Te vagy az élet
- Téged lélegzünk.
Te vagy a kenyér
- utánad éhezünk.
Te vagy az ünnep
- benned örvendezünk.
Te vagy az út
- segíts rajtad járnunk!
Te vagy az élet közepe
- gyűjts hát magad köré!
Te vagy a nagy átváltoztató
- újíts meg minket!
Te vagy a béke
- békíts ki magadban mindnyájunkat!
Ámen.
 

(II.világháború)
Hallasz engem, Istenem?
Életemben még nem beszéltem így veled...
még ma, ma meg akarom ezt neked köszönni.
Tudod, gyerekkoromtól kezdve
azt mondták: nem létezel.
És én elhittem. Bolond voltam.
Teremtésed szépsége így
sohasem tárult föl előttem.
Ma éjjel is igazat adok Neked
a bennem felszakadt kráter mélyéből,
amely fölött ott ragyog a csillagos ég.
Ámulva értettem meg üzenetedet....
Nem tudom, Uram,
vajon kinyújtod-e értem a kezed,
Mégis azt akarom mondani Neked,
s Te bizonyára megérted:
egy csoda az, hogy a látható pokol
közepette a szívem könnyűnek
tűnik és felismerlek Téged.
Mit is mondhatok?
Csak azt, hogy boldog voltam,
amikor felismertelek.
Nagyon jó Nálad lenni...
 

Ha kalapomnak szőre volna,
És jobbra-balra nem konyulna:
Én volnék a derék legény!
Arszlánnak is beilleném.
Ha már nem volna vagy két éve,
Hogy a mellényem meg van véve:
Én volnék a derék legény!
Arszlánnak is beilleném.
Ha volna több, mint egy kabátom,
Mit hordanom kell télen, nyáron:
Én volnék a derék legény!
Arszlánnak is beilleném.
Ha a nadrágom alja, térde
Nem volna oly nagyon megsértve:
Én volnék a derék legény!
Arszlánnak is beilleném.
Ha a csizmámnak talpa, sarka
Nem kérdené, hogy hol a varga?
Én volnék a derék legény!
Arszlánnak is beilleném.
Ha majd e ha, ha ha, ha meg ha
Elpusztul tőlem a pokolba:
Én leszek a derék legény,
Mindjárt arszlánnak illem én.
 

[jegyzet]
Hetven körül
Az ember a világi jónak
Kétszeresen örül.
Halk lesz a szó,
Kettős akkord búg benne mégis,
A szomorú is meg a szép is:
Köszöntő is meg búcsúzó.
,,Köszöntelek,
- Szólnék, - te szép világ, szeretlek'',
De a nehéz szók könnyekként peregnek:
,,Isten veled, Isten veled!''
Hetven felé
Minduntalan búcsúzna már az ember,
És könnyeit szégyenlős szerelemmel
Szemérmes szókba rejtené.
De megered
A szó patakja s szétveti a mellet:
,,Hívlak, szeretlek, kívánlak, ölellek,
Erdők, hegyek, virágok, emberek!''
Hetven körül
Az ember mindennek örül.
Hetven felé,
Mint felhőn át az esti napkorong,
Mindenfelé
Egy fényességes árny borong:
Az Istené.
 

Húsvét előtt... nehéz, szomorú léptek.
Húsvét előtt... zokogó, bús miértek.
Húsvét előtt... ajtók, kemények,zártak.
Húsvét előtt... arcok, fakóra váltak.
Húsvét előtt... szívek, üres-szegények.
Húsvét előtt... kihamvadott remények.
Húsvét előtt... egy nagy "Minden hiába !".
Bús eltemetkezés az éjszakába.
De húsvét lett! Feltámadott a Mester!
Húsvét után.. el a gyásszal,
könnyekkel!
Húsvét után... futni a hírrel frissen!
Húsvét után... már nem kérdezni mit sem!
Húsvét után... új cél és új sietség!
Jézus él!Nincs út, mely messze esnék!
Húsvét után... erő, diadal,élet!
Csak azokért sírjunk húsvéti könnyeket,
akik még mindig húsvét előtt élnek.
 

