Legyen ma templom minden ember szíve,
Melyben a lélek szárnyat bontogat!
Karácsony édes ünnepén
Legyen imádság minden gondolat.

Legyen ma templom minden ember szíve,
S legyen a templom tiszta, szent fehér.
Karácsony édes ünnepén
Istennek tetsző legyen a kenyér.

Szálljon szívünkbe áldott akarat,
Ez kösse egybe mind a kezeket.
Karácsony édes ünnepén
Te légy vendégünk: Jóság, Szeretet!

Akinek könnyet osztogat az Élet
És kín a napja, kín az éjjele,
Karácsony édes ünnepén
Ne fuss előle! Óh beszélj vele!

Testét takard be s enyhítsd sok sebét!
Óh lásd meg, tudd meg: testvér ő veled.
Karácsony édes ünnepén
A szíved szépül, őt ha öleled.

Az emberszívek örökélő őre
Tegye ma össze mind a kezeket!
Karácsony édes ünnepén
Maradj vendégünk: Jóság, Szeretet! 

Esik a hó és én nézem bentről,
Érzem, hogy te is, csak te fentről.
Álmaimban újra és újra meglátogatsz;
Ott nincs hideg, se hó,
Te akármikor meghallgatsz;
Olyankor minden szép és jó.
Nem bírlak elengedni,
Nem hagyom nélküled az életemet megüresedni.
Hiányzol! kiabálnám néha a semmibe,
Ebbe a kozmikus ürességbe,
Ami itt tátong körülöttem,
De én innen már nem megyek, mert ide jöttem.
  

Kiválasztom a legfényesebb csillagot,
És a nagymamámra gondolok.
Bár megmutathatnám, lehozhatnám...
De Ő maga az! Bár láthatnám...

Könny csordul szemembe,
Visszaemlékszem a szép évekre,
az egymással eltöltött hetekre,
a sírással-nevetéssel betöltött percekre.

Még most is itt érzem
hajának illatát, öreg kezét kezemben.
Még mindig itt van, szívemben...
Mosolya még itt él bennem.

Kitépni azt senki nem tudja,
Talán már soha.
Arca itt ragyog előttem,
míg a világ itt áll, míg össze nem esem...

Szeretlek! Örökre...
  

Izmos legények kötik közösen a gátat

Nekifeszülnek keményen, megvetik a lábat

Szilaj erejüket mind-mind beleteszik

Dolgukat becsülettel, kitartóan végzik



Az életből kerültek fel ők a híres képre

Mikor Márton Ferenc őket megfestette

Egy pillanatot ragadott ki az életükből

Mely, jelképesen sokat mond a csíki népről



Ismerős jelenet,- hasonlót én is tapasztaltam

Hisz, ott születtem velük, egyazon faluban

Ugyanabból a fából faragtak engem is

Sorsunk is ugyanaz, a csíki székelyes



Feltűrt ingujj, barázdás, verejtékes homlok

Számunkra ismerős, gyakori képek vagytok

Nem könnyű az élete itt a csíki embernek

Megküzd létéért, mert hát ide született



Ezt tették őseink, viselték a dolgos igát

Kötötték folyton a gátat, ne szakadjon át

Vigyáztak arra, kemény kitartó munka árán

A zord életkörülmények között, de mindenáron



Kössétek legények tovább is a gátat

Ne hagyjátok magatok,- megvetni a lábat!

