A protestáns Biblia 31 105 verset tartalmaz.
A Tórában (Mózes öt könyvében) 5852 vers van, a szám arámul: „ha-chammá”, ami Napot jelent.
A „Biblia közepe” a Zsoltárok könyve 44,18:
„Bár mindez ránk szakadt, nem feledtünk el téged, nem szegt ük meg szövetségedet.”
Ezt 15 552 vers előzi meg, majd ugyanennyi követi még.
A leghosszabb bibliai vers az Eszter könyve 8,9-ben található:
„Hivattatának azért a király irnokai azonnal, a harmadik hónapban (ez a Siván hónap), annak huszonharmadik napján, és megírák úgy, a miként Márdokeus parancsolá a zsidóknak és a fejedelmeknek, a kormányzóknak és a tartományok fejeinek, Indiától fogva Szerecsenországig százhuszonhét tartományba; minden tartománynak annak írása szerint, és minden nemzetségnek az ő nyelvén, és a zsidóknak az ő írások és az ő nyelvök szerint.” (Károli szerinti fordítás)
A legrövidebb vers a 2 Mózes 20,13-ban, a Tízparancsolatban található, mely így szól:
„Ne ölj!”
 

Ady kérdezte sorsa éjjelén:
Lehet-e az ember, ember és magyar?
Feleltek ti bátor, szent fiúk
Lássuk: A világ most velünk mit akar?
Vagyunk egy szálig elszánt emberek
Kiket tiporni tovább nem lehet
Ha kell még én is veletek halok
Ha engedtek Ti szent fiatalok.
Öt nap, s öt véres szörnyű éjszaka
A csillagokba írta szent nevetek.
Köszönöm néktek drága, szet fiúk,
hogy visszaadtátok a csüggedő hitet
S a barikádok hunyó szent sugarainál
Adynak kiáltsuk szabadon ma már
Mit az ég falára vérrel írtatok
Emberek vagyunk, újra magyarok.
 

“Szép butella az én nevem, ha jó pálinka van bennem. Ha pálinka
nincsen bennem, üres cserép az én nevem.”

“Jó pálinka, jó egészség, szép leány , szép feleség. Szépasszonynak,
jónak, szépen járó lónak kár megöregedni!”

“Barátság és szeretet, egyik mint a másik, pálinkával együtt egészségre válik!”

“Bor és pálinka, egyik mint a másik okosan használva egészségre válik.
Sokszor az embernek legjobb orvossága, de csak annak, aki okosan
használja!”

“XY-nak készült ez a cserép, ebből igya eztán a gyümölcsök
levét. Ha jó pálinkát tölt bele, butella lesz a zöld cserép neve.”

“Adjon az Isten szerencsét, szerelmet, forró kemencét. Üres vékámba
gabonát, árva kezembe parolát, butellámba pálinkát!”

“Adjon az Isten három bét, három efföt, három pét: Bort, búzát,
békességet, fűt, fát, feleséget, pénzt, pipát, paripát, egy butella
páinkát!”

“Adjon az Isten három ét, három efet, három bét: Élet, erőt, egészséget, fürge, fiatal feleséget, bort, búzát, békességet!”

“Adjon Isten bort, búzát, barackot, kurtatorkú ot, csutoránknak feneket, hogy ihassunk eleget”

“Orvosság ez akármilyen nyavajára, erős mint a háromszor varrt csizma szára. Szilva, körte, cseresznye, egészségünkre! Éljen a haza!”

“Bőséggel öntözd a szép magyar virágot, hogy soha ki ne száríttassék a Kárpátok földjéből!”
 

És hazám volt a szó, s hazám volt
a nép, mely magyarul beszél,
a nép, az óriási állat,
mely e fekete földön él;
amit mondtam, a nyelvén mondtam, a nyelvén mondtam,
erőm az ő ereje lett,
sorsát magamba építettem, sorsa magába épített."

