Kivánkoztam a csángókhoz,
a künnrekedt pusztázókhoz,
Bukovinát sose láttam,
bele mégis visszavágytam.

Vissza, mint a gyerekkorba,
abba az őskori honba.
Istensegíts, Hadikfalva
volt álmaim birodalma.

Megindulván Napkeletnek,
ott pihentem volna egyet,
onnan léptem volna beljebb,
oda, hol a mese erjed.

Keletre, még keletebbre,
a sűrű nyelv-rengetegbe,
őseim Atlantiszába,
Kőrösi Csoma nyomába.

Mentem volna, sose mentem.
Ők indultak meg helyettem.
Nyikorgó nagy szekértábor
nesze kél az éjszakából.

Nyúlik messze a sík éjbe
kocsisereg lámpafénye,
sorban, hosszan, mintha házak,
utcasorok vonulnának.

Tejútnyi csillaggal mintha
Csaba népe térne vissza.
Zárkóznak be a parasztok,
ez a székely mindent ellop.

Gomolyagként kibomolva
tekerül le Hadikfalva.
Futó fonál az orsóról:
Istensegíts egy szekér-sor.

Hazátlan a hontalanhoz,
lemegyek a népfolyamhoz,
mint valami folyam-szélen
álldogálok az útfélen.

Maguk húzzák a szekeret,
Rínak rajta a gyerekek.
Ver az eső, sehol egy ház,
ilyen volt a népvándorlás.

Törik a tej-kukoricát,
a szilvát a palánkon át,
zendül rájuk ebugatás 
ilyen volt a honfoglalás. 

Nézi a nép a menőket,
követi majd holnap őket.
Ez keltre, az nyugatra,
nyüzsög a nép, mint a hangya. 

Szól az ágyú kelet felől,
feldörög rá nyugat felől;
ide-oda a csapdában
fut a magyar a honában.