mikor hívogat a mélység,
csak Te légy a menedékem,
és eloszlik a sötétség.

Egy picike harmatcseppben
megcsillan a fényed,
a legkisebb fűszálban is
ott rejtőzik lényed.

Te alkottad meg a Földet,
álmodtad ily szépnek,
és mi mégis pusztítjuk azt
s elfelejtünk Téged.

Bezárjuk előtted szívünk,
oly sokszor vétkezünk,
Te mégis hosszan tűrsz értünk,
s kegyelmedből létezünk.

Add Uram, hogy ki még nem lát,
fogadjon szívébe,
irgalmad találja meg őt,
s töltse be szent béke.
Ámen.
 

Oh édes Istenem,
hálát rebeg lelkem,
hogy felkeltetted napod
a mai reggelen.
Vágyik rád lelkem,
hogy Veled töltekezzem,
bármerre visz az utam,
Te leszel énvelem.
Te leszel a gondolatom,
Érted emelem a karom.
Áldj meg Uram engem,
hogy vigyázzak Rád nagyon.
Ámen.
 

Áldd meg ezt a parányi szívet, hófehér lelket,
mely elnyerte az ég csókját a földi életre.
Szereti a nap tündöklő fényét és az anyja
boldog mosolyát.
Nem gondol megvetéssel a porra,
és nem vágyik csillogó aranyra.
*
Áldd meg őt, és öleld szorosan a szívedre.
Száz keresztúton át idetalált.
Ő tudja a titkát, hogy választott ki a tömegből téged,
ajtód elé lépett, és kezedbe fogózva kérdezte az útját.
*
Híven követ, csacsog, és nevet, és a szíve nem ismeri a kételyt.
Őrizd hitét, vezesd biztos kézzel, és áldd meg őt.
Tedd a fejére a kezed, és kérd istenedet,
hogy ha parányi lába nyomában vészjósló hullámok kelnek,
*
fentről kapja a szelet, és kifeszített vitorlákkal elérje a béke kikötőjét.
A nagy rohanásban ne felejtsd el őt, engedd,
hadd jöjjön közel szívedhez, s a kezed
pihentesd meg áldón a fején.
 

Mennyei Atyánk!
Te, aki Fiadat, Jézus Krisztust
üdvözítő szenvedésben megdicsőítetted,
és Ő a halálból feltámadása által
nekünk életét ozott,
add, kérünk, hogy mi,
akik Halotti Lepelében
megjelenő képét szemléljük,
egykor szintről szintre láthassuk
Krisztus dicsőséges arcát,
aki Veled él és uralkodik
a Szentlélekkel egységben,
mindörökké, Ámen
 

Nagyirgalmu Atyánk,
Ez év legyen a kitárulkozás,
a dialogus és a találkozás ideje mindazokkal,
akik Krisztusban hisznek,
és más vallások követőivel
mérhetetlen szeretetedben
legy gazdag az irgalomban mindenki iránt.
Dicsérünk téged Atyánk, mindörökké!
Istenünk, mindenható Atyánk,
engedd összes gyermekednek
megtapasztalni,
hogy uton vannak feléd,
az ember vegső célja felé,
s hogy van kisérőjük,aki jót akar nekik;
Mária,a tiszta szeretet képe,
akit eleve arra választottál,
hogy Krisztus Anyja
és az Egyház Anyja legyen.
Dicsérünk téged,Atyánk mindörökké!
Amen
Részlet egy imábol-Egészen a tiéd
II. János Pál imái
 

Magasztalja lelkem az én Uramat,
örvendezve élek szárnyai alatt,
szolgálója lettem, lepillantott rám,
alázattal zengi dicséretét szám.

Ami velem történt, nem volt soha még,
boldognak mond engem minden nemzedék,
nagyot művelt rajtam hatalmas keze,
jóságában százszor szent az Ő neve.

Irgalma leárad, népünkre borul,
félelmünkre válasz, és szívünkre hull,
mindenható karja, csak egyet suhint,
s a kevélykedőket széjjelszórja mind.

Letöri a gőgöst képzelt magasán,
alázatos hívét áldja trónusán,
éhezőknek étket tele kézzel ád,
de a gazdagoktól zárja kapuját.

Igazak dolgára örök gondja van,
szívén hordja népét nagy irgalmasan,
atyáinkhoz szólott évezreken át,
benne bízó népe ismerte szavát.