El ne sodorjon innét az élet zajló árja

Álljatok ki keményen s örökre a gátra




 

 Fejtetőn szaladok kavicsok felett

“A víz alatt a parttól messze, bent“
fejtetőn szaladok kavicsok felett
Szürke és fekete itt a kép…
alattam araszol egy rozsdás kerék.
Cafrangos hínár-ruhába öltözök
(mint sikló kúszik át lábaim között,
ne sikíts, nem bánt, ne félj!)
Felettem elcsónakázik egy dinnyehéj.
Ide a napfény szörnyethalni jár,
rémségeset fest a félhomály,
s még mélyebben a teljes sötét
tárja feketelyuk-ölét,
ahol dobhártyámon a nyomás
egyhangú, végtelen dobolás.
Hang nem jön ki számon, bugyborékolok,
buborékot vet köröttem sok oszladó dolog,
szédeleg minden tehetetlenül,
míg az idegen közegben átlényegül,
s megfeneklik a mélyben, vagy a parton…
Egy ideig emberi marad az arcom,
markomban fennakad egy kis kavics
(jéghideg, ha szív alakja van is)
s próbálok tovalebbenni még…

Hát…így lesz belőlem hordalék.

 
Hova tűnt a nap az égről
Nem látom a szürkeségtől
Dér a hideg, fagyos mosoly
Szerintem ez nagyon komoly.

Hideg ráz, hát hova tűntél
Talán a déli sarkra repültél
Jöjj most haza, kérünk, várunk
Mert rojtos már a nagykabátunk.

Süss az égen, úgy mint máskor
Könyörgünk ha kell hát százszor
Viríts fényt a fagyos földre
Fesd a tájat tarkás zöldre.
  

Én nem akartam, istenem -
S nem kértem, hogy segíts nekem

Gyanútlan érkeztem, meleg
Szavakkal is kerestelek

Nevetgéltem a nap alatt
Tagadva sem tagadtalak

Szándék nélkül és kedvesen
Szólítottalak: "Kedvesem"

Szájamban jó íz volt neved
Fűnek-fának dicsértelek

Nem is akartam semmi mást:
Jó szót, kenyeret, egy falást

S a kenyér és bor isteni
Ízében téged sejteni

Hogy' ragyogott a két szemem:
Mi történt velök, istenem?

Behúnyom, mikor tehetem
Két kezemmel is befedem

Nem jó látni, se hallani
Elromlott nálam valami

Leköpve állok, sárosan
Megsértettek halálosan

Fejembe töviskoszorú
Arcom gőgös és szomorú

Nézz a szemembe, istenem:
Miért csináltad ezt velem?

Asszonyt is küldtél vigaszúl
Ő is megsértett pimaszúl

Nem mondom: választott edény -
Szívem hideg, szájam kemény

S mint ki tönkrement hirtelen
Elkezdem egész meztelen

Elkezdem egész kicsiben
Csontból, rongyból és irigyen

Leszek magányos, mint a sas
S mint hiéna, büdös, avas

Mint az éj, oly hallgatag
Ha ember meglát, elszalad

Vérszomjas, mint a keselyű
S mint a bűn, olyan keserű

Elfenem arcomon setét
Korommal isten kézjegyét

S nem lesz nekem engesztelés
Többé a tiszta, éles ész

A hét főbűn lesz iparom
Megsértett valami barom

Mikor? Hol? Nem emlékezem
Szöggel verték át két kezem

Spongyát csókoltam szív helyett
S ittam epét és ecetet

Megsértve lógok itt, dagadt
Szemmel a véres nap alatt

Nem mondom: aranyház, titok -
Halálra sértve ordítok

Miért? Miért? Miért? Miért? Miért?
Nem állok jót senkiért

S ki volt? Miért? Mikor? Minek?
Nem adtál választ senkinek

Felelj most, Isten! Már elég
A kínból és reped az ég

Repedt ég s megnyílt föld felett
Nézzünk egyszer farkasszemet

(Nem emlékszel?...Hisz én vagyok
Arcod mására alkotott

Lelkedből lelkedzett csodás
Kétlábú, lelkes alkotás

Ki nem is akart egyebet
Jó szót s egy falat kenyeret

Jobbat nem akart senkisem -)

...Ugy-e, emlékszel, istenem?