"Gyönyörű az élet, bár néha nem értem.
Vannak percei, mit nem kéne megélnem.
Én tehetek róla? Lehet, hogy igen,
de sok mindenről nem, ezt szívemből hiszem!
Az enyémben volt minden, szép és varázslatos,
pokoli, gyötrelmes, s néha iszonyatos.
Kaptam benne vágyat, szeretetet, álmot,
néha elfeledném az összes valóságot!
Sokszor volt fájó, csúfos az egész,
de talán most a rossz a múlt ködébe vész.
Most talán már jó lesz, minden pillanat,
valóra válhat egy meseszép gondolat.
Így kell már lennie! Elég volt a rosszból,
a félelmekkel teli, pokoli napokból!"
 

Kit Isten szabadnak teremtett
Azt ember rabságba nem vethet
Elhitetik velünk
Hogy szolgasors kenyerünk
És pénz az Istenünk
Buta testvérek kik ezt elhiszik
Szolgasorsba magukat vetik
Nézem őket az erdő széléről
A madárdalok földjéről
Ordítom nekik,
Ébredjetek, a szentségit!
De hangom alig ér el fülükbe
Csak néznek rám bambán, szörnyülködve
Szemükben én vagyok különc és fura
Egy megvetendő alak, ki robotolni lusta
Nem vagyok én sem lusta, sem őrült
Pusztán engem anyám szabadnak szült
Én az erdőket, mezőket járom
Minden éjszaka a csillagokat látom
Egyedül azt sajnálom
Hogy nem velem vagy barátom
A lakásodban gubbasztasz
S mint jó öleb
Hűen bólogatsz
Gyere testvérem a szabadba
Ülj fel pusztákon vágtató vad lovamra
Érezd a napot az esőt a szelet
A természetet, szabadságot csak így értheted meg
 

Néha ördög, néha angyal, Néha bevonnád arannyal,
Néha szurok, meg toll kéne, Hogy azt kenjed a képére.
Néha hívod, néha bánod, Hogy meglátta a napvilágot.
Néha megtipor a lába. Néha büszkén nézel rája.
Néha vonz, és néha taszít, Ragyogása néha vakít.
Néha vár, és néha várat. Néha birtokolhatsz százat,
Néha száz vesz birtokába, Néha csak egy ejt fogságba.
Néha ostoba az arca, Néha ez csak álca rajta.
Néha sír, és néha kacag, Néha boldog dalra fakad,
Néha mérges, néha fáradt, Néha kincs a világnak.
Néha átok, néha áldás, Néha csak egy néma kiáltás. 
 

Életem polcain már,
bárhova nyúlok,
itt is, ott is hiányzik valami
Ellopták,
elkallódott,
elhagytam valahol.
Egyébként
a szem is romlik,
emlékezet is lankad,
szív is rendetlenül ver.
A kézből nemsokára
az utolsó könyvet is kiveszik.
Befejezzük az olvasást.
 

a szerelem az nem jön vissza már
lakatlan házakban félig vakon
bolyongunk ez itt – úgy tűnik – a nyár
a test még kész a lélek elhajol
a napsütésben káprázik a szem
és a pillák mögötti félhomályba
húzódik vissza nincs itt senki sem
saját delíriumos látomása
az ifjúságra néz nem álmodik
a terek visszhangozzák egyenetlen
lépéseinek koppanásait
meggyűlik ez az éles fény a testben
s a lelket egyre kínzóbban vakítja
a szerelem nem jön már soha vissza
 

Hulltak a csendre éber aranyalmák.
Fényszépségük csillogta át az estét,
de menekülő, égő rigóhangok
e csendet olykor itt-ott megsebezték,
majd újra csend lett. Mozdult, szellemekkel
volt tele a kert titkos túlvilága,
s szálló bogár szárnya szórt csillagszikrát
a végtelent eljátszó esti nyárra.
Itt éreztem először: bús a szépség
a fényben éppúgy, mint kilengő árnyban,
s van valami ismerős szomorúság
a rigók estét kiáltó szavában.
Megéreztem akkor, tág szemű gyermek:
ha múlik, mennyi minden bús-hiába!
Mit ér a szépség tétova szívekben,
ha felettünk máris árny nő az árnyra?
Kezemben könnyes álom-aranyalmák.
Fényszépségük csillogja át a létet.
Rigók helyett jajszót versem kiált most
az elmúlásnak, esti messzeségnek.
 

