Az én nagyapám haja hófehér
Magyarországon lakunk, ő meg én,
De mégis nagyon messze van szegény.

Vannak ott erdők, szép nagy zöld hegyek,
Karácsonyfából álló fenyvesek,
Nyaralni oda mégsem mehetek.

Piros alma terem az almafán,
Abból sem küldhet nékem nagyapám,
Pedig az ő faluja is hazám.

Másképp lesz ez, tudom, nemsokára,
Ha megnövünk mi is akkorára,
Együtt megyünk az ő falujába.

Visszavesszük a kerti almafát,
A zöld erdőt, az ős magyar Hazát,
A fehérhajú szegény nagyapát.

Trianon!
Kik itt most búsan, csüggedezve járnak,
E félig élők, félig síri árnyak,
Ez embertölgyek, kínban sorvadók,
Kik rothadozva siratják a multat,
E gyermekbimbók, sírba hervadók,
Kik mosolyogni még meg sem tanultak,
Kik nem tudnak már, csak sóhajtani:
Mind, mind Trianon áldozatai.

Trianon!
A Végzet szól és lelkendezve mondja:
Megyünk mi még ama Trianonba!
Ki ott dőzsöl most vad gőgben buján,
Ott messze, túl a germán óriáson:
Hajh, számadásra vonja még Turán
És felmutatja, mi van itt rováson!
Nyugatra zúdul Napkelet fia:
Ott él az átok, - meg kell halnia!

Trianon!
E szó vijjog, mint gyásztenger sirálya,
Körmét mint karvaly agyba, szívbe vájja,
Ma: szenvedésben vergődő fohász,
Sorvasztó szégyen, sápasztó gyalázat,
De holnap, - holnap dacra lángolás,
Melytől keservünk rettenetre lázad,
És bosszú, melyben nem lesz irgalom, -
Én népem készülj! ... Jelszó: Trianon. 

 
Kik itt élünk még, s magyarok vagyunk,
Tetsvér, ne titkold: szégyeljük magunk.


Ki itt magyar még, gyászban mind rokon:
Gyalázat ég itt minden homlokon.


Mi, vérző csonk s végzet egyaránt,
Jaj , nem tudunk már semmit magyarán!


Bujdoss vadonban, erdők rejtekén:
Csak gyászmagyar vagy, testvérem szegény!


Fejed lehajtva járjad bús utad,
Ne nézz tükörbe, - förtelmet mutat.


Megcsúfolt koldus, nincs orrod, füled,
Lefoszlott rólad minden becsület....


Szegény testvérem, én is így vagyok,
Jaj! Így vagyunk mind árva magyarok!


Világra hangzik koldusénekünk,
S egymásra is csak sírva nézhetünk.


Kik itt élünk még s magyarok vagyunk
Bús gyászmagyarkák - kezet foghatunk.....

Nevedet még alig gagyogtam,
S mégis már jól ismertelek.
Nap fényiben, sötét sarokban
Borongó árnyad reszketett.
Te vettél át, midőn születtem,
Kis bölcsőmet te ringatád.
Bús dajkadal gyanánt fülemben
Zsong most is: nincs apád, anyád!

Azóta részvétlen világban,
Magány! karöltve jársz velem.
Bolygok, mindig sötétben, árnyban:
Szülőföldem' sem ismerem.
Bús télidőn családi fészek
Védő melegje nem fogadt;
Anyai csók, epedtem érted,
S leltem közömbös arczokat!

Más gyermek anya-ölbe fogva
Csitúl el, hogyha könnyezik:
Az én szemem sivár homokra
Hullatta forró gyöngyeit.
Nőttem s velem nőtt, mintha árnyam
Lett volna, a sötét magány.
Egy sírra hullt, hogy azt se lássam;
Abban feküdt szegény anyám!

Tavasz nevetgélt; ujra éledt
Virág a földön, lomb a fán;
S kit izzó vágyak perzselének,
Szomjam' csak én nem olthatám.
A féreg is meglelte párját,
Virág ölén szeretkezett;
Én akkor voltam a legárvább,
Kit senki, senki sem szeret.

Lihegtem, boldogság, utánad,
De hajh, nem leltelek sehol!
Csak azt láttam, hogy a világnak
Gyönyöre, fénye éjbe foly.
A mozdulatlan, komor árnyban
Olvastam ezt a mondatot:
Neked a napban is homály van,
Ahol te jársz, ott nem ragyog.

