Sohasem féltem
attól, hogy egyszer rám talál.
Tükörbe néztem,
s a halál nézett vissza rám.
Készülj az útra!
Kaphatsz rá néhány percet.
Jöhetsz velem,
hisz’ már kiérdemelted.

Nincs mit sajnálnod,
mit ért néked e földi lét?
Nem kell már várnod,
hogy végre egyszer célhoz érj.
Semmit sem hozhatsz
odaátra magaddal.
Hagytál nyomot?
Nem lehetsz biztos abban.

Ott túl tán vár rám
egy sokkal szebb és jobb világ.
Elhunyt rokonok
s nemrég elhunyt Csetresz cicám.
Most ér végére
e földi kóborlásom.
Szeretteim,
már csak őket sajnálom.
  

Mert nem egyszerre járja át
a boldogság a testet:
előbb csak a tekinteted
száll a tárgyakra vissza,
s derengő emlékeidet
kezded megint szeretni.
Aztán a puszta levegőt
zamatosabbnak érzed,
s hosszan, türelmesen figyelsz
mások nehéz szavára;
utóbb, ha egymagad vagy is,
nemcsak magadra gondolsz,
s rövidülnek bár napjaid -
a jövővel beszélgetsz.
S lassan otthon érzed magad
szerveid vadonában,
felejted beteg csontjaid -
életed végtelenség.
Megállsz a földön, rengeted -
nem fordul ki alólad;
és egy jószóra fölrepülsz
a villogó egekbe.

Pedig nem történt semmi más,
csak a rend helyrezökkent:
kerengtél árván, céltalan
a gomolygó sötétben,
s fölötted egy csillag kigyúlt -
nyíló arany pupilla -,
beragyogta a létezés
megtestesült csodáit;
lombokból lugast kerített
a füstös városoknak,
kicsalt egy röppenő mosolyt
a csüggedt emberekből;
elhívta tévelygő szived
az úttalan utakról,
testvéreire mutatott
a vad testvértelennek;
s mert másban lelsz magadra csak
- értette ő a titkod -,
most benned él, s te benne élsz,
egybe-szőtt csillag-ábra;
s tudod, már többé nem hagy el
tündöklő tisztasága. 

 
A szeretetet szét kell osztani
az emberek között - hogy el ne fogyjon.

Azért teszel félre egy maroknyi kovászt,
hogy kenyeret kelessz és süss belőle,
s azzal egész háznéped jóllakassad.

Ha nem őrzöl meg egy kevés kovászt
utoljára dagasztott kenyeredből,
tékozlásod bélyeget éget
homlokodra, és sorra elhagynak híveid.

utolsó falás kenyered akár
tűzbe is vetheted; ha kovász
ég el, éhenvész házőrző kutyád is.

Ha nem adsz - vagy nem kérsz cserébe
kovászodért - kovászt, s a szomszédod is így tesz,
egész országok elnéptelenednek.

(Persze, a kovász se mindent keleszt meg,
ha sárba gyúrod, abból nem kenyér lesz:
nem osztja szét s nem őrzi meg magát.)

A szeretetet szét kell osztani,
mert természete szerint oszthatatlan;
mikor már másnak nem jut,
magadnak sem marad belőle.

Érzed, ha gondod, bánatod van
szólok hozzád, veled vagyok;
mint én is meghallom bajomban
hozzám szivárgó sóhajod?!

Nélküled élni nem tudok már;
lásd, ha távol vagy, ha közel
- édes bájad körül-lobog bár -
keserű mámorod ölel.

Kik összeforrottunk a bajban,
tilosban (s bűnben - mondanák
a szentek!), megleljük-e majdan
a közös kegyelem szavát?

Megleljük-e? Veled keresném
étlen is ítéletnapig!
Míg ránk gyújtja e képtelen fény
hűségünk gyémánt holdjait. 

Tűzvész elől van menekvés,
Rablók elől futhatsz messze,
Orgyilkost öl fürge kés,
Hogy őszi nap víg nép temesse,
S az éjszakának árnyait
Elűzi édes napsütés:

De jaj, magadtól menekvésed
Nincs e földön s föld alatt!
Magad vagy elméd ős-talánya,
Örökre társad, síri mécsed...
S jaj, bús szerelmed vagy magad... -
És életed örök magánya...

