Szomorú, de mégis elmesélem.
Ötesztendős voltál akkor télen.
Fehér ünneplőben álltak a fák,
puha kesztyűbe bújt a sok faág.
A dombon, a hegyen szikrázott a hó,
A kertben lested, jön-e már Télapó?
Kis neszre kaptad fel a fejedet,
Körülnéztél. Mi is neszezhetett?
Valami a fáról lehuppant a hóra.
Egy dermedt kis cinke. Hullott a hó róla.
Mint elkésett levél, feküdt a csepp árva,
szárnyai szomorún, mereven széttárva.
Lehajoltál érte, a kezedbe vetted,
ráleheltél sokszor, hogy megmelengessed.
A szobába vitted, vattába csavartad.
Ó, csak feléledne! Úgy, de úgy akartad.
Sem közel, sem távol nem volt egy varázsló,
De nem segíthetett semmilyen varázsszó.
Lecsüngött a szárnya, feküdt moccanatlan,
Fehér vattaágyán vörös alkonyatban.
Csengethetett neked százszor is Télapó,
Nem kellett a régen áhított űrhajó.
A kis cinkéd járt csak folyton a fejedben.
Levetkőztél, s aztán lábujjhegyen, csendben
ágyadba osontál, rejtetted bánatod,
s remélted, álmodban repülni láthatod.