Gyónjad az Istennek, ami rosszat tettél
Amit elvétettél s ellene vétettél.
Mikor Szamuelly halálgőzösének
Gyilkos zaja után fölzengett az ének,
Azok közé, akik mernek és akarnak,
Nem álltál be rögtön ébredő magyarnak .
Mert a szomszéd boltos nem jó szemmel nézte,
Ha Prohászka püspök Széchenyit idézte,
Vagy, ha ólálkodva jobbra balra lestél
S aranyközépúton ezüstöt kerestél.

Gyónjad az Istenek, kapkodtál, haboztál,
Trianon korában cseh fürdőn napoztál,
Puha gépkocsikért szívedet eladtad,
Szép magyar leányzó lány maradt miattad,
Gazdag asszonyt vettél, már amilyet leltél
Félvér gyermekeket más pénzén neveltél
Tetszelgett magadnak szabadelvű lényed,
Nagy időket vétő kis kultúrfölényed,
Floridába mentél, Bostonba loholtál.
Valljad meg a bűnöd, silány ember voltál!

Gyónjad az Istennek a Te szörnyű vétked,
Szent Margit szigetén rángatódzva lépted
A szerecsentáncot több ez a panasznál.
Világpolgár módján jeleztél, falaztál.
Demokrata sznobok álmait élvezted,
Reklám tudósokat körül tömjénezted,
S Méhely Lajosról tudomást se vettél,
Tányérsapka láttán gúnyosan nevettél.
Mérges orchideán szívtál virágmézet,
Schalom Aschra mondtad, ez a világnézet!

Gyónjad az Istennek, ami rosszat tettél,
Csörcsilre gondoltál, zsidó lapot vettél,
Sztálin-bombák után új lélekölésre,
Magad is elmentél marxista ülésre.
S mikor körülötted ország-világ rengett,
Fölötted az égen angol rém kerengett.
Világvevő géppel lelkedet eladtad,
London rádióját hangosan hallgattad.
Ellenség beszédje volt italod, étked.
Szegény pesti polgár, gyónjad a vétked. 

Vállamra ült a Vén Idõ,
Mert járni már alig tudott.
Mikor megkértem, hagyjon békén,
Megsértõdött és otthagyott.

Nem ment messze, mert tudta õ,
Hogy nemsokára visszaül.
És hába mondom, hess öreg,
Örök idõkre rámcsücsül. 

 
A várandós élet
Korán szülte meg álmaimat,
Dobbanásai
Az álmélkodások varázsában
Foggantak.
A kuckóba gyûlt évek
Lefújták az álmok aranyporát,
S ráültek vigyorogva
A gondolataimra.
S most itt vagyok,
A magam ácsolta
Fára feszítetten
Várva a lándzsát,
Mit oldalamba döfnek,
Mert ember voltam.
Az élet Golgotáján
Mindenkit megfeszítenek.

A tavasz elköszönt, rég elmúlt a nyár,
jégvirág szövi minden ablakom.
Dérlepte fákon, nem dalol madár,
hogy megpillantsam: nincs rá alkalom.

Néha - vágyódva - lelkem arra jár,
keres és kutat csörgő patakot.
Reménnyel telve titkon arra vár:
alkony-fényében lát egy alakot.

Jaj, ó jaj! ismét csak a képzelet!
Tűnő álomkép, gyorsan illanó:
halad az idő - elhagy - meglehet,

közben a hajam belepi a hó:
csak a szél dúdol egy halk éneket:
rongyos takaró, a rég hallott szó... 

 
A tél fagyos kezével végigsimít a tájon,
zúzmarás leheletével rajzol a fákon.
A házak ablakára jégvirágot fest,
irigykedve nézi rajzát a hideg téli est.

Kandalló melege olyan hívogató,
ropogva ég a tűz, míg odakint hull a hó.
Nagy pelyhekben esik, rakódik a tájra,
a fákat öltözteti csipkés, szép ruhába.

Apró csillagocskák összekapaszkodva,
lepelként terülnek szét körül mindenhova.
Másnap meg kisüt a nap, szikrázik a fényben,
csodával határos: vakít, mikor nézem.

