Éj és homály és fellegek,
Ködös, kavargó torlatok:
Kél már a fény, fehér az ég,
Krisztus közelg, távozzatok!

A föld homálya megtörik,
Dárdáit szórja már a fény.
A tárgyak színe visszatér
Ő tündöklő tekintetén.

Lelkünkben így sápadjon el
Álságos minden bűnhomály,
Felhőink felszakadjanak,
Isten legyen bennünk király.

Takarni többé nem szabad,
Kiben mi ködlő gondolat.
Az új reggel ragyogja be
A lelki megtárt titkokat.

Hajnal előtt, szennyes időn,
A tolvaj bizton vétkezett;
De feltár minden csalt a fény,
És nem tűr bújni bűnöket.

Fortélyos, álnok cselszövés
Az éj homályán megvonul,
Éjt vár a házasságtörő
Szennyének meghitt társaul.

De íme, tűzben kél a nap,
Piros szemérmet kelteget.
Ha lát a nap tanú szeme,
Bűnözni bátran nem lehet.

Ily reggelen ki nem pirul,
Ha serlegek közt aljasul?
Most elcsitul a szenvedély,
S a tisztaság sejtelme kél.

Most, most az élet szent, komoly,
Nem ismer pajzán élceket,
Most minden tisztes arcot ölt,
Ki balgaságot kergetett.

Mindenre hasznos óra ez.
Minden szabott dolgára jő,
Kalmár, polgár, harcos, hajós,
Kézműves és szántóvető.

A fórum híre vonja ezt,
Amazt keserves kürt szava,
A gazda és kereskedő
Sivár haszonra fut tova.

De minekünk nem kell a kincs,
Nem áll az ékes szó nekünk
A harc mívéhez nem tudunk:
Krisztus, csak téged ismerünk.

Szép tiszta szívvel, egyszerűn
Hozzád emelni énekünk,
Térden dalolni könny között:
Ez egyetlen vágyunk nekünk.

Mi ezzel űzünk üzletet,
Ezt míveljük művészetül,
Csak ezzel gyűjtünk kincseket,
Ha a kelő nap ránk derül.

Érzékeink és életünk
Hadd járja át tekiteted.
Sok ott az álfény és a szenny:
Fényességed tisztítsa meg.

Parancsold: legyünk ezután
Minden szennyektől szabadok,
Mint azok, kiket egykoron
A Jordán-víz lemosdatott.

Kiket még elsodor az éj,
Fekete rút felhőibe,
Szelíd arcod ragyogja be,
Te hajnalcsillagos király!

Szent, ki előtt ocsmány szurok
Tündöklő tejjé változik,
S ében kristállyá: eltöröld
A bűn halálos kékeit.

Megküzdölődött vakmerőn
Jákob fekete éjszakán
Az angyallal, s pitymallatig
Izzadt nem hozzá mért csatán,

De hogy a fény feltündökölt,
Erőtlen térde megrogyott,
Combjába állt a gyengeség
S a bűnnek tüze kialudt.

Sebes lágyéka megtörött,
Ez a legalja testi rész,
Mely messze lenn a szív alatt
Megrontó vágyakat becéz.

E képek minket intenek:
Ember, akit a köd elért,
Ha Istennek meg nem hajol,
Elveszti pártos erejét.

De boldogabb lesz, hogyha küzd,
És lázadó testtagjait
A hajnali napsugarak
Harctól megsorvadtan lelik.

Enyésszen már a vak homály,
Mely minket eddig oly soká
Nyaktörő útvesztőkbe csalt.
Ím ébred az arany sugár!

Hozza el újra a derűt
E fény, és tisztává tegyen,
Némuljon el, ami csalárd
És forrongó és nemtelen.

Úgy fusson el végig e nap,
Hogy nyelv nem ejt hazug igét,
A testet bűn nem szennyezi,
Kéz és sóvárgó szem se vét.

Látó virraszt fejünk felett:
Amit teszünk, vigyázza mind,
Néz és vigyáz minden napon,
Hajnalsugártól estelig.

Ez a tanú, ez a bíró,
Lát mindent, ami létező,
Amit az emberszív fogan;
Csalhatatlan ítélkező.

(Ford.: Sík Sándor)