Dicsőség az Úrnak, áldjuk az Atyát,
Fiút és a Lelket századokon át!
tudom, hogy mit adtál: töviskoronát,
áldott légy ma érte, s minden koron át!

Amen
 

Kedves adományát kötényében vitte,
Vitte kötényében kedves adományát,
Szegények gyereki olyan nagyon várták
olyan áhítattal, Oly kínszenvedéssel,
amelyet jóllakott — szinte el sem képzel.
Elindult útjára szent Erzsébet asszony,
hogy hívek arcára Új mosolyt fakasszon.
Ne aggasszon éhség, a szenvedés többé,
Így akarta Isten — ezt tegye örökké!
S mint találkozék, azzal, ki irigy volt,
s az szinte keményen és zordan rászólt
- Mit viszel Erzsébet? — Rózsás kötényedben?
Erzsébet sápadt lőn s a Szeme sem rebben.
- Rózsát viszek uram, rózsás kötényemben,
Sok, új, piros rózsát, színes tömkelegben
- Mutasd, rivallt az Úr, régi nemes rokon,
kinek a szándékát Isten vette zokon
s ím, halljatok csodát, kinyil a köténye,
száz, illatos rózsa színesül ölébe.
Sok, illatos rózsa! Csodát tett az Isten!
S Erzsébet tovább járt sok, Szegény kilincsen
fordult meg a szent kéz, ő vitt engedelmet,
ezért csoda-tettnek nevezik e tettet.
Áldunk és tisztelünk, drága Szent Erzsébet,
Rózsákkal, s imákkal, így köszönünk Néked.
S téve még Úristen több, újabb csodákat,
melyeknek hallatán elámul a század.
Szent csoda, hogy élünk s Új nyár hoz új rózsát,
S ezen új virágok Erzsébetet áldják!
 

A Turul-nemzetség eddig összegyűjtött, hivatalosan szentté vagy boldoggá avatott szentjeinek névsora: 

Szent István király (969/70-1038), Géza fejedele m fia
Szent Imre herceg (1007-1031), Szent István király fia
Skóciai Szent Margit királyné (1047-1093), Szent István király unokája � édesanyja Ágota Szent István lánya
I. Dávid vagy Dabid mac Mail Choluim Skócia királya (1085-1153), Skóciai Szent Margit fia, Szent István király dédunokája
Szent László király (1040-1095), I. Béla király fia, Vázsoly unokája
Árpád-házi Szent Piroska/Eiréné bizánci császárné (1088-1134), Szent László király leánya
Csehországi ill. Árpád-házinak is nevezett Szent Ágnes (1205-1282), III. Béla király unokája édesanyja Konstancia III. Béla leánya
Árpád-házi Nagy Szent Erzsébet (1207-1231), II. Endre király leánya
Boldog Gertrud premontrei apátnő (1227-1297), Szent Erzsébet leánya
Árpád-házi Szent Kinga királyné (1224-1292), Lengyelország és Litvánia védőszentje, IV. Béla király leánya
Árpád-házi Boldog Jolán fejedelemasszony, majd klarissza szerzetesnő (1235-1298), IV. Béla király leánya
Árpád-házi Szent Margit, domonkos szerzetesnő (1242-1270), IV. Béla király leánya
Árpád-házi Boldog Erzsébet özvegy (1260-1320), V. István király leánya
Anjou/Toulouse-i Szent Lajos (1275-1297), Árpád-házi Mária fia, V. István király unokája
Protugáliai Szent Erzsébet királyné (1270-1336), II. Endre király unokája � Édesanyja Jolanta II. Endre leánya
Árpád-házi ifjabb Szent (vagy boldog) Erzsébet domonkos szerzetesnő (1292-1336), III. Endre magyar király leánya, az Árpád-ház utolsó aranygallyacskája
Anjou Szent Hedvig királynő (1374-1399), I. Nagy Lajos király leánya. Nagy Lajos úgy apai, mint anyai ágon a Turul-nemzetség leszármazottja.
 