Megtorpan az idő, messze még az alkony,
középen fehérbe öltözött, fenyőmenyasszony.
Koszorúja csillog, elomló a fátyla,
a tél ajándéka: sok ember csodálja...

Csak menekülés hit, s hitetlen ének,
ígérgetése aranyló meséknek,

menekülés a lét-játékú álom,
jótett, rossztett e szétfutó világon,

csak menekülés, amely mindig késő:
közeledéskor az a Messzeség nő.

Menekülés a Vers is, pillanatra
rád-rádtekint istenszép csillagarca,

s ilyenkor egy-egy időtörtre érted
magad, múltad, vágyad, menekülésed,

s a titokról is, hogy Titokba zártan
él börtönében: végtelen világban.

Ó, Menekülés! Kertek, tulipánok...
Tavaszpirosban álmodtam az Álmot.

Kelyhetekben szív életszíne égett,
Hollandusföldről idehozott szépek,

s délceg toronyból délidő harangja
riasztott rá lángoló hógalambra,

majd kéreg-múltjuk nagy fák megmutatták,
s nem éreztem még zsákutcák uralmát...

Ó, Menekülés! Végesnek reménye,
utadnak olykor Csillagvers az éke,

egy Csillagvers, s egy isten csillagarca
reményt vezényel néhány pillanatra...

Csillagisten, Fény a fénytelenségben,
áldd meg könnycseppes-bús menekülésem,

áldd meg e menekülést önmagamba,
volt tavaszba, gyönyörű Tavaszodba!

Nem kell semmi, csak az a volt-volt Ének,
mely hinni tudta azt a Messzeséget,

Hitetlensége kell az Örök Rosszban,
s Hite rosszat legyőző Csillagodban,

bízó Hangja, mely rokona a Fénynek:
Éneked, Fényed, Hited, - Messzeséged,

az Ének tükre, melynek vágya Vágyad,
s visszaadja az Embert - önmagának,

az Ének, melyen most csupán nevetnek
Nagy Piacán lélekben szennyeseknek,

s míg hazug jelkép ámítja a népet,
ördögkéz formál népből csőcseléket.

Nem kell más, csupán az a volt-volt Ének,
égillata az édenkerti szélnek,

szabad piros, a virágkelyhek éke,
piros szíveknek egykor-volt Reménye,

Ének, amelyből árad fenti Fenség,
s egy vágyott Haza hangja visszacseng még...
  

Azt, hogy mi fáj, elmondanám, de mégse
tudom. Ki tudná? Nézz kinyúló kézre,
mely tétova, tűnő, szegényke álom
lemondóan aranyló láthatáron!
Fáj, hogy a múlt tetteket súg hiába:
nincs szív, fogékony, s az agy hozzá kába.
S ha volna tett, tűnődöm, mondd, mit érne?
Idő éget mindent feketeségbe.
Csak a Percen ülünk, e rozzant széken,
s minden vágyunkra ő felel: a Mégsem.
Fáj gyermekkorom, melyben sárga almák
illatával illant a gondtalanság.
Fáj, hogy a Szépben és Nemesben hittem,
s elbukott, nem lett Isten az az isten.
Ám mint lehetne? Az Örök Nincs foglya.
Látszat-létét velünk együtt zokogja.

Ó, nem az fáj, hogy tudom: nem szerettek!
Más jajdul itt: önmagát vesztett gyermek, -
futott volna glóriás csendbe, kékbe,
míg nyár piroslott, málna édessége,
ki, gyermekként, új messzeségbe látott,
s akit felnőtt annyiszor megalázott,
annyiszor bántott. Ülök rozzant széken,
a Percen, és szólnék, de az a Mégsem
nem engedi, ijesztget fehér holdnak
szeme, gúnnyal olykor fölém hajolgat.