Habzó pezsgőspohárral állok előtted
magunk mögött hagyva egy régi életet,
gyengéden szorítom törékeny kezed
reményekkel telve várjuk az újévet.
Lassan vánszorognak az utolsó percek
szemünkbe csalva fénylő gyémánt könnyeket,
lelkünket ölelik az átélt emlékek
szívünkben lámpásként fénylik a szeretet.
Szürke hónapok tűnnek el a múlt ködébe
gondokkal tarkított nehéz hétköznapok,
de kapaszkodunk az átélt szép emlékbe
belőlük építünk majd egy szebb holnapot.
Az éjfélt lomhán üti el az öreg óra
hangzavarral köszönt ránk az újesztendő,
csóktól nedves ajkunk nyílik egy fohászra,
szerelmünket örökké óvja a teremtő.
 

Ketyeg az óra múlnak a percek
rohanó évek a múltba vesznek,
távolba réved könnyező szemem
múlton tűnődöm halkan, csendesen.
Volt egy ősz, sárguló a levelek,
fájdalmas magány tépte szívemet,
vádlón néztem a gyilkos perceket,
kergettem az illékony szerelmet.
Angyal vezette fásult léptemet
hozzád terelve üres lelkemet,
szerelemre gyújtva hűs szívemet
karomba zárhattalak kedvesem.
Teltek, s múltak a szerelmes évek,
a vágy szirmai hullani kezdtek,
boldogság virágán tüskék nőttek,
s jégé fagytak a dermedő szívek.
Meleget árasztott Isten fénye,
újraélt a boldogság reménye,
kéz a kézben léptünk az ösvényre,
nevetve, futva a messzeségbe.
 

Világ festője, Természet!
Százszínű festéked hol kapod,
hogy mikor Isten a Napot
lecsókolja a mennyről, szaggatott
színekkel kezded festeni az alkonyt?

Vörös ... ez lassan sárgába kúszik,
arany párára zöld köd terül.
Álmosmély, puha vánkosán
a Nap lágyan éjbe merül.

Ti gyönyört kereső emberek!
E kék varázsban jöjjetek
a szabadba
és nézzetek fel a lenyugvó Napba!

Most kigyúlanak a csillagok
- bársonyon égő ékkövek.

Szép alkony, istenveled!
 

Idő, örök öreg, ki messze, fenn
A végtelen szikláján ülsz magad
S csak nézed hallgatag, vén bérceken,
Hogy az eón, az év, a nap halad.

Csak nézed, hogy a tenger és a könny,
A vér és víz hogy árad és apad,
Csak nézed, hogy vív a fény és a köd
S hogy múlik el világ és pillanat:

Idő, örök öreg, mi lenne, mondd,
Ha egyszer elszunnyadnál és e zord,
Nem lankadó játék megállana:

A hulló őszi lomb a lomha légben
S az elmúlás halálhozó ködében
Szívemből szálló sóhaj dallama?
 

Lassan megyünk a völgybe lefele,
Hull ránk a nyári áldás levele,
Ma nyári zöld, holnap őszi arany,
A csúcsokon már tél barnája van.
Lassan megyünk a völgybe lefele.

Ó csak menjünk a völgybe lefele,
Jöjjön - hisz ő jön - álmaink tele.
Ott lenn virágtalan bár a határ,
De mégis, házak hű ablaka vár,
Ó menjünk csak a völgybe lefele.

S amíg megyünk a völgybe lefele,
Ne fájjon az, hogy eltűnünk bele
S a magas csúcsok ormain talán
Más vándorokat ragyog be a láng,
Amíg megyünk a völgybe lefele.
 