 

Azt mondta egyszer a kicsi kéz a nagynak:

-Te hatalmas kéz, szükségem van terád,
mert nélküled szinte semmit sem érek.
Éreznem kell a tenyered melegét, mikor
felébredek és mellettem megjelensz.
Amikor éhezem és táplálékot adsz, és segítesz,
hogy megmaradjak, és felépíthetem apró aim.
Velem vagy midőn járni tanulok, s hozzád futok,
ha félelem gyötör.
Kérlek, ne hagyj el maradj velem!

S a nagy kéz így válaszolt a kicsinek:

- Te kicsi kéz, szükségem van terád,
hogy belém kapaszkodj és megragadj.
Hadd érezzem kedveskedésedet, mert
érted kell kezet fognom sokakkal,
de játszani és mosolyogni sem tudok,
csak veled együtt, mikor átölellek,
s veled együtt felfedezem újra a világot,
- a csodálatos, kicsiny dolgokat.
Hadd érezzem jóságodat, azt, hogy szeretsz,
veled együtt tudok ma kérni is, és hálát adva
megköszönni dolgokat.
Légy mindig velem, erősítsd a kezem…
 

Van-e szebb élet, mint a másik
S nem mindegy-e, akárhogyan
Verjük magunk az elmúlásig?

Úgy siratom azt, amit sírtam,
Olyan nagy vétek a sírás:
Esti vezeklés hajnal-pírban.

Aki él, az mind, mind örüljön,
Mert az Élet mindenkinek
Kivételes, szent örömül jön.

Én vétkeztem, százszor vétkeztem,
De már jön a megjobbulás,
Már az örömet látni kezdem.

Már megragyog fénnyel az Élet,
Mindennemű s mindenkié:
Milyen nagy, áldott fényességek.

Akárki helyén éltem volna,
Életem éltem egyaránt,
Ujjongva avagy panaszolva.

És akármi is fog már jönni,
Mielőtt végleg elmegyek,
Meg fogom ezt szépen köszönni.
 

Tudom, semmi, de semmi közötök
hozzám, butuska tücskök a fű között,
mégis jólesik azt képzelni, hogy
mikor, így este, ablakot nyitok,
nekem üzentek, sok hű kis barát,
lelkendezve, hogy csak szép a világ –
és hogy amiként szobámba a rét
vigasznak lengeti be fűszerét,
a hömpölygő, meleg szénaszagot
s benne az ezer szikra csillagot
s a parázs holdat, ti is úgy külditek,
olyan lélekkel, köszöntésetek,
úgy építitek, hangokból, puha
zenéből, ide, az ágyam köré,
az izgatott nap romjai fölé,
azt, ami örömünk volt valaha,
közös örömünk: a nyugodt csodát,
a zengő boldog, nyári éjszakát.
 

Hüvös szél fú kelet felõl,
Szegény Erdélyország felõl,
Jegyben járt már régen vélünk,
Lakodalmat még nem értünk.
Magyarhaza menyasszonya
Szép kis ország,
Jegygyürûnket, koszorúnkat
Hogy elorzák!

Meleg szellõ fú dél felõl,
Távol Törökország felõl.
Meleg szellõ honfi bánat
Forró sóhajából támadt.
Édes hazám, Magyarország
Árva népe!
Hogy jutottál a bujdosók
Kenyerére!

Lanyha szél fú nyugat felõl,
Nyugati országok felõl.
Mi haszna a sok beszédnek,
Ha nem tesztek, lanyha népek?
Édes hazám, gyász példád beh
Hûn mutatja:
Egyik nép a másikat hogy
Veszni hagyja.

Hideg szél fú észak felõl,
Hideg Muszkaország felõl.
Megfagyaszta minket észak:
A nemzetjog szóbeszéd csak!
Ki erõsebb: ûl s parancsol
A világon,
Elnyomott népek nyakába
Hull a járom.

Indúljatok lanyha szelek,
Hadd szûnjék a hûvös ... meleg ...
Vagy bõdûlj meg fagyos orkán,
Mint a hang a tigris torkán,
Ronts, eméssz, és dúlni semmit
Ha már nem kap:
Megszakadva roggyon össze
Bõsz hatalmad!
 