Ember, bűnös, bús kalandor,
Eltűnődtem sorsodon:
Menekülsz baráti körbe,
Elbújsz dús asszonyi ölbe,
Búvol a síri gödörbe...
Kígyó vagy te, majd madár...

Bizony, lemégy a síri földbe
S még alább, a sír alá is
Mindhiába szállanál:
Számodra nincs örök halál. 

Horgas elméjű s szikár
Aggastyán akarok én is lenni, olyan, mint maga az Úr...
S ha majd számon kérnéd tőlem a gyermekeimet,
Megvetéssel fordítom el akkor a fejem...
Mert nincsenek gyermekeim, e vigasságban nem volt részem, - mint az arabs szamár,
Ki megszagolván honi földjét, új ösvényre fordul hirtelen, -
Úgy indultam el én is egykor biztos utamon.
És nem az öröm útját választottam én sem, - ám a kopár sivatagét,
Hol vörös a földek szintje s nem legelész semmiféle nyáj, -
De hol majd megpróbáltatik, ki mit bír el?
S ha nem ád ott az égi Atya enni, azt kitartom-e?
S a szomjúságtól majd jajongok-e?
S a bitangságban majd, hogy elbitangolok-e?

S minden tudásban kerestem egyre új tudást
S a dicsőségben nagyobb dicsőségeket
S hol világos volt az ég, nagyobb világolást
S az asszonyölnél égetőbb és még nagyobb sötétet...

Úgy látom, öregember én már nem leszek.
S most folytassam a régit addig is? - Ó jaj, - kiáltanám egy ablakból talán
De gúnytól félek s elbújok magamba.
Négy izzó fal mered reám csupán, -
Az Úristennek vörhenyes haragja, -
Majd bólogatva, lassan elmegyek.
S mint ki régen hordja már szívében a halált, -
Kárvallott számadó, megbántott, régi szolga
S ki bírót ment el keresni, de nem talált. 

Rongy-alak - szalad a hold után.
Álld útját áldott Euméné a tolakodónak, szegd meg szemtelen szaladását,
Toppints feléje parányi lábaiddal, vagy álmatag, komoly,
Két dióbarna szemeddel úgy meredj reá, hogy megdermedjen benne a lélek...
Parancsold meg néki a csendet...
Hisz égi országutadon te vagy az úr
S néked népes az éjszaka.

Hozzád szól a susogás, öreganyó motozása... s akiknek nem telik olajra,
Szegény varrónők tűje az éjben néked táncol az ablak előtt, -
Az éj barátságos szörnyei, ődöngő tolvajok s a furiák üres dühe
Mindennek te vagy a csodás világra hozója, Libegő, -

S az én anyám is te vagy. Az édesanyám vagy, - a másikat, a varrónőt, lásd, megtagadom...
Édesanyám a hold... nálad születtem én, létem titka ez: a te öledből, -
Te dajkáltál éngem... s innen a fekete fény, mely szívemből szüntelen árad,
Innen az átok, tűztelen életem, a ridegség, - sugárkévéim éjszaka
Ezért oly feketék. - S ti kik annyiszor meggyötörtetek engem
S kiállhatatlan fajtát s más ily becsmérlést oly sokszor kiáltottatok utánam szívtelenek,

Ím' elhagylak benneteket, - mert felléptem a sötétség csúcsára, édesanyámhoz, oda
Honnan a fájdalom is csak még nagyobb ragyogásom,
Hol enmagam részege lengek... vagy ringatom magam és áradok,
De nem nektek szól többé, soha többé kevély mosolyom. 

Mint a széphajlásu hegyen
A bornak sok-kacsú venyigéjét,
Úgy mesd meg az én vesszőmet
S magas karómra göndörítsd,
Hogy hűségesen kússzak
Irányában az igaz útnak.

S mikor a virágok illatai
Csordogálnak, mint patakok,
Édesen görögnek a felhők,
Mint a jóllakott nyájak:
Én a nagy beteljesítő mámornak
Víg öntudatában dúslakodjak.