 Ne aggodalmaskodjatok a holnap felől, mert a holnap majd aggodalmaskodik a maga dolgai felől. Elég minden napnak a maga baja." (Mt.6, 32)

Nekünk, embereknek megvan mindig az okunk arra, hogy valami miatt aggodalmaskodjunk. Megvannak a magunk reális, valóságos gondjai.
A modern ember szívébe egy egészen különös érzés lopakodott be: az életfélelem. Régebben az emberek a halálfélelmet ismerték. A mai ember azonban az élettől fél. Nem azért, mert olyan félénk lenne, sőt a mai ember bátrabb, extrémebb, mint a régiek. És a modern embert mégis életfélelem gyötri, mert olyan világban él, amelyben minden lehetséges, és annak az ellenkezője is: felemelkedés, lebukás... siker, kudarc... boldogság, szomorúság. Egy kiszámíthatatlan világban él.
Ha legalább azt tudná, hogy van valaki mellette, fölötte, hogy valaki mozgatja, irányítja a dolgokat, tervszerűen dolgozik, valami célja van... ha még azt is tudná, ez a Valaki őt szereti, akkor egyszerre minden elviselhetőbbé válnék. De éppen ezt nem tudja a modern ember. Ezért kell összeroskadnia a gondok alatt, vagy elmenekülni előlük az alkoholba, mámorba, munkába, narkózisba, feledésbe... ha lehet!
Pedig van más megoldás is. Meghallani Jézus szavát: „Én pedig azt mondom néktek: Ne aggodalmaskodjatok...!" Az aggodalmaskodás ellentéte a hit. Az a hit, amely a sors szeszélyén és látszólagos bizonytalanságán keresztül Istent látják, az Atyát.
Aki tudja, hogy mindennek a végén az Isten békessége van, az a mélységből nemcsak kitalálhat, hanem az a mélységben dicsőítheti is az Isten! Aki pedig Istent dicsőíti, az már nem aggodalmaskodik! ÁMEN!
 

Mert ahogyan a test egy, bár sok tagja van, de a test valamennyi tagja, noha sokan vannak, mégis egy test, ugyanúgy a Krisztus is. (1Kor 12:12)

A családod élete csapatmunka. A gyülekezetedé nem különben. Mindenkinek meg vannak a feladatai. Ám olykor egymásra várunk. A fogjuk meg és vigyétek mentalitás uralkodik el rajtunk. Ez pedig nem jó. Szolgáljon tanulságunkra a következő történet: Egyszer volt, hol nem volt, volt egyszer négy ember. Név szerint: Mindenki, Valaki, Bárki és Senki. Egy szép napon szóltak Mindenkinek, hogy akadt egy fontos munka, amit sürgősen meg kell csinálni. Mindenki biztos volt benne, hogy Valaki megcsinálja. Bárki megcsinálhatta volna, de Senki nem csinálta meg. Valaki nagyon megdühödött emiatt, mivel ez Mindenki dolga lett volna. Mindenki úgy gondolta, hogy Bárki megcsinálhatná és Senki nem vette észre, hogy Mindenki kerüli a munkát. Végül Valaki lett az, akit Mindenki okolt, amiért Senki sem csinálta meg azt, amit Bárki megtehetett volna. Amit rád bízott az Úr, az elől ne menekülj, azzal kapcsolatban ne azt várd, hogy majd más megoldja, hanem mutass jó példát és ezáltal is dicsőítsd az Urat és szolgálj embertársaidnak
 

Nézz az arcukba, és képzeld a helyükbe a magadét! A saját jövődet látod.
Érezd, hogy ráncos a bőröd, hogy elfáradtál, a mosolyod is fáradt, a derekad fáj, már akkor fáj, mikor reggel fölkelsz, és hiába írta fel az orvos a negyedik fajta gyógyszert, ez sem hat; sokáig küzdöttél, méltatlankodtál, de már csak legyintesz, és tűröd. Pedig a napod nagy részét ez teszi ki: a fájdalom.
És a fáradtság. Már nem úgy fáradsz, mint rég, hogy este hullafáradtan dőlsz az ágyba, nem, most egy mosogatástól elfáradsz, közben is meg kellett pihenned, aztán csak ülsz és pihegsz. Nem tudod igazán kipihenni magad. Várod, hogy újra visszatérjen tagjaidba az erő, de várhatod - az erő a fiatalságoddal együtt elszállt. Nem érted, hol a régi lendület, hol a lelkesedés, és nem tudod, miért, hogy már a lustálkodás sem esik jól. Mintha távolodnál attól a világtól, amiben eddig éltél. És egyszer csak beléd hasít a felismerés: amit érzel, az már a túlvilág szele.
Bizony, életed java részét már leélted. Vajon ez a javarész volt a lényeges? Ami ezután jön, az öregség, csak rövidebb-hosszabb agónia? Hisz már megint a derekadra kell gondolnod, ülni sem jó, hiába a párnák. Feküdni nem lehet egész nap, aludni alig tudsz, éjszaka minduntalan felébredsz, a fotelban viszont gyakorta elbóbiskolsz. Találgatod, mi fog elvinni: a szíved? a vérnyomás? vagy jön valami más? És mikor?
A kérdésekre nincs válasz. Úgy érzed, hogy vársz, de nem tudod, mire. Nem akarsz meghalni, még nem. Mi dolgod van még itt? És vajon mi fűz még ehhez a világhoz? A házad, ahol annyi éve élsz, aminek minden zugát ismered, azt is, ahová a derekad miatt már évek óta nem érsz el, és amiben hosszú idő óta ugyanúgy állnak a tárgyak? Vagy az emberek? A párod hat éve elment, a gyerekeknek mind saját életük van, nemigen érnek rád. Persze jönnek, amikor csak tudnak, de hát… mi az a kevés idő, csak rohannak, vidámak, megkérdezik, hogy aludtál, jobb-e a derekad, tanácsot adnak, nevetnek, és már szaladnak is tovább.
 