Óh gyászos árny, hát sose lészen
Nyugalmas, nyájas otthonom?
Igaz barátom, feleségem,
Olyan, ki lelkemmel rokon?
Hiszen nincs szív, hogy ne találja
Meg sorsa mását, részesét!
Csak az enyim maradna árva,
Magános, gyászoló, setét?

Küzdjek közönnyel, félreértve
(Van-e magány irtóztatóbb?),
És könnyet ontsak a szemétre,
Mint Jehova szolgája: Jób?
Az élet gyors hullámverését
Epedve halljam, mint a rab;
S az életszomj, a lelki éhség,
Mint Tantaluszt, úgy marjanak?

Mindegy! Ne jajgass, árva lélek.
Azért magány a végzeted,
Mert titkon, öntudatlan' érzed,
Hogy a tömeg közt nincs helyed.
Avagy ki óhajt oda menni,
Hol a virág is sárba' nyit?
A hol varangyot költenek ki
Óh égi nap, sugáraid?

Csitt, gyönge szív! Hiszen ha nézed,
Kik úsznak itt a felszinen:
Pusztába rejtőznél, ugy érzed,
Hogy ott élj vadmézen, vizen.
Pusztába, mert ott csúszva-mászva
Kutyák a konczot nem lesik;
Mert ott nincs sujtva, megalázva,
Ki érző szívvel születik!

A földi vágyak, gerjedelmek
Lefoszlanának rólad ott;
Szennyüktől megtisztulva, lelked
Azt hinné, hogy csak álmodott.
Erős szivek nehéz erényét,
A lemondást gyakorlanád,
És Nirvánával így cserélnéd
Fel a kábító Szanzarát.

S majd egy nap', eljövén az óra,
Mely egyszer üt mindenkinek:
Megtudnád, álmok álmodója,
Hogy élni szép, de halni szebb.
Nap szórna fényt haló szemedbe,
Rád hullna hervadó virág,
S a lombok közt szellő rebegne
Fölötted halkan gyászimát.

Áprily Lajosnak

Elmégy...
Kis őr-domboktól roppant ormokig
Erdélyben körbenfut a döbbenet:
Nem ember megy, - hegy-bajtárs távozik.

Ha Te elmégy, emberszó ne zavarja
A hegyek óriási kardalát.
A tetők, "többen száznál és ezernél"
E kurta, bús, utolsó nyáron át
Összegyüjtik szurdukba, szakadékba
Költészeted minden motívumát.
Úgy készülnek a búcsú-riadóra,
Úgy tanulják a nagy szimfóniát.
Ha Te elmégy, emberszó ne zavarja
A hegyek óriási kardalát.

Ha Te elmégy, ember ne búcsúztasson,
Búcsúztassanak Téged a hegyek.
Ne sirassanak érzékeny dalocskák
Csak büszke, nagy, stoikus énekek.
Ha Te elmégy, ember ne búcsúztasson,
Búcsúztassanak Téged a hegyek.

Ha Te elmégy, mi néma csendben álljunk,
Néma csendben, és lehajtva fejünk.
Úgy hallgassuk a hegyek kardalát,
Mely szertezengi: mi voltál nekünk...
Hogy csendes voltál, mint a szikla lelke,
De szikla-lélekként laktál velünk.

Ha Te elmégy, mi néma csendben álljunk,
Néma csendben és lehajtva fejünk,
Mert mindannyian bűnösök vagyunk,
Hogy Téged, Téged elveszíthetünk,
Hogy Téged, Téged meg nem tarthatunk
Ha Te elmégy, mi főlehajtva álljunk,
Mert így, vagy úgy, de bűnösök vagyunk.

A hegyek óriási kardala
Kísérjen a határig Tégedet,
És zúgjon, harsogjon ítéletet
Országok, népek és idők felett,
És fellebbezze meg a végzetet!
És csikarjon a csillagoktól ki
Egy "viszontlátásig"-ígéretet!!
A hegyek óriási kardala
Kísérjen a határig Tégedet. 

Kerestem, s megtaláltam a helyet.
Már égre nem törtek nagy vonalak,
Csak áldozati illat lebegett.
Körül vasrács, és belül puszta gyep,
De a gyep közt gyöngyvirág-levelek.
A levelek közt egy-egy karcsú szár,
Hogy mennyi nőtt: én nem számláltam meg,
Csak hittel hiszem: éppen tizenhárom,
S tizenhárom gyöngy minden karcsú száron.
Hát ez maradt: túl szobron és időn,
Ércen, márványon, merev méltóságon,
Új viharon, új vértanúhalálon:
Tizenhárom gyöngy, tizenhárom száron. 