Mikor, mint arany mennykövek
Lombfelhőket szakítva,
Robognak a gyult arcu almák,
Záporzó rózsáktól pettyes a part:
Mint ki cukorba falt s mohóságát
Oltva, nem törülte meg száját

S a hegyek szeplői a melegtől
Kipattognak, az áfonyák,
S átható tüzednél, oh nap,
Nyárson forgatod a csillagokat:
Hogy minden oldalról érjék,
Forgasd életem venyigéjét.

Te, nagy tápláló, te nagy szatír,
Te bronz sugaru Isten,
Pengesd sugaradat, mint aranypénzt,
Sugarad gügyögő fuldoklását,
Mely úgy ömlik erőd túlságán,
Mint viz a szüknyaku korsó száján!

S én úgy igyak napot, életet,
Kitáruljak mindennek, mi van,
Mindent véremmé érlelőn,
Mint a nemes gyümölcsök teszik,
Nagy Gazdám tetszésére érvén
Életem sok-kacsú venyigéjén. 

I
Nincs igazad: elég! Amin vitád van,
Nem elvi jó, csak az Én vad, konok
Uralmi gőgje. Jó megvan magában,
Dühvel törtetnek az akarnokok.
Mind hatalmaskodnék csak a világban,
Mondván: erő s igazság egy dolog -
És feljebb kúszva: gőze mámorában
Magában már nem férve tántorog.
És még tovább: a maga-részegült én,
Emberi mértéken túl istenültén,
Törvénynek írja en-vad-dolgait!
S kit - útban tán - karmai el nem érnek,
Hogy ússzon akár árjában a vérnek,
Mindig készen a gaz s a szolga itt.

II
Nincs igazad, nincs! Arra nem vagyok vak,
Hogy ne tudnám, ki vagy; már ismerem,
Óh én! és azt, hogy ha törik, szakad, csak
Te vagy, s rajtad kívül nincs senki sem.
Mint fő, feszítsz a földi cirkuszoknak
Terén, felfújt, agytalan, esztelen;
A csillagok körülötted forognak, -
Igazad volna? Fordítottja sem.
Mint itt érezlek, ágaskodva bennem,
S mindenre képesen, egy halk, merev nem
Szólal meg itt benn, reszketve: „Gyötörd!”
És: „Fogd nagyon! Benne a legkisebb rész
Baj, ha túlteng - s legelsőbb ellened kész -
S az ember ellensége. Győzd le, törd!”

III
Senkiben sem bízom. Benned se, itt bent,
Képmutató! Minden csak alkalom,
S az ember: ember, kész felrúgni mindent;
S „nagy szándék”? Hagyd! Jellem sem oltalom -
Hajlítható, mint szók, végsőkig elment
Vitában, mely - bújtan - a hatalom
Párharca, hol az én a lehetetlent
Próbálja s döng dühös dac s érv-halom.
S vitázva, bőszen már asztalt-verő: csak
Fínomabb-eszközű zsarnok erőszak
Mása, hol szó még kényszerűn pereg;
S melynek megfelelőn - csak mód s a perc kell -
Mint legvégső érv immár, dönt a fegyver,
Vagy toppra ugró martalóc-sereg.

IV
Óh én! Te vagy lényünk tartója mégis,
Por-sorsunkba nem hajló nyugtalan,
Te, kiben érzem, hogy vagyok - s te: vég is,
Veled szűnvén, s te büszke: általam.
E Mindenben, hol se kezdet, se vég: kis
Sejttől az Orionig nincs olyan
Hatalmas tény! Nap, mely az űrbe fényt visz,
Csak mivel én itt tudok róla: van.
Világ öntudata! Mint óriás, mérsz,
Élsz mindent, mint e vak rendben varázs-Ész
Központja: - s mely olykor vad arcot ölt -
S akkor magát s mást tipró, szörny, kegyetlen,
Mitől erkölcs reng, ész s jog rendje retten,
Mintha csillaggal ütközne a Föld!

V
Karolva foglak, itt benn tartva mélyen
Magamban: egyetlen a föld terén,
Ki el nem hagyhatsz, míg sors adja élnem,
Gonosz, vagy jó? Te mindenképpen: Én!
S már dobott volna, únva, szenvedélyem,
Tőlem-választhatlan, társ-csuda, rém;
Szöknék tőled és nincsen mód cserélnem,
Szíved, lélegzésed, sorsod: enyém.
S hogy elhagynálak, érzem, játék is csak,
Gyűlöllek, únlak, rágalmazva szidlak
Rádfogva száz bűnt, mit csak lel az ész,
És tetszelgőn, hogy tűrsz, rendíthetetlen,
Nyugodtan: Míg szemünk - kaján-kegyetlen
Vádaim közt - mosolygva összenéz. 