Egyszer egy jól kereső apa úgy döntött, elviszi vidékre hétéves kisfiát azzal a céllal, hogy megmutassa neki, milyen szegény emberek is vannak, és hogy a gyermek meglássa a dolgok értékét, és felfogja azt, hogy milyen szerencsés családban él. Egy egyszerű falusi család házában szálltak meg, ahol egy napot és egy éjszakát töltöttek. Amikor a vidéki út végén tartottak, az apa megkérdezte fiát.
– Nos, mit gondolsz erről az útról?
– Nagyon jó volt, apa! – Láttad, hogy némelyek milyen szükségben és szegénységben élnek? – Igen.
– És mit láttál meg mindebből?
– Azt apa, hogy nekünk egy kutyánk van, nekik négy. Nekünk egy medencénk van otthon, ők meg egy tó partján laknak. A mi kertünket lámpák árasztják el fénnyel, az övékére pedig csillagok világítanak. A mi udvarunk a kerítésig tart, az övéké addig, amíg a szem ellát. És végül láttam, hogy nekik van idejük beszélgetni egymással, és hogy boldog családként élnek. Te és anyu viszont egész nap dolgoztok, és alig látlak titeket. Az apa csak fogta a kormányt, vezetett csöndben, mire a kisfiú hozzátette: – Köszönöm apa, hogy megmutattad, milyen gazdagok is lehetnénk.
 

Néhány szó Pio atyáról:
1877 ben született, 1968-ban halt meg. 2002-ben szentté avatták.
Életének nagy részét az itáliai San Giovanni Rotondo kolostorban töltötte, kapucinus barátként.
1915-ben, 28 éves korában hosszú meditációjából szúró fájdalomra eszmélt, melyet kezében érzett. Három évvel később éppen Szent Ferenc stigmáiról emlékezett meg egyedül, amikor éles sikolyára lettek figyelmesek rendtársai.
Eszméletlenül találták, Krisztusnak mind az öt sebét magán viselte, s igen erősen vérzett.
Krisztus mind az öt sebét (Stigmák) Pio atya előtt utoljára szt Ferenc viselte magán, vagyis Ő volt Pio atya előtt az utolsó teljesen stigmatizált férfi.

Pio atyánál hitetlenek és egyéb nagy bűnösök nyerték vissza hitüket, és nem egyszer egészségüket is. Az is bizonyos, hogy Pio atya évtizedeken keresztül nem hagyta el San Giovanni Rotondot. Ennek ellenére több szavahihető, tekintélyes személy beszámolt arról, hogy lakóhelyétől távol látták őt.

Pio atyának gyakran voltak látomásai, többek között a magyarokról is. Álmából felébredve ezt mondta rólunk:

"Magyarország egy olyan kalitka, amelyből egyszer még egy gyönyörű madár fog kirepülni. Sok szenvedés vár még rájuk, de egész Európában páratlan dicsőségben lesz részük. Irigylem a magyarokat, mert általuk nagy boldogság árad majd az emberiségre. Kevés nemzetnek van olyan nagyhatalmú őrangyala, mint a magyaroknak és bizony helyes lenne erősebben kérniük hathatós oltalmát országukra!"
 