Ha majd...


Ha majd fűszál leszek,
Mert az leszek,
Igénytelen, egyetlen-egy fűszál,
Egy a sok-sok közül, ahogyan most
A hó alól kibukva sorba áll, -
Ha majd fűszál leszek,
Lesz-e emlékem régi életemről,
A fájdalmasról, torzról, tévedettről?

Ó, voltak itt is fűszál-perceim
Igénytelenek, tiszták, szabadok,
Az egész réttel együtt-zizzenők,
Nem nagyzolók, és nem hitegetők, -
Ó, néha itt is hajnal ragyogott.

A hajnal harmatot is hullatott:
Részvét esője csókolta fejem,
És tündöklött az álom-kék magasság
A lelkembe hullt harmatcseppeken.
E ritka, drága fűszál-perceket,
Amikor nyitva láttam az eget:
Ezeket nem hagyom a sírverembe.

Magammal viszem fűszál-életembe.Ha majd fűszál leszek,
Mert az leszek,
Igénytelen, egyetlen-egy fűszál,
Egy a sok-sok közül, ahogyan most
A hó alól kibukva sorba áll, -
Ha majd fűszál leszek,
Lesz-e emlékem régi életemről,
A fájdalmasról, torzról, tévedettről?

Ó, voltak itt is fűszál-perceim
Igénytelenek, tiszták, szabadok,
Az egész réttel együtt-zizzenők,
Nem nagyzolók, és nem hitegetők, -
Ó, néha itt is hajnal ragyogott.

A hajnal harmatot is hullatott:
Részvét esője csókolta fejem,
És tündöklött az álom-kék magasság
A lelkembe hullt harmatcseppeken.
E ritka, drága fűszál-perceket,
Amikor nyitva láttam az eget:
Ezeket nem hagyom a sírverembe.

Magammal viszem fűszál-életembe.

Ma sokszínű vízgyöngyök csillognak
Máskor poros levelén a fáknak.
Ma mohón és vidáman ölelik
Fölül a fényt és alul az árnyat...

A fű még az esőtől nedves
S a sétány már szárazon ásít
És méregzölden rángatja az utat
A teltgyomrú és gyöngyöző pázsit...

Rezegtetve szárítja az úton
Összeaszott szárnyát egy lepkepár,
Előbb az eső verte le őket.
Most nyilaz utánuk a napsugár...

Ma sokszínű vízgyöngyök csillognak
Máskor poros levelén a fáknak.
Ma mohón és vidáman ölelik
Fölül a fényt és alul az árnyat...

A mécsvirág kinyílik
s a húnyó láthatárnak
könyörg a napraforgó;
a tücskök már riszálnak,
odvában dong a dongó
s álmos kedvét a bársony
estében égre írta
egy röppenő pacsirta;
s ott messzebb, kint a réten,
a permeteg sötétben
borzong a félreugró
nyulak nyomán a fűszál,
a nyír ezüstös ingben
immár avarban kószál,
s holnap vidékeinken
újból a sárga ősz jár. 

Felnőtt vagy, - szólok undorodva néha,
és nem segíthetsz rajta, lásd be végre.
Térj vissza, - szól egy hang ilyenkor,
csak ülj a földre és beszélj az égre.
Nem tudsz már? - kérdi s mintha rína.
A szék lábától, nézd csak! balra Kína
és jobbra lóherés örök vadászmezők.
Ó, hol vagy régi, indiáni gőg?
nem érdekel már, honnan fúj a szél? -
Az ember egyre vénül, verset ír, tanít...
"Csak ülj a fölre és beszélj az égre."
S nem ül le. S nem beszél.
Felnőtt és azt se tudja, mivégre. 

 
Isten, ki szemedet mindig nyitva tartod,
Még a féregtől se fordítod el arcod,
Látod a jövendőt csakúgy, mint a múltat,
Bölcs gondoskodásod soha el nem múlhat,
Nemzetek sorsát intézed egedbűl,
Vezeted napfényen, árnyékon keresztül:
Függjön tekinteted a mi szép hazánkon,
Minden porszemére tőled áldás szálljon!


Te tudod legjobban: drága föld ez nékünk,
Minden talpalatját megáztatta vérünk.
Őseink porából fakad itt a fűszál,
Végig a levegőn az ő sóhajuk száll.
Századok keservét hordozza a szellő,
Honfigyász az égen a fekete felhő,
Tisza, Duna, Sajó könnyeinkből támadt –
Óh nagy Isten, áldd meg a mi szép hazánkat!