Ó, jó volna a Fájdalmat kitépni
szívből, agyból, s egykor-gyermekként nézni,
látni, elvágyni, s hinni, hogy az árnyak
félelmein túl csillagok bevárnak,
hinni, bolondul: végül az a Csillag
mindenkinek örömet hozó színt ad.
Ó, álommúlt, hitetlen hittel itt benn!
Hol vagy, Csillag, isten helyett az Isten?!

Percen ülök, rozzant, szúette széken,
s gyűlöllek bár, gonosz, vigyorgó Mégsem,
Értelmetlen, érzem most, árnyak Árnya:
a te Törvényed vetül a Világra,
te vagy Örök, tőled pusztul a Szépség,
káros csírádtól beteg az Egészség,
feléd tárul ki hús, vér, minden Ablak
neked fénylik, - de én, lásd, megtagadlak,
épp úgy, mint régen bennem az a gyermek
megtagadta hamis aranyszerelmed, -
akkor már inkább halálomig fájjon
e tagadás, - gyönyörű boldogságom,
Hűségem Hozzád, Csillag, kiben hittem,

Te, istenek közt az Egyetlen Isten!
  

Élhettem volna gyönyörűen,
megvolt a képességem rá,
hogy derűs legyen az estém és
utolsó órám teltén se zokogjak.
Most hurkot dobnak rám az éjszakák
vérereim torkomra csavarodnak.

Ha keserű vagyok, ki keserít?
Élem az életemet,
kenyér és szerető mindig kerül,
bor se hiányzik poharamból.
Nem vagyok elhagyatottabb, mint az izzadtan hadonászók,
a bádogtenyerűek,
a nyirkos szalmazsákon alvók.
Ha csavargok az országutakon
és egy-egy falusi kocsmában
rákönyökölök a pultra,
nem írják elő törvények, hogy
ottmaradjak-e végleg,
vagy virradatkor nekivágjak újra.

Élhettem volna gyönyörűen,
de a madarak tenyeremben költik ki fiókáikat
és az utakat
valaki lábamhoz kötözte.
Élhettem volna gyönyörűen,
de most a házak énbennem épülnek
és dübörögve énbennem dőlnek össze.
Valaminek az eszköze vagyok,
mindig magamon érzek egy égő, nagy szemet
s hányódom erre-arra, pedig
élhettem volna gyönyörűen. 

 
- Ezek a tévedéseim - mondom,
és felmutatom erényeimet.
- Ezért aztán érdemes volt - mondom,
és felmutatom elégett életemet.
- Mindvégig gyönyörű volt! - lihegem,
hisz nem számolom, hányszor nem ettem.
- Ó, ezek az édes nők! - kiáltok fel,
s lehajtott fejjel távozom
mindegyik szerelemben.
- Mindenki megbecsült...- mosolygom,
no igen, hivatali előszobákban
ácsorogtam. Ki, ha én sem?
- De azért szerettek engem itt! - bizonygatom -
s idővel nekem is lesz
dísztemetésem!

Maradj, maradj, bús téli alkony,
ne vond még vissza sugarad!
Ha lábadozva elsötétülsz,
szerelmes szívem megszakad.

A lég oly enyhe, oly fuvalmas,
a nap vígan bukik elõ,
tavaszruhában andalog már
az álmodó járó-kelõ.

A síma, langyos fuvalomra
kinyílanak az ablakok,
a halk, búcsúzó sárga fényben
sok régi utca s ház ragyog.

Száz édes emlék ébred újra:
a drága múlt, az ifjuság,
gyermekszerelmünk, szûzi álmunk,
a lázas és dicsõ tusák.

Mind búsan elmerengve járunk,
szivünk sok emléktõl nehéz;
ami szemünkbe forr s cikázik,
a sejtelem ködébe vész.

A jég ropog, s alóla zúgva
ezüst kacajjal jõ a víz,
tavasz lesz, úgy mint régen egykor,
s e szó a múlt honába visz.

Szemünk meredt, a múltba réved,
ragyog a kék-sugáros ég,
a sárga hóvizen lebegve
szétpattan egy-egy búborék.

