabb helyzetben is feloldja csendülő imaként,
És melegedő szívekkel nézhessen rám minden tekintet!
Adj szememnek újra csillogást, hogy fényével bevilágítsa
A hajlott hátú öregek és védtelen asszonyok álmait,
Mikor magukra maradva tévelyegnek céltalan útjukon,
Hol már senki nem ismeri azt, mi az emberi szeretet.
Adj ép elmét, mivel igaz gondolatként védem azokat,
Akiknek tudata nem hiszi el, hogy ebben a világban is
Érdemes minden egyes botlás ellenére újra talpra állni,
Mert amíg egyetlen mozdulat is életre sarkallja szívünket,
Reményeinket sem engedhetjük a széllel tovaszállni.
Ne vess meg, ha mindazokért küzdök, kik tehetetlenül
Toporognak és rád várnak, mert csak benned bíznak már!
Engedd, hogy még utoljára, gyémántként ragyogjon rám
Minden fájdalomtól homályosult fénytelen szempár!
Segíts, hogy higgyem múló perceim és elsuhanó napjaim
Nem tűnnek el hasztalan lázongó daccal és könyörtelenül!
Engedd, hogy ott legyek minden lépésemmel azok mellett,
Kiknek csak a magány zokogó hangja jutott egyes egyedül!