 
A magyarságnak egyik legáldottabb szentélye Somlyó. Szent hitünknek, nemzetünknek örök hivatását hirdeti itt a katolikus Európa szélén, a Regnum Marianum peremén. Odaát már egészen más világ kezdődik. Talán ezért támadnak itt a magyarságnak olyan me tafizikai távlatai és .a katolicizmusnak különös magyar mélységei.
Mária székely udvarnépe mindenkor megadta a csá- szárnak azt, ami a császáré, de különösen Istennek, ami Istené. Az élet így itt még istenes kultusz és nem immanens program. A XIX. század értelmében vett nemzeti el sem jutott ide, a hegyek és madarak világába. A székely történelemnek annyi válságán és változásán, az időnek minden megpróbáltatásán keresztül magatudatlan óriásként őrizgeti ez a nép Csíksomlyó mennyei át: a magyarság karizmatikus élményét, az élet kultikus többletét és metafizikai kitekintését.
 

1979. március 6.
(és az azt követő hozzáadások) Totus Tuus ego sum
A Legszentebb Szentháromság nevében. Ámen.
"Virrasszatok, ...mert nem tudjátok, mely napon jö n el Uratok" (vö.Mt 24,42) - ezek a szavak arra a legutolsó hívásra emlékeztetnek, amely abban a pillanatban következik be, amikor az Úr akarja. Ezt a hívást kívánom követni, és azt kívánom, hogy mindaz, ami földi életem része, erre a pillanatra készítsen fel. Nem tudom, hogy ez mikor következik be, de mint mindent, ezt a pillanatot is Mesterem Anyjának kezébe helyezem: Totus Tuus. Szintén anyai Kezére bízok mindent és Mindazokat, akikkel életem és hivatásom során kapcsolatba kerültem. Ezekre a Kezekre bízom mindenek előtt az Egyházat, nemzetemet is és az egész emberiséget. Hálát adok mindenkinek. Mindenkitől bocsánatot kérek. Imát is kérek, hogy Isten Irgalmassága nagyobbnak mut atkozzon gyengeségemnél és méltatlanságomnál. A lelkigyakorlat során ismét elolvastam a Szentatya, VI. Pál pápa végakaratát. Ennek olvasása késztetett arra, hogy megírjam jelen végrendeletemet.
Semmiféle tulajdont nem hagyok magam után, amelyről rendelke znem kellene. A mindennapi használati tárgyakat, amelyeket használtam, kérem, hogy osszák ki, ahogyan jónak látják. Személyes feljegyzéseimet égessék el. Azt kérem, hogy ezek felett az ügyek felett Stanislaw atya őrködjön, akinek megköszönöm hosszú éveken át tartó, megértő együttműködését és segítségét. Az összes többi köszönetnyilvánítást szívemben őrzöm Maga Isten előtt, mivel itt nehéz kifejezni őket.
Ami a temetésemet illeti, megismétlem azokat az utasításokat, amelyeket VI. Pál pápa adott. ( lapszéli jegyzet : Sír a földbe, szarkofág nélkül, 92.III.13.) A helyről döntsön a Bíborosi Testület és a Honfitársak.

"Apud Dominum Misericordia et copiosa apud Eum redemptio"
("Istennél az irgalom, és bőségben a megváltás nála ")
 

Boldogok, akik mosolyognak és jó reggelt kívánnak azoknak, akiknek oly hosszúak magányos, álmatlan éjszakáik.
Boldogok, aki barátságos szavakkal fordulnak embertársaik felé.
Boldogok, akik nem szólnak meg másokat sem nyíltan, sem titokban.
Boldogok, akiknek éles a szemük és nem a látszat szerint ítélkeznek.
Boldogok, akiknek jó a hallásuk és meghallják embertársaik kéréseit.
Boldogok, akik segítő kezüket mások felé nyújtják.
Boldogok, akiknek türelmes a lábuk és elkísérik a szenvedőket.
Boldogok, akik nem fukarkodnak a szavakkal és finom selymüket másokra borítják.
Boldogok, akik szeretetük hatalmával megjelenítik Jézus Krisztust, mert övék a mennyek országa.

Nem az álmok, nem a képzelet országa, hanem az itt és most születő mennyország, amely az örök élet kezdete a Földön.
 