A szél fú s érzi méla lelkünk,
a kikelet fuvalma az...
És nézzük összetett kezekkel,
hogy érkezik meg a tavasz. 

1

Kék ibolyát kerestem,
még fenn se volt a hajnal,
aztán csokorba fûztem
vágyó tüzes sohajjal.

Megindulék a réten,
s a kedvesem kerestem,
a gyenge szép virág meg
elhervadt kezemben.

Most a fejük lehajtják,
s mind bánatosan esdik:
"Temess el, reggel éltünk,
s meghaltunk, íme estig."

2

Nem, nem te vagy a gyenge s bûnös,
búmnak magam vagyok oka,
én büszke voltam, ámde szent te,
te nem hagyhattál el soha.

Száguld a föld, s elhagyja hûtlen
az életosztó fény-napot,
és azt hiszi, a nap hagyá el,
ha rája gyengébben ragyog. 

Hattyú

-- Hogy énekelnek mindenféle fattyúk,
pimasz veréb, csicsörke, banka, vadtyúk,
mi hallgatunk a zûrzavarba, hagyjuk,
csivogjanak, legyen meg akaratjuk.
Csodásan úszunk a csodás halálba,
de ottan az igaz dalt megtalálva
az égre sírunk, gõgös, néma hattyúk.

Holló

-- Rég dalolt meg engemet már híres versében Poe Edgár,
és habár a század eljár, nem múlt el egy sora sem.
Most is itt ülök s elõre károgok, miként a dõre
pusztulás vad hirdetõje, a zord rímet keresem.
Gyászruhámban, kárvallottan a bús rímet keresem,
s azt üvöltöm: "Sohasem!"

Sirály

-- Dac és düh, mely felhõk közül kiszáll!
S birál!
Vészben-viharban víjjogó király!
Sirály!

Kolibri

-- Kincs voltam, el-nem-múló, fényes ékszer,
de szárnyra keltem, élni, csélcsap ésszel.
Bolond is vagy, ha hírrel megelégszel.
Csókolni itten nem lehet elégszer.
Õrjöngj, röpülj, s örülj, ha lázban égsz el. 

 
Az áprilisi délutánon
dalt hallani egyszerre, távol.
Az illatos, japáni égbõl
hull a napfény és hull a zápor.

Tömjénez a tavasz a légben,
virágos ágon kancsi fény ég.
Kis, ideges lányok kacagnak,
veri az ördög a feleségét.

Nyilt arccal isszuk az esõt fel,
agyunkba rózsaszínû láz kap.
Vékony, ezüst esõfonálon
dévaj angyalkák citeráznak.

Kigyúl a táj. Milyen vihar volt.
Villám se lobbant, ég se dörgött.
De láttuk a két õsi titkot:
itt járt az Angyal és az Ördög.

Jaj, az de szomorú volt.
A híg esõ sötéten csepegett,
és kézilámpással, rozoga pallón
ballagtak el a szótlan emberek.
Csak erre emékszem. Még néha arra,
hogy halt meg a kertünkben egy virág,
s a zöld gyepen sárgálló délutánon
cikáztak a virgonc, fehér cicák.
De estefelé fojtott már a füstszag,
csak a gyümölcs mosolygott a rudon,
gyertyával jártak a pincék homályán
s lopótökkel bort hoztak, úgy tudom,
a vén pohárba, esti lakomára.
Mind, mind nevettek, én voltam csak árva,
és fájt a szépség és a csillogó bor,
és fájt az õsz és a zenés szüret,
a sár, a szél, a nyár bús nevetése,
a nagymamák, kik kéklõ szemüket
rám csillogtatták pápaszemen által.
És fájt az est, mikor az emberek tárt
csûrükbe vitték a dús, szõke termést,
s rézkotlákban fõzték a szilvalekvárt.
A kerti székeket is mind behozták,
és gyertya mellett a szobában ettünk,
mint temetésre, kongott a harangszó,
és a tûnõ vár settengett megettünk.
Kis nyári ruháim is eltemették
egy zöld ládába, ott tavaszig sírtak,
s nyomukba -- hûvös, józan, õszi tömjén --
halálosan fojtott a naftalin-szag.

