Rongy-alak - szalad a hold után.
Álld útját áldott Euméné a tolakodónak, szegd meg szemtelen szaladását,
Toppints feléje parányi lábaiddal, vagy álmatag, komoly,
Két dióbarna szemeddel úgy meredj reá, hogy megdermedjen benne a lélek...
Parancsold meg néki a csendet...
Hisz égi országutadon te vagy az úr
S néked népes az éjszaka.

Hozzád szól a susogás, öreganyó motozása... s akiknek nem telik olajra,
Szegény varrónők tűje az éjben néked táncol az ablak előtt, -
Az éj barátságos szörnyei, ődöngő tolvajok s a furiák üres dühe
Mindennek te vagy a csodás világra hozója, Libegő, -

S az én anyám is te vagy. Az édesanyám vagy, - a másikat, a varrónőt, lásd, megtagadom...
Édesanyám a hold... nálad születtem én, létem titka ez: a te öledből, -
Te dajkáltál éngem... s innen a fekete fény, mely szívemből szüntelen árad,
Innen az átok, tűztelen életem, a ridegség, - sugárkévéim éjszaka
Ezért oly feketék. - S ti kik annyiszor meggyötörtetek engem
S kiállhatatlan fajtát s más ily becsmérlést oly sokszor kiáltottatok utánam szívtelenek,

Ím' elhagylak benneteket, - mert felléptem a sötétség csúcsára, édesanyámhoz, oda
Honnan a fájdalom is csak még nagyobb ragyogásom,
Hol enmagam részege lengek... vagy ringatom magam és áradok,
De nem nektek szól többé, soha többé kevély mosolyom.