Hárman mennek az országúton:
egy férfi, egy asszony meg egy
fiúgyermek. Mennek, amerre
az ország széles útja megy.

Széles az út és hosszú, hosszú,
messziről jönnek, mindenütt
gyalog, gyalog…A vállukon van,
a testükön van mindenük.

A férfi vállán rongyba burkolt,
élesre fent, kapa, - kasza…
Ahol mennek, ahol megállnak,
megpihennek: ott a haza.

Magyarul tudnak olyan szépen:
nincs az a költő, az a pap,
s dolgozni egy darab kenyérért,
míg le nem megy a nyári nap.

A nő hátán batyu és benne
holmi ruha és takaró,
koldult kenyér, szalonna, - itt-ott
amit adnak útravaló…

megjárja ilyen szép időben
ez a kóborlás jó dolog,
tehetné egy másik család is,
ahelyett hogy künn kóborog.

künn tekereg a nagyvilágban
magyar földben nagy birtoka, -
de így fusson e szűk hazában,
válán rongyba csavart kasza,

kasza-kapa, koldus tarisznya,
mellette fusson a gyerek,
s mondja: jó napot adjon Isten!
Mondja, hogy Isten áldja meg!

Mutasson példát: hogy kell tűrni,
hogy kell szenvedni, mint ez a
szegény magyar, aki a frontról,
Szibériából jött haza.

Isten, király, haza nevében,
ezer halállal szembe szállt,
munkára kalapálta mégis,
s rongyba csavarta a kaszát.

Mint ezer évvel ezelőtt
megtettek az ősmagyarok:
megtette a nagy vándorutat,
s ma – hontalanul csavarog.

E hazában már nincs hazája,
nincs hova hajtsa hű fejét, -
végrehajtó ütötte dobra,
kótyavetyélte mindenét.

Feje felől a nádas házat,
a párnát a feje alól, -
mégsem lázad az állam ellen,.
a törvény előtt meghajol.

Az égieket nem tagadja,,,
a földiekkel nem perel.
Pedig nem buta. Kérdezd, vallasd:
mindenre okosan felel.

Ő Isten rendelését látja,
a kezdetet, a végzetet,
csak embert ismer, jót vagy rosszat,
nem gyűlöl semmi nemzetet.

Várja Mátyást, az iagságost,
várja Rudolf-trónörököst,
s a Messiást,ki utoljára,
eljön az ég felhői közt,

Balfelől csapja a kecskéket,
jobbfelől a bárányokat,
feltámasztja, s örök életre
vezérli a Lázárokat…

Munkás család, koldus család,
magyar család és szent család,
de aki vissza él hitével:
istentelen cudar, galád,

s reszkessen, mert nem minden árva,
szegény magyar ilyen szelíd
s megfizet egyszer e nép ellen
elkövetett bűne szerint.

Lehet, hogy ez a rongyos gyermek
lesz a magyarok Jézusa
s lehet, hogy Dózsa lesz belőle,
kinek tüzesvas trónusa,

kinek tüzesvas koronája,
kinek tüzesvas vesszeje,
tüzesvas almája világít,
századokon még messzire,

kinek tüzesvas harapókkal
tépett sült húsa ott kereng,
minden magyar paraszt vérében:
lázadó őse ette meg….

Jártam velük az országutat,
vendégük voltam egy napig,
s úgy, de úgy megszerettem őket!
Tetszettem én is őnekik.

„Úgy járunk mi magával egyszer,
mint Mátyás királlyal a nép:
az is így jött – ment, álruhában,-
úgy járunk magával mi még!...”

Jósolt az asszony. Naplementkor,
megálltam egy kereszt alatt,
s elbúcsúztam, - elszakítottam
tőlük erővel magamat.

Ledőltem a kereszt tövébe
s ők mellém tették szívüket,
megfelezték, amilyük csak volt:
kenyerüket és pénzüket.

„Isten megáldja!... „Isten” – mondtam,
és sírtam szívből igazán.
Jézus nézett rám a keresztről,
s harmatot sírt az ég reám.