Nézz az arcukba, és képzeld a helyükbe a magadét! A saját jövődet látod.
Érezd, hogy ráncos a bőröd, hogy elfáradtál, a mosolyod is fáradt, a derekad fáj, már akkor fáj, mikor reggel fölkelsz, és hiába írta fel az orvos a negyedik fajta gyógyszert, ez sem hat; sokáig küzdöttél, méltatlankodtál, de már csak legyintesz, és tűröd. Pedig a napod nagy részét ez teszi ki: a fájdalom.
És a fáradtság. Már nem úgy fáradsz, mint rég, hogy este hullafáradtan dőlsz az ágyba, nem, most egy mosogatástól elfáradsz, közben is meg kellett pihenned, aztán csak ülsz és pihegsz. Nem tudod igazán kipihenni magad. Várod, hogy újra visszatérjen tagjaidba az erő, de várhatod - az erő a fiatalságoddal együtt elszállt. Nem érted, hol a régi lendület, hol a lelkesedés, és nem tudod, miért, hogy már a lustálkodás sem esik jól. Mintha távolodnál attól a világtól, amiben eddig éltél. És egyszer csak beléd hasít a felismerés: amit érzel, az már a túlvilág szele.
Bizony, életed java részét már leélted. Vajon ez a javarész volt a lényeges? Ami ezután jön, az öregség, csak rövidebb-hosszabb agónia? Hisz már megint a derekadra kell gondolnod, ülni sem jó, hiába a párnák. Feküdni nem lehet egész nap, aludni alig tudsz, éjszaka minduntalan felébredsz, a fotelban viszont gyakorta elbóbiskolsz. Találgatod, mi fog elvinni: a szíved? a vérnyomás? vagy jön valami más? És mikor?
A kérdésekre nincs válasz. Úgy érzed, hogy vársz, de nem tudod, mire. Nem akarsz meghalni, még nem. Mi dolgod van még itt? És vajon mi fűz még ehhez a világhoz? A házad, ahol annyi éve élsz, aminek minden zugát ismered, azt is, ahová a derekad miatt már évek óta nem érsz el, és amiben hosszú idő óta ugyanúgy állnak a tárgyak? Vagy az emberek? A párod hat éve elment, a gyerekeknek mind saját életük van, nemigen érnek rád. Persze jönnek, amikor csak tudnak, de hát… mi az a kevés idő, csak rohannak, vidámak, megkérdezik, hogy aludtál, jobb-e a derekad, tanácsot adnak, nevetnek, és már szaladnak is tovább.