Élhettem volna gyönyörűen,
megvolt a képességem rá,
hogy derűs legyen az estém és
utolsó órám teltén se zokogjak.
Most hurkot dobnak rám az éjszakák
vérereim torkomra csavarodnak.

Ha keserű vagyok, ki keserít?
Élem az életemet,
kenyér és szerető mindig kerül,
bor se hiányzik poharamból.
Nem vagyok elhagyatottabb, mint az izzadtan hadonászók,
a bádogtenyerűek,
a nyirkos szalmazsákon alvók.
Ha csavargok az országutakon
és egy-egy falusi kocsmában
rákönyökölök a pultra,
nem írják elő törvények, hogy
ottmaradjak-e végleg,
vagy virradatkor nekivágjak újra.

Élhettem volna gyönyörűen,
de a madarak tenyeremben költik ki fiókáikat
és az utakat
valaki lábamhoz kötözte.
Élhettem volna gyönyörűen,
de most a házak énbennem épülnek
és dübörögve énbennem dőlnek össze.
Valaminek az eszköze vagyok,
mindig magamon érzek egy égő, nagy szemet
s hányódom erre-arra, pedig
élhettem volna gyönyörűen.