A mi anyánk,
Erdély,
nehéz szívûnek szült meg.
Három itt élõ nép kincsét,
fájdalmát, büszkeségét,
fenyõk nem alkuvó
gerincét,
folyók szilajságát,
gyönyörû dalok csillogását
adta számunkra
úgy, amint megfogant
a Történelem útvesztõiben.
Így bízta rám magát
másnyelvû testvéreim közt.
A Maros, az Olt s a két Küküllõ
keresztvizébe magyarul mártott;
románul a románt,
németül a szász,
gyermekeiként egy keresztvízbe.
Egyformán oltotta magát szívünkbe
a mi anyánk:
Erdély.
 

Tanyánk
Széljárta, puszta szirt.
Állunk a csúcson viharban, napba nézve.
Kitárjuk keblünk,
Hogy a föld minden zendülése,
Mi egyik pólustól a másik pólusig
Az embereken átremeg,
Fájó szívünkön megszûrve
Érjen téged: Erdély!

A szirt alatt, a szirt körül,
Dús földeken, szép házakban
A sok-sok ember ránk tekint
És szórja ránk szavának nyilati.
Az öregek régi buzogánya
Bosszúsan csap felénk,
És ifjak fürge kelevéze
Sürítve éri meztelen mellünk.

És harsan a kiáltás innen és onnan:
Mit akarnak e furcsa katonák?!
Kinek a posztját állják e rideg tetõn?!
Kinek a nevében mondják az imát,
Hogy tied a dicsõség és az ország?!

S mi állunk!
A viharvert tetõn
Állunk!
És vérzõ szívünk az égre tratjuk,
Hadd lássa idegen és testvér:
Nekünk Erdély,
Erdély a hazánk!
 

Elindultam szép hazámból,
Drága szép Erdélyországból*,
Visszanéztem félutamból,
Szemembõl a könny kicsordult.

Bú ebédem, bú vacsorám,
Búval bélelt minden órám,
Nézem a csillagos eget,
Sírok alatta eleget.

Jaj Istenem, rendelj szállást,
Mert meguntam a bújdosást,
Idegen földön a lakást,
Éjjel-nappal a sok sírást!

* Az eredeti szövegben természetesen
"Magyarországból" szerepel
 

Galícia gidres-gödrös határa,
De sok kislány átkot mondott reája:
- Átkozott légy, Galícia örökre!
Csak a babám kijöhessen belõle.

Galícia környes-körül füstölög,
Ferenc József rézágyúja mennydörög;
Szól az ágyú, ropognak a fegyverek,
Most látszik meg, ki a jó magyar gyerek.

- Ezredes úr, a nagy egekre kérem:
Egy katonát állítson ki helyettem!
Adjon neki egypár órát, ha lehet,
Hogy írja meg az én gyászlevelemet.

Gyászlevelem küldöm az én hazámba,
Hagy hallják meg híremet a városba;
Hadd tudják meg híremet a városba,
Meghalt magyar huszár Galíciába.

Októberben jönnek haza a bakák;
Minden anya várja haza a fiát,
Csak engemet nem vár az édesanyám,
Mert tudja, hogy a síromban nyugszok már.

Nyugszok, anyám, nyugszok Galíciában,
Jöjj fel hozzám fekete gyászruhában;
Megleled a síromat a hantjáról,
Fejfámat a fekete pántlikáról.

Jaj, de szépen harangoznak, temetnek,
Egy katonát gyászkoporsóba tesznek;
Nincs harangszó, csak egypár puskalövés,
Ennyibõl áll egy katonatemetés.
 

"Akié a föld, azé a jövendő... de csak azé lehet a föld, aki együtt él vele, közel áll hozzá, aki megérti a föld szavát... magyarnak lenni Erdély földjén annyit jelent, mint mindig egy lépéssel előbb lenni... egy kicsit többnek lenni minden tekintetben... többet dolgozni, többet szenvedni, többet adni, többet tudni, többet érezni, többet gondolkozni... okosabbnak lenni, hajlékonyabbnak lenni... meghajolni a viharban, mint a mezőségi gyertyánfa, földig hajolni, ha kell... de meg nem törni soha! A fenyő hasad, a tölgyfa törik, de a gyertyán hajlik, mint az acélrugó és kiegyenesedik újra meg újra... Erdély földjén csak a gyertyán-embernek van jövendője."
 