Hamvaikat őrizd, kik a honért haltak,
Parancsolj, Uram, az égi madaraknak:
Hadd menjenek széjjel, szóljanak mindnyájan
Sírjaikon szerte a magyar hazában.
Adj nekik pihenést, üdvözítő álmot,
Legyen csontjaiknak nyugodalma áldott!
Kegyeletes utód szórja be virággal
S tanuljon a portól századokon által.


Áldd meg, kik javát munkálják a honnak,
Hírnevén, örömén híven fáradoznak!
Gyújts lelkükben erős, tündöklő világot!
Lehelj a szívükbe olthatatlan lángot!
Hadd mutassa e két égő fáklya fénye:
Hol van a haladás nemzeti ösvénye.
És ha megtalálták: útjokat ne fedd el!
Igazítsd a célhoz szent segedelemmel!


Add, hogy virágozzék békén Magyarország,
Ragyogja be földjét az arany szabadság.
Hegyei közt boldog népnek dala zengjen,
Messze róna síkján sárga kalász rengjen.
Sátoros erdőben szapora vad járjon,
Ízes hal cikázzék gyöngyöző hullámon.
Mesterség, művészet, tudomány fejlődjék,
Szálljon a hazára koszorú, dicsőség!


És ha vész fenyeget, harsona megharsan:
Kardjaink élére szállj zúgó viharban!
Csapj le, mint a villám, ellenség hadára!
Ne érezze sarkát szép hazánk határa!
Szállj, mint eleven tűz, lobogással égve,
Honszerelem gyanánt mindnyájunk szívébe!
Bátoríts, vezérelj tartós diadalra!
Szabadság Istene, vigyázz a magyarra!

Ne a halott Jézust nézd

ott fenn a Kereszten,

az élő Istenre figyelj

mélyen a szívedben.



Töröld le a könnyeid,

mert Jézus most is él,

és a Fény gyermekeinek

egy szebb jövőt ígér.

 

A Fényfia eljön 
szép Pannóniába,
szeretetét hozza
Nagy-Magyarországra.

Táltosok jóslata
mutatja a jelet,
kisded jászolához
csillagösvény vezet.

Megváltónk, Jézusunk
színed előtt állunk,
töröld el bűneink,
mentsd meg az országunk!

Mi vétkünk, mi vétkünk,
mi igen nagy vétkünk,
bocsásd meg, s tedd eggyé
árva magyar népünk!

Fény Atya, Fény Fia,
Fény Szüze, szent Hármas,
szívünknek a remény,
lelkünknek a támasz.

Megváltónk, Jézusunk
trónod előtt állunk,
töröld el bűneink,
emeld fel országunk!

Mi vétkünk, mi vétkünk,
mi nagyon nagy vétkünk,
bocsásd meg, s tedd naggyá
újra magyar népünk! 

Jött őszanyó hideg széllel,
Aranysárga vízfestékkel.
Sárgák lettek a levelek,
Fújtak, fújtak őszi szelek.

Fújtak, fújtak őszi szelek,
Lehullottak a levelek.
Itt vannak a fák alatt,
Látod a sok aranyat?

Aludni...
hosszan, csendesen
nem álmodni, nem látni
ki fontos nekem
nem örülni, nem vágyni
nem szeretni...
csak feküdni mozdulatlanul
semmit sem érezni
csak a semmit élvezni
mert most az a jó
az a békesség
az a derű
az a teljesség.

Aludni...
hosszan, ezredéven át
elbújni Előle
ki úgyis mindent lát
hátha másfele néz
vagy eltakar a sötét
a szeme elől.

Aludni...
egyedül...
csendben...
észrevétlenül...
elrejtőzni...

Aludni..

 

Irgalmazz, Istenem! Én nem hiszek Tebenned,
Csak nincs kivel szót váltanom.
S lám, máris megadod azt a végső kegyelmet,
Hogy legalább imádkozom.

Bűnöm csak egy, de nagy: a gőg fogai rágnak.
És most porig aláztatom.
Hörgök, vonagolok, mint egy nyomorú állat,
Kínomban a port harapom.

Életem vékonyul, gyökere félbemetszve,
Virága tán nem nyílt soha.
Irgalmazz, Istenem, húsvétvasárnap este,
Hisz él az Embernek Fia.