Nyírfa leng sírjuk fölött,
Lágy szélütem.
Aludjatok
Csendesen.
Aludjatok -
A nagy élet ellobog.

Hol a Don robog,
Onnan jöttek ők,
Hol a Volga ragyog -
A halálba menők.
Adj nekik, magyar rög,
Lágy pihenőt.

Hisz kart érted emeltek
E seregek,
Érted aludt ki szívük,
A hős, meleg.
Édes, furcsa daluk ajkukon
Többé nem remeg.

Onnan jöttek messziről
S amerre a had haladt,
Futott előlük az éj -
S elhulltak a harc alatt.
Elhulltak: s hosszú a halál,
És az élet egy pillanat.

Szergej, Iván, Nyikoláj,
Ott pihennek csendesen,
A földért meghaltak ők,
Amely nekik idegen.
Légy hozzájuk jó anya, föld,
És jó apjuk, istenem!

Méla, furcsa daluk nem remeg
Többé ajkukon.
És nem mennek, ha megy a sereg,
Hazafelé az úton,
Hiába várja honi meleg,
A Dnyeszter, a Volga, Don.

Hiába várja honi meleg,
Mert elnyelte a halál -
De áldott emlékű a sereg,
Mely a szabadságért kiáll.
Kik meghaltak a rögökért,
Onts értük könnyet, mint ők a vért!

Itt alusznak, íme, sorba lent,
A hű parancsteljesítők:
Mint a néma, hű jóakarat,
Úgy jöttek menteni ők.
Sírjukat őrizze kegyelet,
Emléküket az idő.

Az Úr szomorúan áll a Kárpátok fölött,
de szelíd arcát nem fordítja el tőlünk mégse.
Az Ő szövetsége, mit a keresztfán kötött,
a mindent legyőző Szeretet Szövetsége.

Ott lent a hegyek alján eszeveszett népe,
most tébolyultan tombol az Aranyborjú körül,
Ő mégis bízva tekint teremtettjére,
ha imáinkat hallja a zord fellegek mögül.

Mert ha egy magyar is hisz az imádságban,
buzgó könyörgése nyomán kinyílik a virág,
hiszen Jézus mondta nekünk búcsúszavában.
"Én veletek vagyok, amíg világ a világ!" 

Gyónom az egy igaz Istennek,
És jó testvéreim Tinéktek,
Hogy annyi, de annyiszor vétkeztem,
Magamnak ácsoltam keresztem.

Mert én is egy gyenge lény vagyok.
Kísértés tüzében elbukok.
Önzőség ördöngös tengerén,
Hánykódom bárkám fedélzetén.

De mielőtt úgy érzem elveszek,
Megsimogatnak Szent Kezek,
Ő szelíden szól, míg átölel.
"Ne félj, Én sohasem hagylak el!" 

Bárcsak éreznéd most lelkem rezdülését,
Látnád, amint bennem egy jégvilág hullik szét,
Olvad a fagy, és a fázós kisvirág
Kitárja a világ előtt szirmait, önmagát.

Ilyen vagyok belül, ha Rád gondolok,
Kivirult tavaszi táj s hegyek, patakok.

Bárcsak érezhetném kezed melegségét,
Vigyáznám a szíved s óvnám szemed fényét.
Én vagyok az álom, ha Te Vagy a méz a szájon,
Ha Te lennél a harmat, én lennék a szomj, mit olthat.

Lennék én hangszer is, ha Te lennél a dallam,
Szivárványos angyal-lelked átölelném halkan.

Bárcsak ismerhetném e lélek csodás táját,
Viszonozná-e szívem minden dobbanását...
 

Látás

Ahol jő, kit régen ohajtva lesek,
Ő, akit szüntelen lelek s keresek.
Képzelődésemnek serkenj hajnala,
Testben jő lelkemnek őrző angyala,
Most tehát, most két szemeim hívek légyetek,
Ti is, minden érzéseim jertek, nézzetek,
Csak te nyomorult kéz, s szegény ajakok,
Bár lelkemnek nehéz, legyetek vakok.