Esküszünk a nemzet Magyar Istenére:
Piros-fehér-zölddel írjuk fel az égre,
Minden nemes magyar, kinek lelke tiszta,
Õsi országunkat együtt vesszük vissza!


Büszke szemmel nézzük Nimród király fényét:
Az égen gyõzi le örök ellenségét
Csodaszarvasunknak követjük futását,
Hunort s Magyart hívó égi vágtatását.


Attila kardjáról csodákat mesélünk,
Ha e kard kezünkben senkitõl se félünk;
Csaba ifjú király, meghajlunk elõtted,
Fényes csillagösvényt az égre te szõtted.


Esztergomi falra festett ok,
Mint apáink régen: törjük szét a láncot;
Figyeljük a Turulmadár érkezését:
A Tudás Népének újjászületését!

Szeretett hazánkat körbeveszi Kárpát,
Ide tértek vissza Álmos, s fia Árpád;
Áhítjuk óvó, Szent Magyar koronánkat,
Ha királyunk fején, ránk senki se támad.

Nagy-Magyarország te sosem leszel árva,
Mindig szívünkben élsz szeretetbe zárva;
Minden nemes magyar, kinek lelke tiszta,
Õsi országunkat együtt vesszük vissza!

Esküszünk a nemzet Magyar Istenére:
Piros-fehér-zölddel írjuk fel az égre,
Minden nemes magyar, kinek lelke tiszta,
Ősi országunkat együtt vesszük vissza!
 

Rólad álmodtam, Erdély,
kamasz koromban, Erdély,
messzirül süvegeltek
hegyek és fejedelmek.
S ki voltál könyvem, Erdély,
ezeregyéjem, Erdély,
lettél ifjonti házam
és tanuló lakásom.
Három nagy évig, Erdély,
laktam földedet, Erdély,
ettem kürtös kalácsát
s a tordai pogácsát.
Ismertem színed, Erdély,
tündérszín őszöd, Erdély,
üveg eged metélő
csúcsaid gyémánt élét.
Most versbe szállok, Erdély,
az első hírre, Erdély,
hogy varázsod határát
sorompók el nem állják.
Öreg pilóta, Erdély,
ül így gépébe, Erdély,
mégegyszer ifjúsága
tájain szállni vágyva...


Habár odáig, Erdély,
el nem érhetek, Erdély,
hol régi lusta sziklám
ma is emlékezik rám.
Oh messze, messze, Erdély,
messze még a nap, Erdély,
hogy teljes lesz a munka
s az igazság se csonka.
 

Szomorúan jár-kel benned a költő,
Sok régi búja mélyből felfakad,
Már alig hitte, hogy meglátja benned
A sziklaerős, ódon házakat.
Ha véletlenül kalapom is lenne,
Mint másoknak van, levenném ma itt,
Mert akkora öröm és gyász van bennem,
Hogy azon még a sírás sem segít...
Beteg vagyok, már közel a halálom,
De megköszönöm, édes Istenem,
Hogy Mátyás szobra előtt meghajthattam
A letisztelgő, őszülő fejem.
Nem is tudom, hogy hány Mátyás kellene
Ma ide, s mennyi férfi, mennyi kard,
Mert siratni kell bizonytalanságban
A roppant hős, de maroknyi magyart...
 

A kolozsvári kikelet szülötte
E pár száll gyöngéd, kora ibolya,
Szûz szirmukon szelíden eltünõdve
A magyar Mona Lisa mosolya.
Erdélyünk szent rögének ibolyái,
A fájó tájról méla üzenet,
Virágnyelven beszéltek, ó parányi,
De drága kincsek, hervadt kedvesek!
Kék szemetekben az erdélyi égnek
Régi derûje integet felém
És sötét szirmotokban érzem én
Az új fájdalmat. Míg vágyódva nézlek
Bús ibolyák, gyötör egy néma vád
És rátok hintem könnyem harmatát!
 