Itt megaláztatás, ott szorongattatások,
Kín és életveszedelem.
Ne hagyd el sok papod hitetlen unokáját,
Ne hagyd el nyomorult fejem! 

Piros dróton ült a fecske,
piros dróton lila folt,
mert a fecske lila volt.
Ült a dróton egymagában,
ibolyaszín kiskabátban,
lila volt a háta, szárnya,
földre hullott lila árnya,
gyufa-vékony, lila lábon
álldogált a piros ágon,
lila volt a szeme csítja
lila, mint a
lila tinta.

Április volt, jött az este,
meg sem mozdult az a fecske.
Április volt, április,
én hagytam ott végül is.
Lila csőr,
lila toll,
most is ott ül valahol 

József Attila 50. születésnapjára

Az örök hiány köszörűjén
tündökletesre élezett pengét
csókolják meg a hűségesek.
Műben az embert megünnepeljék.

Szép s veszedelmes igazságát
tudni kell egyre szerelmesebben,
tövéből sír a csillagokig
árván a megcsalt szerelem s szellem.

Jaj annak, aki gyönyörűt vár,
szabad levegőt őrülten áhít:
szétdobálta a vonatkerék,
akár a gyöngyöt, szép csigolyáit.

Makacs fia a mosónőnek
nyurgán a semmi partjain állott
s amit ott vágyva fölfedezett:
magába ölte az újabb világot.

Cammog az idő, de a nemrég
halálba fekvő konok önkéntes
apánk lett s kíván több szerencsét
borzas kölykei önérzetéhez.

Azt üzeni hogy szeretni kell,
s bűvölő szája el sose halkul.
Szíved köré a szeretetért
ő a végtelent köti jutalmul. 

Falut, falut keresnék,
falusi ablakocskát,
a csend be jól is esnék,
áldott falusi fogság.

Harangszó tenne bágyadt
estéket illatossá,
fülemben egybemosná
a vad zenebonákat.

Falut, falut keresnék,
hol lelkem újra bízzék
és almák és cseresznyék
javítanák nyelvem ízét.

Kis ház, kis utcaajtó,
kis kert, hol megpihenjek,
kis ablak kéne, sajgó
szememre pápaszemnek

Kereslek, édes, mindenütt,
szerelmem, szőke tündér,
a Körös parton nap se süt,
mióta messze tűntél;
megállok, várok valakit,
oly furcsa most, hogy nem vagy itt,
ki mindig szembejöttél, szőke tündér;
oly furcsa most, hogy nem vagy itt,
hogy messze, más városba vitt
a vágyad s messze tűntél
és nem vagy itt
és nem vagy itt,
ki mindig szembejöttél, szőke tündér.

Gyászollak otthon egyedül,
egy-egy levélke berepül
mint szép pillangó s felderít;
megismerem lágy és szelíd
mozgásod a betűkön
és hangod is, a bús hamis
átcsendül a betűkön
s a szemed is, a fogad is,
a könnyed is, mely nem műkönny,
de hű könny átfénylik a betűkön.

Kezembe hajtom a fejem
s oly furcsa, hogy ezt művelem,
oly furcsa és szokatlan:
kezem az arcodhoz szokott,
mert gyakran simogattam,
arcom a kezedhez szokott,
mert simogattad gyakran;
most összebúvik özvegyen
a fej s a kéz, mit is tegyen?
siratnak, szőke tündér,
kit messze, más városba vitt
a vágyad s messze tűntél
és nem vagy itt
és nem vagy itt,
ki mindig szembejöttél,
szőke tündér. 

Harsogva szálló, áhítatos ének
Rezgeti meg az imaház falát.
Térdelve mond imát a sok barát,
Dicséretül az Úr dicső nevének.

Foly ajkaikról a jámbor zsolozsma.
De egyikük oly kedvtelen, komor.
Fiatal arcán mély bánat honol;
A szeme mintha könnybe lábadozna...

Míg a Szent Szűz előtt, fejét lehajtva,
Szomorún térdepel, az jár eszében:
Egy lány előtt így térdelt egykor éppen...

S míg a keresztre csókot lehel ajka,
Eszébe jut – ó, bús emlékezet –!
Így csókolt egykor egy leány-kezet... 

Halovány arcán könnyek árja
Patakzott bánatos szeméből,
Amikor drága kenet ömlött
Alabástrom szelencéből...
Amikor Jézus lábainál
Bűneit bánva haját tépte,
Akkor is könnyek között szállott
Nyugalom, s béke a lelkébe

Sziklasír előtt, nagy-nagy csendben
Fénysávos hajnalhasadáskor
- Mellette finom aromákkal -
Könnye hull most is, mint a zápor...
Leroskad, mint a letört rózsa,
Ő most a sírnak néma őre,
Hullnak könnyei, mint a gyöngyszemek
A sötét, hideg sziklakőre.