 
Pünkösd... Fényedben élek,
teremtő égi LÉLEK,
erőd gerjeszti lelkem.
Felfogni szent csodádat
nem tudhatom, de áldlak
megújult életemmel.

Az Ige, mint zsarátnok,
hűlt szívemben lángot
lobbantott, hála érte!
Követségében járok,
ahogy a tanítványok,
rajtam a KRISZTUS vére.

Dicsőítsd ŐT ma bennem,
KI nem vetett el engem,
illesse hála, hála,
KI - érte mit se várván -
megváltott vére árán
ISTENNEK, az ATYÁNAK.
 

Fák, csillagok, állatok és kövek
szeressétek a gyermekeimet.
Ha messze voltak tőlem, azalatt
eddig is rátok bíztam sorsukat.
Énhozzám mindig csak jók voltatok,
szeressétek őket, ha meghalok.
Tél, tavasz, nyár, ősz, folyók, ligetek,
szeressétek a gyermekeimet.
Te, homokos, köves, aszfaltos út,
vezesd okosan a lányt, a fiút.
Csókold helyettem, szél, az arcukat,
fű, kő, légy párna a fejük alatt.
Kínáld őket gyümölccsel, almafa,
tanítsd őket csillagos éjszaka.

Tanítsd, melengesd te is, drága nap,
csempészd zsebükbe titkos aranyad.
S ti mind, élő és holt anyagok,
tanítsátok őket, felhők, sasok,
Vad villámok, jó hangyák, kis csigák,
vigyázz reájuk, hatalmas világ.
Az ember gonosz, benne nem bízom,
De tűz, víz, ég, s föld igaz rokonom.
Igaz rokon, hozzátok fordulok,
tűz, víz, ég s föld leszek, ha meghalok;
Tűz, víz, ég és föld s minden istenek:
szeressétek, akiket szeretek.
 

Életünk patakja bűnök és törvények partjai mentén folyik el, valljuk be akarva akaratlanul többször is beléjük ütközünk, tilos területekre tévedünk. Ki többször, ki kevesebbszer véti el a normákat, am elyek betarthatatlanoknak is bizonyulnak sok esetben.

Miért van ez így, mi volt előbb a bűn vagy a törvény? Jól megválaszolnia talán lehetetlen is embernek e kérdéseket, de érdemes elmélkedni rajtuk, hogy elviselhetőbbé tegyük életünk.

Pál apostol szerint, amíg nem volt törvények addig bűnt sem követhettünk el, hiszen nem volt mércéje tetteinknek. Logikus gondolat és igaz is! Az Édenben nem volt bűn ezért törvény sem kellett. Csak egyetlen kérés volt a Teremtő részéről az emberpár felé, amit persze tekinthetünk törvényerejűnek is. Ezt sem sikerült betartani, - tudom, nekem sem sikerült volna- így szabad utat kapott minden, amit a bűnnek kell tartanunk, mert csak önzés, gonoszság, igaztalanság vezérli és elkövetőjének sem szerezhet valódi örömet, boldogságot. Ám nem volt mihez képest bűnnek mondani mindazt, ami az volt, hiszen törvények sokáig ez után sem voltak még és csupán az erő és vágyak alapján működött a világ, az erősebb vágyai voltak az elvárt, betartandó normák. Aztán kaptak törvényt az emberek Istentől, egyszerűt, csak Tíz Parancsolatból áll nem többől.

Ismerjük el, ennél ma sem kellene több. Ha ezeket betartanánk, teljesen szükségtelenné lennének a magunk általunk alkotott törvénytömegek. Hova jutottunk e téren, hogy már a törvényeket is törvénnyel kell védeni, a nemzeti jogokat nemzetközikkel kel sakkban tartani! Jól jelzi a bajokat az is, hogy a törvények már nem főként az emberek érdekeit, erkölcsi normáit védik, hanem a devianciát, az ügyeskedést és a hatalom birtokosait. Nem elfogadható az a tényállás, hogy a jog és igazság két külön kategória, emberi voltunk kérdőjeleződik ez által meg, ezért tegyünk ellene, ha még oly reménytelennek tűnik is! Legalább önmagunkkal el tudunk így számolni, és ami sokkal fontosabb, talán Istennel is
 

Már egy hete csak a mamára
gondolok mindíg, meg- megállva.
Nyikorgó kosárral ölében,
ment a padlásra, ment serényen.
Én még őszinte ember voltam,
ordítottam, toporzékoltam.
Hagyja a dagadt ruhát másra
Engem vigyen föl a padlásra.
Csak ment és teregetett némán,
nem szidott, nem is nézett énrám
s a ruhák fényesen, suhogva,
keringtek, szálltak a magosba.
Nem nyafognék, de most már késő,
most látom, milyen óriás ő
szürke haja lebben az égen,
kékítőt old az ég vizében.
 