Hallás

Hangicsál a kincsem nyájas énekkel,
Óh, hogy testem nincsen rakva fülekkel,
Inak feszüljetek vont húr módjára
S mind együtt pengjetek édes hangjára.
Nyílj meg szívem, csókid lesznek szájmozgásai,
De ha róllad szót sem tesznek szép ajakai,
Érzéseden kívül hagyd zengéseket,
Már úgy, óh szegény fül, légy te is siket.

Szaglás

Irigylem kis virág állapotodat,
Boldogul letört ág, szép halálodat.
Kincsemnek éltedet keblére tetted,
S fűszeres lelkedet rá lehelletted,
Már ezt az új balzsamodat rózsás kertembe
Szedted, drága jóvoltodat töltsd hát szivembe,
Óh ég! szent harmatod lelkem megtelte,
Mert e jó illatot kincsem lehelte.

Tapintás

Szemem, nem láthattad, mégis fénylettél,
Fülem, nem hallhattad, mégis csengettél,
Órrom s szám izlése, csak veszteg ültél,
Mégis mi rébzés e', hogy felhevültél?
Jádzodjatok víg szivemmel minden csepp vérek,
Mert egy édes érzésemmel egekig érek.
Kincsemmel sétáltam, kis kezét nyújtá,
Szorítni találtam, s visszaszorítá.

Ízlés

Kézfogás, órr, fűl, szem, mind elbujhattok,
Már engem többé nem csalogathattok.
Látjátok véremnek pezsgő forrását,
Betöltém szivemnek fő kivánását.
Tudjátok-é, mi lehetett, amit ízlétek?
Aki még nem érezhetett angyali étek,
Bóldog, ha addig lés, míg meg nem talál,
Mennyei jó izlés! Forró csók valál.

Kívánság

Kép, amely szívemet tükröddé tetted,
Hang, amely eremet mind megpengetted,
Balzsamos lehellet! gyenge szorítás!
Melyekhez még kellett egy bóldogítás,
Édes csókok forrósági, égi harmatok!
Ti érzésim kivánsági, mi a hijjatok?
Csak középpontotok egy jó szív légyen,
Életem rajtatok mennyekbe mégyen.

 
Elunván már várakozni
A világ jobbúlásán,
S haszontalan gondolkozni
A szív titkos forgásán,
Szegény testem bár nem ohajt
Jó lelkétől elesni,
De ez őrá keveset hajt,
S jobb hazát megy keresni.
Barátim! kik türhetétek,
Elnézvén sok hibámat,
És édessé tehetétek
Sok keserű órámat,
Én a kétség nagy kárpitját
Ímé már elérhettem,
Mellynek eddig titkos nyitját
Ésszel fel nem érhettem,
Már ajtaja felén vagyok,
Már küszöbén lépek bé,
S íme mindent idehagyok,
Csak titeket veszlek bé.

Virágzásom idejében
Akármerre kerültem,
A természet nagy kertjében
Minden nyitott körűltem;
Minden újult, éledett,
Minden örvendeztetett.

Héj de már hogy meghervadtam,
Ha lehajtom fejemet,
Azt súgja a főld alattam,
Hogy maholnap eltemet.
Sorsom így ha képzelem,
Elgyalít a félelem.

De ha nézem a temérdek
Csillagokkal tölt eget
És tanácsot tőlle kérdek;
Ő magához integet,
Hol kinyílva tölthetem
Újra munkás életem.

Lelkem azt örülve látja
És repülne hirtelen;
Csak az fáj, hogy test barátja
Tőlle válni kénytelen;
Ő a világi sok bajt
Únva nyúgalmat óhajt. 

Berzsenyi Dániel emlékének

Árva nemzet, özvegy nép, Magyarság,
kinek hazád hét szakadék ország
s börtönöd saját maradék országod,
hol nyomorít tenger adósságod!

Hazád börtön, házad is zálogház;
szabadulást merre látsz, kitől vársz?
Hiszed-e, hogy hasad még valaha
napkeleti álmaid hajnala?

