Száll a turulmadár ... utat ver a szárnya...
Kacagányos Árpád zúg-robog utána.
Jönnek a magyarok szilaj őserőben,
Mint a dörgő vihar fekete felhőben.
Népek riadása: paizs villanása,
Népek hódolása: buzogány zúgása.
Mint az ár, sodorja, a ki áll elébe,
Mint a tűz, olvasztja, hadverő sergébe.

Győzedelmes Árpád széttekint a dombon:
"Ez itt a mi hazánk! Ez az édes otthon!
Harmatos selyemfű gyöngyözik a réten,
Izes hal cikázik a folyók vizében,
Sátoros erdőket bujdosó vad lakja,
Itt ragyog felettünk a Csaba csillagja!
Nézzed sokaságát a sudár fenyőknek:
Kárpátok tetején föl az égig nőnek!
Álomra ringónak első és utolsó:
Születőnek bölcső; halónak koporsó."

S égre csap a tüze hál'adó lángoknak,
Délceg fehér lovat Hadúrnak áldoznak.
Messze bugó kürttel kürtösök harsogják:
ťVége a csatának! Mienk ez az ország!Ť

...Nincs vége, nincs vége! Most is foly a csata!
Ezer év után se mienk még a haza!
Nem ül diadalmat a nemzet ős lelke:
Népeket együvé alkotó szerelme.
Nyelvünk mindhiába édesajku madár:
Bűbájos dalától nem zeng minden határ;
Otthona nincs minden hazai berekben:
Leverik a fészkét... sírva tova rebben...
Ellenséges fajok tapossák e földet,
Mint az éhes farkas, mindannyi ránk törtet.
Vérszomjas fogával pusztítja nyájunkat,
Meg-megfélemlíti őrző pásztorunkat.
Hol vagy te, új Árpád? Új sereged hol van?
Foglald el, foglald el ezt a hazát jobban!