A nyírfák kérgében a csend…
S a hű csillag figyel…
Nem halljátok-e hát
A kis csillagok sóhaját?

Nekik már menni kell,
De én még itt maradhatok
S mért is ne tenném?
Sóhajra mindenkor van ok
S minek halnék meg ily korán,
Ha még egy pirkadatot láthatok?
Majd rózsaszin leszek s áradni fog
Szivemből énekem, akár a nagy vizek
S a hold alól a szél
Máris ringatná habjaim, – nem érzitek?

Oh kár fáradnod vélem égi dajka, – lásd
Öreg vagyok
S nem érdemlek már annyi gondozást,
De ott, de ott, az ablakokba’ fenn
Kigyúlt a fény, világosság lett hirtelen
S megállitott,
Vaj’ mi történik ott?
Már gondolom, – légy gyengéd égi lány,
Ott gyermek született talán…
Oh én öreg csavargó, látod, hogy sirok…
A nyírfák kérgében a csend…
S a hű csillag figyel…
Nem halljátok-e hát
A kis csillagok sóhaját?

Nekik már menni kell,
De én még itt maradhatok
S mért is ne tenném?
Sóhajra mindenkor van ok
S minek halnék meg ily korán,
Ha még egy pirkadatot láthatok?
Majd rózsaszin leszek s áradni fog
Szivemből énekem, akár a nagy vizek
S a hold alól a szél
Máris ringatná habjaim, – nem érzitek?

Oh kár fáradnod vélem égi dajka, – lásd
Öreg vagyok
S nem érdemlek már annyi gondozást,
De ott, de ott, az ablakokba’ fenn
Kigyúlt a fény, világosság lett hirtelen
S megállitott,
Vaj’ mi történik ott?
Már gondolom, – légy gyengéd égi lány,
Ott gyermek született talán…
Oh én öreg csavargó, látod, hogy sirok…
 

Áldjuk Istent, ki bennünket
bűnben elveszni nem hagyott,
látta szívünk bűnbánatát,
kegyelemből, üdvöt adott!
Krisztusban nyert üdvösségünk,
e szent kősziklán alapul,
ezért nem rendül meg soha,
létünk: bármiként alakul.
Bár az ősi ellenségnek
támadása, egyre nagyobb,
ám a kereszt diadala
ma is, győzelmesen ragyog!
Halál nem vehet hatalmat
sohasem, az élet felett,
Jézus halt meg a kereszten,
halálra ítéltek helyett!
Hatalma van, hogy életét
letehesse, felvehesse,
megbánt bűnünk, feledésnek,
nagy mély tengerébe vesse!
Sátán ijeszt, hogy bennünket,
üdv útjáról letérítsen,
csábító kívánságokkal,
halálos bűnbe merítsen.
De vad rohama fenn akad,
hitünk védő páncélzatán,
ezért mienk a győzelem,
a győztes Krisztus oldalán!
E nagy kivívott győzelmet,
ne adjuk fel soha, soha!
Ha kitartunk mindhalálig,
vár ránk, győztesek Szent hona!
 

A Kárpátoktul le az Al-Dunáig
Egy bősz üvöltés, egy vad zivatar!
Szétszórt hajával, véres homlokával
Áll a viharban maga a magyar.
Ha nem születtem volna is magyarnak,
E néphez állanék ezennel én,
Mert elhagyott, mert a legelhagyottabb
Minden népek közt a föld kerekén.

Szegény, szegény nép, árva nemzetem te,
Mit vétettél, hogy így elhagytanak,
Hogy isten, ördög, minden ellened van,
És életed fáján pusztítanak?
S dühös kezekkel kik tépik leginkább
Gazúl, őrülten a zöld ágakat?
Azok, kik eddig e fa árnyékában
Pihentek hosszu századok alatt.