Hajnalcsillag, harmatos esthajnal,
nyugat felől beszürkült az égalj,
északi fény fenyeget-ijesztget, -
ki tudja: mit hoz az új évezred?

Tekints fel a fénylő csillagokra,
gondolj vissza delelő napokra;
tekints fel a telő-fogyó holdra
s gondolj vissza még sanyarúbb korba.

A villámló-dörgő fellegekre
tekints fel és örök Istenedre
bízd a jövőt, magad élj a mával,
véred-jogod csepp maradékával.

Tekints körül a vak villámfényben,
lásd magadat szomszédod szemében,
nyújtsd kezedet a kezét nyújtónak
s vigasztald, hogy minden jól lesz holnap.

Lábad elé tekints le a porba,
a sárba, az örvénylő pokolba;
kutasd fel a mérgeskígyófészket,
győzd le a legnagyobb ellenséget.

Győzd le a legősibb ellenséget:
a gőgöt, a testvéririgységet,
az tépte le fejed koronáját,
döntötte meg hatalmad tölgyfáját.

Az a sárkány, a fekete-sárga,
tépte szép hazádat hét országra,
annak üsd el utolsó fejét is
s egy lesz hazád, ha most hetvenhét is.

Most, vagy soha! Irgalmat-kegyelmet
ne adj többé! Vezért, fejedelmet,
válassz végre, a magad véréből,
uralkodót, Isten kegyelméből.

Királyságot, vagy köztársaságot,
csak teremts egy boldog, új országot,
hol a magyar, minden özvegy, árva,
gyenge, rokkant, leljen oltalmára.

Alkoss hazát a munkálkodónak,
alkotmányt a nemzetalkotóknak,
törvényt, amely minden szépet és jót
felkarol-fog, bármiben fogamzott.

Mutass mindig szebbet, jobbat, többet,
hogy csudáljon téged minden nemzet
s úgy mutasson rád, mint példájára,
uralmadra mint megváltójára.

Valósítsd meg te azt a nagy álmot,
ígéretet, mit erőtlen, álnok
elleneid csalétkül vetettek
minden hazádfia kis nemzetnek.

Karja közül a hamis testvérnek,
hadd sírjanak vissza, Magyar, téged,
ki vagy mégis, ha meg is tagadnak,
hű testvére az elnyomottaknak.

Ez lesz a te új honfoglalásod;
máskülönben magad sírját ásod,
reménytelen gyilkosa magadnak,
minden szorgos, szerető fiadnak!... 

Kádár Lajosnak

Az élet oly nehéz,
angyalt is legyaláz.
Disznók az emberek,
azért vagyok kanász.

Én disznó ne legyek,
inkább kanász legyek,
s a fetrengők felett,
emelt fővel megyek.

Kuss csürhe, mert ütök!
Hozzám ne dörgölődz!
Ilyen csúf nép között,
hadd legyek én különc!...

Talán nem is kanász,
hanem disznó vagyok,
de vaddisznó: azok
tiszták és szabadok…

Lehet, hogy eltalál
egyszer egy jó vadász,
de széttépem, aki
engemet elhibáz!... 

Hárman mennek az országúton:
egy férfi, egy asszony meg egy
fiúgyermek. Mennek, amerre
az ország széles útja megy.

Széles az út és hosszú, hosszú,
messziről jönnek, mindenütt
gyalog, gyalog…A vállukon van,
a testükön van mindenük.

A férfi vállán rongyba burkolt,
élesre fent, kapa, - kasza…
Ahol mennek, ahol megállnak,
megpihennek: ott a haza.

Magyarul tudnak olyan szépen:
nincs az a költő, az a pap,
s dolgozni egy darab kenyérért,
míg le nem megy a nyári nap.

A nő hátán batyu és benne
holmi ruha és takaró,
koldult kenyér, szalonna, - itt-ott
amit adnak útravaló…

megjárja ilyen szép időben
ez a kóborlás jó dolog,
tehetné egy másik család is,
ahelyett hogy künn kóborog.

künn tekereg a nagyvilágban
magyar földben nagy birtoka, -
de így fusson e szűk hazában,
válán rongyba csavart kasza,

kasza-kapa, koldus tarisznya,
mellette fusson a gyerek,
s mondja: jó napot adjon Isten!
Mondja, hogy Isten áldja meg!