Üres a sir... Óh, hol a Mester?
Vigasztalan, kietlen látvány...
De nemsokára ujjong a lelke
A földtámadott Krisztus láttán!
S aki bűneit elfedezte,
Aki szívének mélyét látja,
A szomorú, gyönge asszonynak
Kishitűségét megbocsátja...

Magdolna könnyei Jézus lábán
A bűnbánatnak bizonysága, -
Testvér, könnyek közt borulj oda
A golgotai keresztfára!
Magdolna könnye ott a sírnál,
A szeretetnek drága éke, -
Testvér, sirass meg minden percet,
Amit a Jézus nélkül élsz le! 

Hullt a keresztfa könnye még, a vér,
S már szállt az est. az álmos denevér,
Egy csillag égett. Ijedt fény, homályos.
Őrt állam a dombra jött a csend.
Kopár, zord úton Jézus anyja ment,
S követte őt a hű tanítvány, János.

Bús gyászpalástot vett a völgy, halom,
Siető árnyak tűntek a sötétben.
Mária sírt, szívét a fájdalom,
A kín rikoltó keselyűje tépte.

„Meghalt a Fiam!” S az emlékezet
Zord késként mélyítette a sebet.
Holt jövőn hímzett szemfedél a múlt,
S a csend csak egy sikongó dalt dalolt.

„Meghalt a Fiam!” Éjre vált az este,
S János, a szelíd, vigasztalni kezdte:

Nem fiadnak ácsolták a keresztet:
A Messiás Ő, az Ige, a Kezdet,
A Bárány, kit próféták álma látott
Forró vérében mosni a világot.
Égő örök fény, kit az éj sirat,
Neked már régen meghalt a Fiad!
Régen kinőtt a názáreti házból,
Király az, kit az ég kárpitja gyászol.
Fény, mely fényt áraszt, vakság-verte szemből,
Ige, mely bomló holtak felé zendül.
Pásztor, ki nyáját őrzi élte árán,
Út, mely eget nyit golgoták határán.
Igazság, mely tövist hord homlokán,
Élet, mely télen rügyet bont a fán,
És szeretet, mely most és mindörökre
Halkan, szelíden ráborul a Földre.

Nos, jer hát, menjünk, töröld le a könnyed,
Így oszlik az éj, és a gyász is könnyebb.
Hisz tudod már, a keresztfán ki van?
S szólt Mária csöndesen: „A Fiam!” 

Ó, édes Jézuska,
Hallgasd meg szavunk!
Nagy országért síró
Bús magyarok vagyunk.

Szent karácsony estjén
Halld meg ezer jajunk…
Igaszágot kérő
Bús magyarok vagyunk.

Küldd le angyalkáid,
Tedd fényessé napunk!
Hiszen csak sötétben
Botorkálók vagyunk.

Széttépett Hazánkban
Nézd városunk, falunk!
Alig-alig élők
Meglopottak vagyunk.

Ne küldj sok játékot!
Karácsonyfát se adj!
Ó, csak azt tudhassuk,
Hogy most közöttünk vagy.

Hogy közibénk jöttél
S két áldott kezeddel
Földi csodát teszel
Síró nemzeteddel.

Ó, édes Jézuska
Hallgasd, amit kérünk:
Szent István országát
Adjad vissza nékünk! 

Csingilingi, cseng a csengő,
Száll a szánkó, mint a felhő,
Csaknem elszakad a gyeplő,
Csingilingi, cseng a csengő.

Égi szánkót hajt az angyal.
És mire az estihajnal
Megjön a szép fenyőgallyal,
Cseng a csengő, jő az angyal.

Itt a Jézus angyalkája,
Égben termett csodafája,
S mindent, mindent aggat rája
A kis Jézus angyalkája.

Arany diót, arany csengőt,
Ezüst lepkét, ringót rengőt,
Amilyen még földön nem nőtt,
S csilingelő arany csengőt.

Kérünk Jézus angyalkája,
Ahol sok a koldus, árva,
Hol jóságod legtöbb várja,
Ott pihenj meg legtovábbra.

Hozz örömet, békességet,
A szíveknek melegséget,
Karácsonyi szép meséket,
S az Istennek dicsőséget.