Te rác, te horvát, német, tót, oláhság,
Mit marjátok mindnyájan a magyart?
Török s tatártól mely titeket védett,
Magyar kezekben villogott a kard.
Megosztottuk tivéletek hiven, ha
A jószerencse nékünk jót adott,
S felét átvettük mindig a tehernek,
Mit vállatokra a balsors rakott.

S most a hála!... vétkes vakmerénnyel
Reánk uszít a hűtelen király,
S mohó étvággyal megrohantok minket,
Miként a holló a holttestre száll.
Hollók vagytok ti, undok éhes hollók,
De a magyar még nem halotti test.
Nem, istenemre nem! s hajnalt magának
Az égre a ti véretekkel fest.

Legyen tehát ugy, mint ti akartátok,
Élet-halálra ki a síkra hát,
Ne légyen béke, míg a magyar földön
A napvilág egy ellenséget lát,
Ne légyen béke, míg rossz szívetekből
A vér utósó cseppje nem csorog...
Ha nem kellettünk nektek mint barátok,
Most mint birókat, akként lássatok.

Föl hát, magyar nép, e gaz csorda ellen,
Mely birtokodra s életedre tör.
Föl egy hatalmas, egy szent háborúra,
Föl az utósó ítéletre, föl!
A századok hiába birkozának
Velünk, és mostan egy év ölne meg?
Oroszlánokkal vívtunk hajdanában,
És most e tetvek egyenek-e meg?

Föl, nemzetem, föl! jussanak eszedbe
Világhódító híres őseid.
Egy ezredév néz ránk itélő szemmel
Atillától egész Rákócziig.
Hah, milyen múlt! hacsak félakkorák is
Leszünk, mint voltak e nagy ősapák,
El fogja lepni árnyékunk a sárba
És vérbe fúlt ellenség
 

az „Fejemet nincsen már” nótájára

1
Áldott szép Pünkösdnek gyönyörű ideje,
Mindent egészséggel látogató ege,
Hosszú úton járókot könnyebbítő szele!

2
Te nyitod rózsákot meg illatozásra,
Néma fülemile torkát kiáltásra,
Fákot is te öltöztetsz sokszínű ruhákba.

3
Néked virágoznak bokrok, szép violák,
Folyó vizek, kutak csak néked tisztulnak,
Az jó hamar lovak is csak benned vigadnak.

4
Mert fáradság után füremedt tagokat
Szép harmatos fűvel hizlalod azokat,
Új erővel építvén űzéshez inokat.

5
Sőt még az végbéli jó vitéz katonák,
Az szép szagú mezőt kik széllyel béjárják,
Most azok is vigadnak, s az időt múlatják.

6
Ki szép füvön lévén bánik jó lovával,
Ki vígan lakozik vitéz barátjával,
Ki penig véres fegyvert tisztíttat csiszárral.

7
Újul még az föld is mindenütt tetőled,
Tisztul homályából az ég is tevéled,
Minden teremtett állat megindul tebenned.

8
Ily jó időt érvén Isten kegyelméből,
Dicsérjük szent nevét fejenkint jó szívből,
Igyunk, lakjunk egymással vígan, szeretetből!
 

(A nemmel szavazók és a távol maradók táborához...)

Ne féljetek, nem megyünk haza
Minket már régen nem hív a Haza
Mely álmaink bölcsője, sirja volt
Ma rákos fekély, rothadó kék-sárga folt
Ne féljetek, nem megyünk haza

Ne féljetek, nem megyünk haza
Ott a házaknak már nincsen ablaka
Mely múltba néz s jövőbe lát
Nincs, ki megfújná a trombitát
Ne féljetek, nem megyünk haza

Ne féljetek, nem megyünk haza
Az már oly régen a másság temploma
És te is csak szolga, rab vagy ott
Bár zsebedben útlevél ragyog
Ne féljetek, nem megyünk haza

Ne féljetek, nem megyünk haza
Irigység népe, te céda, te buta
A mi kincsünk nem lopott kacat
Lelkünkben hordjuk: hit és akarat
Ne féljetek, nem megyünk haza

Ne féljetek, nem megyünk haza
Hazugság népe, te gyáva, ostoba
Ahol mi élünk az mind magyar sziget
Koromsötétben virrasztó tüzek
Ne féljetek, nem megyünk haza

Ne féljetek, nem megyünk haza
Vagyunk és maradunk, mint kivert kutya
Sorsunk már régen nem sorsotok
Árulók, latrok, újgazdagok
Ne féljetek, nem megyünk haza