Mutasson példát: hogy kell tűrni,
hogy kell szenvedni, mint ez a
szegény magyar, aki a frontról,
Szibériából jött haza.

Isten, király, haza nevében,
ezer halállal szembe szállt,
munkára kalapálta mégis,
s rongyba csavarta a kaszát.

Mint ezer évvel ezelőtt
megtettek az ősmagyarok:
megtette a nagy vándorutat,
s ma – hontalanul csavarog.

E hazában már nincs hazája,
nincs hova hajtsa hű fejét, -
végrehajtó ütötte dobra,
kótyavetyélte mindenét.

Feje felől a nádas házat,
a párnát a feje alól, -
mégsem lázad az állam ellen,.
a törvény előtt meghajol.

Az égieket nem tagadja,,,
a földiekkel nem perel.
Pedig nem buta. Kérdezd, vallasd:
mindenre okosan felel.

Ő Isten rendelését látja,
a kezdetet, a végzetet,
csak embert ismer, jót vagy rosszat,
nem gyűlöl semmi nemzetet.

Várja Mátyást, az iagságost,
várja Rudolf-trónörököst,
s a Messiást,ki utoljára,
eljön az ég felhői közt,

Balfelől csapja a kecskéket,
jobbfelől a bárányokat,
feltámasztja, s örök életre
vezérli a Lázárokat…

Munkás család, koldus család,
magyar család és szent család,
de aki vissza él hitével:
istentelen cudar, galád,

s reszkessen, mert nem minden árva,
szegény magyar ilyen szelíd
s megfizet egyszer e nép ellen
elkövetett bűne szerint.

Lehet, hogy ez a rongyos gyermek
lesz a magyarok Jézusa
s lehet, hogy Dózsa lesz belőle,
kinek tüzesvas trónusa,

kinek tüzesvas koronája,
kinek tüzesvas vesszeje,
tüzesvas almája világít,
századokon még messzire,

kinek tüzesvas harapókkal
tépett sült húsa ott kereng,
minden magyar paraszt vérében:
lázadó őse ette meg….

Jártam velük az országutat,
vendégük voltam egy napig,
s úgy, de úgy megszerettem őket!
Tetszettem én is őnekik.

„Úgy járunk mi magával egyszer,
mint Mátyás királlyal a nép:
az is így jött – ment, álruhában,-
úgy járunk magával mi még!...”

Jósolt az asszony. Naplementkor,
megálltam egy kereszt alatt,
s elbúcsúztam, - elszakítottam
tőlük erővel magamat.

Ledőltem a kereszt tövébe
s ők mellém tették szívüket,
megfelezték, amilyük csak volt:
kenyerüket és pénzüket.

„Isten megáldja!... „Isten” – mondtam,
és sírtam szívből igazán.
Jézus nézett rám a keresztről,
s harmatot sírt az ég reám.



 

Pest, 1863 márc. 19-ére, József napjára.

Atyám szerzője földi életemnek
Te énnékem elmét és észt adál,
Föláldozom ezt kedves nemzetemnek
Használja hogyha méltónak talál,
Segítem őt a békében csatában,
S a nagy munkához hordok egy követ,
Talán így vigadás lesz e hazában
S feléje majd szerencse hír nevet
S ha ezt tevén czélomnak megfeleltem,
Tudom hiszed hogy ezt megérdemeltem.

Apám nekem igaz hitem te adtad,
Mellyel csak egy dicső Istent hiszek
Előtte senki semmit sem titkolhat,
Kit föl nem bírnak fogni emberek,
Ki atyja a szegények s gazdagoknak,
Mindig kedves szemében az erény
Vétkek büntetlen nála nem maradnak,
Ezért vétkezni legnagyobb merény,
S ha ezt hivén czélomnak megfeleltem
Tudom hiszed hogy ezt megérdemeltem.

Atyám te tőled kaptam én reményem
Hogy föltámadván a sors ellenem
Ha szűm viharban s keblem állna vérben
Lehessen jobb jövőt reménylenem,
És tetteim további buzdítója
Legyen zöld ággal a kecses remény
S a csüggedés közt a bün hódolója
Ne legyek, s győzzőn szűmben az erény.
S ha ezt tevén czélomnak megfeleltem
Tudom hiszed hogy ezt megérdemeltem.