Ott egyem meg a harcmezőn az
Utolsó komisz kenyerem,
De ne legyen többé a hazám
Akkora, mint a tenyerem.
Ha elbukom hát volt értelme,
Védtem egy kócos szeretőt,
Lábhoz tett fegyverrel állok meg,
Hősen az Úristen előtt….

Bizonytalanok most az órák,
Titokba burkolt holnapok,
De gyűlölöm a satnya várást,
Indulni inkább kész vagyok!
Puskám csövébe virágszálat
Fűz majd egy kis magyar leány,
És csillagokkal lüktet szíve
Utánam őszi éjszakán…..
 

MIATYÁNK, ISTENÜNK,
BENNÜNK VAN ORSZÁGOD.
ELŐTTÜNK SZENT NEVED,
TÖRVÉNY AKARATOD.

MINDEN NAPUNK GONDJÁT,
MAGADON VISELED.
BŰNEINKET, MINT MÁSNAK,
NEKÜNK ELENGEDED.

TE KEZED VEZET
KÍSÉRTÉSEKEN ÁT, S
LEFEJTED RÓLUNK
GONOSZ JÁRMÁT.

TIÉD A NAGYVILÁG
ÖSSZES HATALMA, ÜDVE,
MINDÖRÖKTŐL KEZDVE,
LEGYEN MINDÖRÖKRE.
 

Isten, áldd-meg a' Magyart
Jó kedvvel, bõséggel,
Nyújts feléje védõ kart,
Ha küzd ellenséggel;
Bal sors a' kit régen tép,
Hozz rá víg esztendõt,
Megbünhödte már e' nép
A' multat 's jövendõt!

Õseinket felhozád
Karpat' szent bérczére,
Általad nyert szép hazát
Bendegúznak vére.
'S merre zúgnak habjai
Tiszának, Dunának,
Árpád' hõs magzatjai
Felvirágozának.

Érttünk Kunság' mezejín
Ért kalászt lengettél,
Tokaj' szõlõvesszejin
Nektárt csepegtettél.
Zászlónk' gyakran plántálád
Vad Török' sánczára,
'S nyögte Mátyás' bús hadát
Bécsnek büszke vára.

Hajh, de bûneink miatt
Gyúlt harag kebledben,
'S elsújtád villámidat
Dörgõ fellegedben,
Most rabló Mongol' nyilát
Zúgattad felettünk,
Majd Töröktõl rabigát
Vállainkra vettünk.

Hányszor zengett ajkain
Ozman' vad népének
Vert hadunk' csonthalmain
Gyõzedelmi ének?
Hányszor támadt tennfiad
Szép hazám kebledre,
'S lettél magzatod miatt
Magzatod' hamvvedre?

Bújt az üldözött 's felé
Kard nyúl barlangjában,
Szerte nézett 's nem lelé
Honját a' hazában.
Bérczre hág és völgybe száll,
Bú 's kétség mellette,
Vérözön lábainál,
'S lángtenger fölette.

Vár állott, most kõhalom.
Kedv 's öröm röpkedtek,
Halálhörgés, siralom
Zajlik már helyettek.
'S ah szabadság nem virúl
A' holtnak véréböl,
Kinzó rabság' könye húll
Árvánk' hõ szemébõl!

Szánd meg Isten a' Magyart
Kit vészek hányának,
Nyujts feléje védõ kart,
Tengerén kínjának.
Bal sors a' kit régen tép
Hozz rá vig esztendõt,
Megbünhödte már e' nép
A' múltat 's jövendõt!
 

Magyar vagyok, magyar; magyarnak születtem,
Magyar nótát dalolt a dajka felettem,
Magyarul tanított imádkozni anyám
És szeretni téged, gyönyörű szép hazám!


Lerajzolta képed szívem közepébe;
Beírta nevedet a lelkem mélyébe,
Áldja meg az Isten a keze vonását!
Áldja meg, áldja meg magyarok hazáját!