Ilyenkor elfutottam a szobámba
az orvosságos-üvegek közé,
és néztem, hogy repül le néma gyásszal
az est a csapzott, tarlott táj fölé.

Kis ujjaimmal csendesen doboltam
a lágyan összeizzadt üvegajtón,
a konyhában daloltak a cselédek,
a szél valamit keresett sóhajtón.

És amikor már mindenütt sötét lett,
az ágyba megöleltem kisöcsémet.
Aztán pihegve sírtam egymagamban,
a fákra néztem, lombjuk úgy zugott,
Titokzatosan bámultak szemembe,
mint rongyba burkolt, ázott koldusok.

Az álmodó baba
öltözködik narancsszín bársonyokba,
a délutánba méláz mosolyogva,
s libeg-lebeg kenderszinû haja.
A szeme alvó francia babáké,
a parfümöktõl forró feje fáj.
Ah, mért ez a búcsúzkodó finálé?
Nem kell az élet, pompázó parádé,
aranyfindzsákba hûlõ csokoládé,
nem kell neki a szende, lenge báj.
Valami fáj, s nem tudja, mije fáj.

És csupa gyász a fényes, enyhe táj,
és szája vérzik (ez a gyenge száj),
mint vérpiros narancs, és fáj az élet,
és fájnak a falon a régi képek,
és alvó lelke önmagába réved.
Fáj, fáj az élet.

És fáj a füstölõ, mely szerteszéled
az ó szobán s fülledten ellebeg,
és fáj a zongora (ah, fáj az élet)
ez az utolsó délutáni ének,
a billentyûk oly feketék, fehérek,
s úgy fájnak a kis szõke hercegek,
testvérkéi, kik jönnek reszketeg,
álmodva jönnek csöndesen elõre,
ezüstharisnyába, aranycipõbe,
kék bársonyokba, és az ágy elõtt
reá tekint szemök, síró szemök,
és elsíratják, ümmögnek szegények,
ah élet, élet, pici baba-élet.

Ah, a baba mily néma, halavány
a délután ravatalán. 

 

Szelídek és nyugodtak.
Ez székely, az meg lágy és bús magyar.
Dülledt szemekkel hajnalig boroznak,
az egyik régi verseket szaval,
hogy mikor Pesten iskolába járt,
mint tépte a rózsákat és a lányt.
A többi sóhajt, ejh-hajh, megvirrad még,
és megvirrad, a nap fejükre süt,
légypöttyös a tapéta és a falkép,
az abroszon boros, kopasz fejük.

Pontos öregurak, kik messze estek
s most andalognak régi romokon.
Pipáznak, néznek és mozdulni restek.
Én már tudom: ez a szelíd rokon,
az néha jön sötétlõ délutánon
a tornácunkra, ozsonna-idõn.
Õ a szegény rokon és sírva szánom,
mert idegen portánkra enni jön.
Ez tréfás úr és macskabajsza szúrdos
és tarka, mint egy rút törökbazár.
Csupa illatszer, csat és gyûrü, szurtos,
fülén virzsínia és szalmaszál.
Vadászkalapján tollak, össze-vissza,
az élceit ki sem veszi zokon.
Vén nõcsábító, kártyás és borissza.
Én is nevetem: a bolond rokon.

De élt egy édes-édes rokonom,
mint a mesében, és az arca arcom,
s én róla, róla, róla álmodom,
mivel megölte a láz és az asszony.
S a rege szól: Sokat járt szoknyalesre,
egy színésznõt várt télen minden este,
egy csipkezsebkendõ lett a halála,
s elment regényes szívvel és mosolygón,
szelíd fejét csak pár barátja látta
egy téli éjen, az üvegkoporsón,
nyitott szemekkel, hittel, bízva, bátran,
egy seb a száján, vérköd és szivárvány,
egy hõs, modern szalonkabátban,
ki elbukott a szerelem csatáján.