Apám te adtál hő szívet én nékem
Mellyel szeressem a legjobb anyát
Őt el ne hagyjam búban gyötrelemben
És vívjak érte bármi bősz csatát.
És adjon ez elég erőt e karnak
Leány testvérimet megvédeni
S én meg ne törjek ha ők meghajolnak
Vonuljon bár vihar e fej felett.
S ha ezt tevén czélomnak megfeleltem
Tudom hiszed hogy azt megérdemeltem.

Apám a vágyat kaptam én te tőled
Ezzel kívánom légy boldog magad,
Jó sors kövesse mindig áldott lépted,
S nevedhez méltó legyen fiad.
És a mi több eszméid győzedelme
Hordozza messze el dicső neved,
Hisz hogy ne áldna meg Isten segélye,
Ki nemzetednek szántad életed!
S ha ezt kívánván meglesz mit reméltem,
Isten hiendi: ezt megérdemeltem 

Kincses ládáimat
zuhanó pöröllyel szétzúzom
Váraim tornyát dörgő ágyúval
szétlövetem
A romokra ülök
gondolkodni az életemről:
Milyen furcsa volt!
Két nagy lila szem volt,
melyre ráeresztem
pilláimat.
Méh volt:
méze volt, fulánkja volt.
Rózsa volt:
illata volt, tövise volt.
Gyertya volt:
fénye volt, füstje volt,
Milyen furcsa volt! 

Sötét folyó,
honnan fakadsz?
Sötét folyó,
meddig szaladsz?
Sötét folyó,
hová szakadsz?

Sötét falú,
vízparti kép.
Senki se szól,
semmi se lép,
alvó falú,
alszik a nép.

Sötét falú,
felejts, aludj,
te csak aludj!
Virraszt a víz,
aludj, aludj.

Ó, életem,
honnan fakadsz?
Ó, életem
meddig szaladsz?
Jaj, életünk,
hova szaladsz?

Nagy hallgatás,
mély, mint a sír.
Halk csobogás,
bús, mint a sír.
Most messziről
Valaki sir.

Valaki sír,
ágyán forog.
Mindenki sir
és hánytorog.
Mindenki sir,
Zokog, zokog.

Sötét sirás
honnan fakadsz?
Nehéz sirás
miért fakadsz?
Szakadó könny
meddig szakadsz? 

Valami arcot, szentséget viszek
elrejtve mélyen.
Havas nagy úton bandukolok
szembe a lemenő nappal.

Ezt a szentséget nem ismeri
senki kívülem:
Elítélt próféták máglya-lángja
perzselte a szívembe hajdan.

Talán az otromba erdők mögött
találok egy kicsi kunyhót,
ahol a fehér fenyőasztalkából
oltárt csinálhatok.

Ott egy Istent imád majd velem
a kunyhó apraja, nagyja
s hiába búg az éjben
a hitetlenség farkasüvöltése.

De addig bandukolok a havas úton,
szembe a nappal -
Sötét terhek dőlnek az életemre
s ferde árnyékok hullnak a hóra. 

Éles, áttetsző hűvös,
de nem borzongató.
Száraz levél koppan a kerítésen.
A roggyanó léptekkel ballagó vén postás
kövér táskája is csupa ilyennel van tele.
Az életre jön a halál,
az életre jön a halál -
hajtogatják a remegő kis kukac-szájak,
s valahonnan a kert végéről
mintha az ősz integetne hamiskásan:
Mindjárt jövök!

Az ég szinte felhőtlen
és zavartalanul, megdöbbentően kék.
Az egyetlen fellegfoszlányba egy gyermek kapaszkodik,
akit talán mindnyájan ismertek rajtam kívül -
s kitágult szemekkel akar bekandikálni
a felhő mögé,
a titokzatos, messzi kék csodákba. 

Csodálatosan békés délután.
Benne van teljes életünk.
Ülünk egymással szemben,
beszélgetünk.

Egyszerű és jó vagyok,
mint világ fölött lebegő
madár. Te átlátszó vagy,
tiszta, mint a levegő,

mint üvegkorsónk friss vize,
melyen átcsillan a nap.
Én szomjas vagyok
s te nem tagadod meg tőlem magadat.