Bárcsak éreznéd most lelkem rezdülését,
Látnád, amint bennem egy jégvilág hullik szét,
Olvad a fagy, és a fázós kisvirág
Kitárja a világ előtt szirmait, önmagát.

Ilyen vagyok belül, ha Rád gondolok,
Kivirult tavaszi táj s hegyek, patakok.

Bárcsak érezhetném kezed melegségét,
Vigyáznám a szíved s óvnám szemed fényét.
Én vagyok az álom, ha Te Vagy a méz a szájon,
Ha Te lennél a harmat, én lennék a szomj, mit olthat.

Lennék én hangszer is, ha Te lennél a dallam,
Szivárványos angyal-lelked átölelném halkan.

Bárcsak ismerhetném e lélek csodás táját,
Viszonozná-e szívem minden dobbanását...