Úgy érzem õt. Õ a regék regéje.
Arcképe a hideg szalonban állt.
Hányszor futottam hozzá fázva-félve,
s szívtam magamba a hideg halált.
Imádom arcát. Olyan régimódi.
A nyakkendõ, mint vékony tintacsorgás.
Fáradt szemek. Nõk bátor bámulói.
Biedermeier-fej. Ah, én sem vagyok más.
És szenvedõ száj. És nemes kezek.
Ilyen leszek, igen, ha nagy leszek.
És álmodom -- rózsája hova hullt?
És hol van most? -- gondolkozom felõle.
És int nekem az arckép és a múlt
és egy szinésznõ régi keszkenõje. 

1

Sürgöny

Tán most esik meg éppen... Borzalom.
Röpül a vészhír a kis szikra szárnyán.
Egy pillanat, s már száll, mint hogyha látnám
az éjbe rezgõ vékony fonalon.

Vadul süvölt mérföldek tengerén,
felnyög az ismeretlen, éji róna,
s a szikra, mint a puskacsõ golyója,
szívembe forog, s fut, rohan felém.

Látom magam. Perc múlva fölkelek,
sápadtan a rezgõ ajtóba rontok,
egy szó átszúrja majd a szívemet.

Köröttem zûrzavar, sötét csoportok,
az arcom elsötétül, szám fehér,
meredten állok. És a hír elér.

2

Holnap

Az utca árnyán gubbasztok. Derül.
Fagyos szelek zúgnak, vacogva félek,
s szeretném megragadni még az éjet,
de jõ a holnap kérlelhetetlenül.

Vak sejtelem, hagymázos félelem
csap lázban égõ, fájó homlokomra,
valami súgja, hogy még meghalok ma,
és futni vágyom bõszen, esztelen.

Kék szikra serked az ég peremén,
egy láthatatlan árnyék karja megkap,
jön a derûs ma, s meghalt már a tegnap.

Múl az idõ, s csak állok tétlen én,
a fény a tájon nagy csíkokba szétfolyt
s a tarjagos ég arca csupa vérfolt. 

Éjszakánként, mikor csillagok milliói
vakító lánggal fedik be az eget,
arra gondolok, vajon merre járhatsz,
s van-e ott a másvilágon, olyan, aki szeret.
Gondolsz-e még az otthont adó házra,
azokra a szélborzolta fákra,
melyek alatt megpihentünk,
mikor kedvünk támadt egy-egy
csókos suttogásra.
Tudod, bárhogy múlnak a napok és az évek,
én újra és újra visszavárlak téged.
Visszavárlak oda, hol miénk volt a nyár,
ahol karjaival ölelt az őszi napsugár,
s ahol nekünk dúdolt dallamot a szél,
mikor magadhoz vontál és velem nevettél.
Néha még könnycseppek gördülnek arcomon,
mert nem akar szűnni a fájdalom,
hiába jönnek felváltva a hónapok,
nekem már sosem lesznek olyanok,
mint régen.
Felettem is elmúlik az idő,
hajam mahagóni színét dérkristályba fonja,
elrabolja könnyeimnek megcsillanó ékét,
hogy a holdfényét ne tükrözze vissza,
mert az idő nem kegyelmez senkinek,
ami egyszer elkezdődött annak vége lesz.
Talán már meg sem ismernél, ha látnád,
a keserűség ráncait az elmélyült barázdát,
melyek bánattól feszengnek
szemem szélein.
Hiányod folytonos szenvedést okoz,
s ez az érzés darabokra roncsolja a szívem,
mely minden éjjel magányosan zokog,
mióta szilánkokra törött
benned élő hitem