 
Jöjj el, Szentlélek Úristen,
igazság és szeretet Lelke,
adj nekünk jó lelket,
kedvet, szorgalmat és kitartást
ahhoz a munkához, amelyre meghívtál!
Világosítsd meg értelmünket,
hogy a természetben és az emberi életben
fölfedezzük a Teremtő Atya nagy szándékait!
Növelj és alakíts bennünket,
hogy egész életünkben alkalmasak legyünk
az igazság szolgálatára,
és így kiérdemeljük az örök élet jutalmát
Krisztus, a mi Urunk által! Amen.
 

Urunk, Jézus Krisztus,
Te vagy az Út, amelyen járnunk kell,
az Igazság, amelyet keresve keresünk,
az Élet, amely egyetlen boldogságunk.
Hálát adunk mindenért,
amit ma kaptunk tőled.
Áldd meg egyházunkat, hazánkat,
szüleinket és tanárainkat!
Segíts továbbra is,
hogy úgy szeressük egymást és minden embert,
ahogy tanítványaidhoz illik!
Add, hogy eredményeink és kudarcaink
egyformán Hozzád vezessenek.
Te pedig vezess minket Atyádhoz,
akit Veled és Általad dicsérünk
most és mindörökké. Amen.
 

O Pater parvulorum,
norma virtutum!
De coelis in clientes
flecte obtutum.

Ah, vide prostratum
Tibi commendatum,
iuventutis agmen.
Hoc per Te sit totum
Christo devotum.
 

A kislány karácsonyi csomagot készített. Egy dobozt csomagolt be, drága, arany papírba. Aránytalanul sok papírt használt fel, sok színes zsinórt és díszeket.
- Hát te meg mit csinálsz? - kérdezte feddő hangon az apja. - Pazarlod a drága papírt, mint ha te vetted volna!
A lány sírt és félrehúzódott egy sarokba. A dobozt a szívéhez szorította.
A szentestén, amikor a család tagjai meg ozták egymást, a lány is odaadta apjának a szeretettel becsomagolt dobozt.
- Papi, ez a tiéd.
Az apa elérzékenyült. Talán nagyon kemény volt. Végeredményben az az övé. Óvatosan felbontotta a csomagot és türelmesen összehajtogatta az arany papírt, majd kinyitotta a dobozt. Legnagyobb meglepetésére a doboz üres volt! A nem várt meglepetés felizgatta és kirobbant:
- Te meg az egész drága, arany papírt egy üres dobozra fecsérelted?!
A leány okos, nagy szeméből kigördültek a könnycseppek és így szólt:
- De papi, nem is üres a doboz! Egymillió puszit tettem bele!
A férfi azóta is az irodában az asztalon őriz egy cipődobozt.
- Hiszen ez üres - mondják a kollégái.
- Egyáltalában nem! A kislányom szeretete van benne - válaszolja a büszke édesapa.
 

... taníts meg arra, hogy nagylelkű legyek,
És úgy szolgáljalak, amint megérdemled:
Hogy adjak számolgatás nélkül,
Hogy harcoljak nem gondolva arra,
Hogy sebeket kaphatok,
Hogy dolgozzam pihenés nélkül,
Egészen odaadva magam a Te szolgálatodra,
Nem várva más jutalmat, mint azt,
Hogy tudom: a Te szent akaratodat teljesítem. Ámen.
 

Atyám, őrizd, óvd a bajtól azokat, akiket különösen szeretek!
Úgy vigyázz rájuk, mint az én szívemre, melyben nevüket őrzöm!
Tartsd tőlük távol a kísértéseket, és térítsd őket arra az útra,
amely a te dicsőségedbe vezet!
Ha szívüket a bánat nyomja, tedd őket kitartóvá!
Tudjanak bíz ni, remélni segítő, megszentelő kegyelmedben!
Adj nekik nyugodt éjszakát, zavartalan álmot,
reggel pedig újra rajtuk pihenjen tetszésed.
Élvezzék a föld örömeit, amelyeket a tiszta lelkek számára készítettél,
és vezesd őket egyszer országodba, hogy ott egyesülve a szeretetben
együtt dicsérhessük szent nevedet mindörökké!

Ámen.