Ne féljetek, nem megyünk haza
Hol testvér a testvérnek farkasa
Ki hajnalig háromszor megtagad
Légy átkozott, légy gazdagabb
Ne féljetek, többé nem megyünk haza
 

Sok félreértés van a Szentlélek személyiségével kapcsolatban. Néhányan úgy gondolják, hogy a Szentlélek egy misztikus erő. Mások szerint egy személytelen hatalom, amit Isten ad Krisztus követőinek. Mit mond a Biblia a Szentlélek személyéről? Egyszerűen azt, hogy a Szentlélek maga Isten. Azt is kijelenti, hogy egy személy, egy lény tudattal, érzésekkel, akarattal.

A tény, hogy a Szentlélek maga Isten tisztán látható sok igerészben, mint például az Apostolok Cselekedetei 5:3-4. Itt Péter ellentétbe kerül Anániással, amiért az hazudott a Szentléleknek, és azt mondja neki, hogy “Nem embereknek hazudtál, hanem az Istennek.” Egyértelműen kiderül, hogy a Szentléleknek hazudni annyi, mint Istennek hazudni. Onnan is tudhatjuk, hogy a Szentlélek maga Isten, hogy az Ő jellemzői és tulajdonságai igazak rá. Például a Zsoltárok 139:7-8-ból látható, hogy a Szentlélek mindenhol ott van: “Hova menjek lelked elől? Orcád elől hova fussak? Ha a mennybe szállnék, ott vagy, ha a holtak hazájában feküdnék le, te ott is ott vagy.” Aztán az 1 Korinthus 2:10-ben a Szentlélek mindentudását látjuk: “Nekünk pedig kinyilatkoztatta Isten a Lélek által; mert a Lélek mindent megvizsgál, még Isten mélységeit is. Mert ki ismerheti meg az emberek közül azt, ami az emberben van? Egyedül az emberi lélek, amely benne lakik. Ugyanígy azt sem ismerheti senki, ami Istenben van, csak Isten Lelke.”

Tudhatjuk, hogy a Szentlélek egy személy, mert tudata, érzései és akarata van. A Szentlélek gondolkozik és tud (1 Korinthus 2:10). El lehet szomorítani (Efézus 4:30). Közbenjár értünk (Róma 8:26-27). A saját akarata szerint döntéseket hoz (1 Korinthus 12:7-11). A Szentlélek maga Isten, a Szentháromság harmadik személye. Istenként a Szentlélek a vigasztaló és tanácsadó, amit Jézus megígért (János 14:16,26,;15:26).
 

Kész a világ,
Feszült ünnepi várás
Tereng felette.
Halotti csend. Csak néha néha
Sóhajt az Isten Lelke.
Kimérve minden pálya
Megtöltve minden lélek-lámpa,
Ahol csak úr a lét...
De jaj, sötét van,
Mélységes, iszonyú sötét!
A zordon tömeg-árnyék
Némán zokogva kering útjain,
S csak egyet tud és egyet érez...
Most váratlanul vágyón megvonaglik
És felzúg Istenéhez:
Betelt az idő!
Sugarat, fényt, színt adj nekünk,
Mert epedünk!
Fényesség nélkül oly sivár az élet!
Nagy alkotónk, oh mondd ki szent igédet
Legyen világosság!...
És ismétlik mindig erősebben
A felviharzott étheren keresztül
És felharsan az egek harsonája
S a végtelennek zsolozsmája zendül
Zsibongva, zsongva...
És nagy szavát az Úr - kimondja!
 

Árpád büszke népe, soha ne feledd:
Csonka, rab hazában élned nem lehet,
Szégyen lenne sorsod, becstelen halál,
Hogyha szolganépként láncot hordanál.
Ellenség tiporja most a szent rögöt,
Melyet hős apáid vére öntözött,
Hős apáid vére nem hiába hullt:
Nagy, szabad hazáról szól a drága mult.

Szép turul feszítsd ki végre szárnyadat,
Hosszú téli éjre is jő virradat,
Hajnal fénye vár majd, nem sötét ború,
Kárpátok hegyorma, égi koszorú.
Új munkába kezdjen milliónyi kar,
Új, nagy eskü zengjen, mint a szélvihar,
Hisz velünk az Isten és az ősi jog:
Trianont ledöntjük, zászlónk győzni fog!