Széles e világnak fénye, gazdagsága
El nem csábít innen idegen országba.
Aki magyar, nem tud sehol boldog lenni!
Szép Magyarországot nem pótolja semmi!


Magyarnak születtem, magyar is maradok,
A hazáért élek, ha kell meg is halok!
Ringó bölcsőm fáját magyar föld termette,
Koporsóm fáját is magyar föld növelje!

 

Piros pünkösd öltözik sugárba,
Mosolyogva száll le a világra.
Nyomában kél édes rózsa-illat,
Fényözön hull, a szivek megnyilnak.
Hogy először tünt fel a világnak:
Tüzes nyelvek alakjába' támadt.
Megoldotta apostolok nyelvét,
Hirdeté a győzedelmes eszmét.
Piros pünkösd, juttasd tiszta fényed'
Ma is minden bánkodó szivének,
Hogy ki tévelyg kétségbe', homályba':
Világitó sugaradat áldja.
Habozóknak oldjad meg a nyelvét,
Világositsd hittel föl az elmét.
Hogy az eszme szívből szívbe szálljon,
Diadallal az egész világon!
Piros pünkösd, szállj le a világra,
Tanits meg uj nyelvre, uj imára.
Oszlasd széjjel mindenütt az éjet,
Szeretetnek sugara, Szentlélek!
 

  
Szólít a dallam, jöjj, égi Tűz!
Hintsd ránk a fényt, ami bűnt elűz.
Úgy kell ma nékünk a drága Láng!
Bajverte híveid szánva-szánd.
Jöjj, drága Szentlélek, adj új erőt,
Nélküled bűs és szegény a föld.

Szólít az ének, szállj, szent Galamb!
Elnémul most minden földi hang.
Tárt szívvel várunk, költözz belénk,
Add vissza nékünk a szép reményt.
Tenélküled létünk a porba hull.
Általad győzünk. Te légy az Úr!
 

Uram!
Köszönöm néked a naponta újraéledő reményt,
Az erőt, mely átsegít a hétköznapi közönyön,
A lelkedet, mely lelkemet az őrülettől menti meg,
Őrizvén bennem a szellem, s a szív vigasztaló szavait.
Köszönöm a nyugalom pillanatait, amikor idebenn
Épülhet a rend, és az értelem rendezheti sorait,
S kicsinyes dühök nem festik homállyal a fény ablakait.
Köszönöm a társakat is, kikkel együtt visz a sors,
Óvd életük, hisz maga van mind, mint a levél,
Melyet a szél sodor.
Uram!
Én csak dolgozni szeretnék, s épebben élni kicsinyég.
Látszatok változhatnak kívül, de logikád mélyen belül,
Hiszem Uram, hogy mindenkoron érvényesül.
Ámen.
 

 
Édesanyja, Nagyasszonya Igaz magyar fiaknak,
Pátrónája, Pártfogója Régi magyar hazánknak!
Tehozzád járulunk, sírva leborulunk,
Légy anyja fiaidnak!
Reánk tekints, mert senki sincs, ki sorsunk boldogítsa!
Igaz szívét és jó szemét Aki reánk fordítsa.
Sok véres sebünket, panaszos ügyünket
Aki előbbmozdítsa.
Mindenfelé nyomorúság szorongatja népünket,
Majd száraz ég, majd zápor, jég veri el termésünket.
Most szívünk szomorú, fél, hogy lesz háború,
Kétség gyötör bennünket.
Békességben, csendességben tartsd meg hű szolgáidat,
Becsületben és bőségben Örökös Országodat!
Szánd meg, ó Jó Anya, Magyarok Asszonya,
Hű magyar jobbágyodat!
Jó hírnévnek, magyar vérnek gerjeszd vidám újultát,
Királyáért, hazájáért vitéz vére buzdultát!
Engedd, hogy hős karja mindig föltarthassa
Az ellenség lándzsáját!
Így zokogunk, így hódolunk, Mária, szent nevednek;
Így remélünk, halunk s élünk jó anyai szívednek.
A magyar Szent Hazát s Angyali Koronát
Ajánld föl az egeknek!