Istenem.
Az az alkony.
A földbe döngölt örökzöldek.
A már üres úton horpadt pléhdobozok zörögnek.
Hasadt nejlonzacskók a bokrokon fennakadva.
Köpésbe ragadt csikkek a taposott fűben.
Istenem.
Ez a piszkos alkony
a hamis csillogású nappal után -
Mert semmi sem volt a híg fényben valódi:
sem a csődület, sem az ujjongás,
sem az integető pálmaágak
sem a fejhangon intonált hozsanna.
Egy álságos jelenet mozgatott bábjai voltunk.
Nem itt dőlt el a sorsunk.
Istenem.
Alkony van.
Kivérzett eufória.
A tömeg berekedt.
Vedel, zabál:
vacsorál.
a Tévé elé ül.
Új üvöltésre készül.
A "feszítsd meg" élvezetesebb.
A kereszthalál érdekesebb.
Istenem.
A nagypéntek a valóság.
Nem csap be engem.
A virágvasárnap illuzióját
engedd elfelednem. 

Rándul az ötcentis testem -
hát megint elvesztem?
vissza kell mennem?
oly sokáig vártam
az Égben születési láz van
minden Egész törtté lett
fölgyorsult az emberi történet
több az életre vágyó lélek
mint az életben foganó méhek
- de jaj, akik fogannak mégse fogadnak
"manó, légy elég önmagadnak"
győzött a sátán-filozófia
vérébe fúl a Fehérlófia
átdöfik a Tündérlány szemérmét
szilikonos mellekre tűzik ki az érmét
Isten szemét lurex-függöny fedi
ha nem lát mindent csak jobb neki
helyette figyel Big Brother
olcsón megvesz és drágán ad el
anyát, apát, családot nem keres
megváltó lett az óvszeres.
Tetovált dzsungel a hátakra marva
ajakba, orrba üveggyöngy, tarka
lappadnak a hasak, a köldököt fémgolyó zárja
elcsurog a forrás, ha nincs edény alája
a képernyőn ész nélkül, szív nélkül gyaknak,
van aki hirdeti: ez kell a magyarnak
még itt vagyok... sikoltok: kegyelmezz
az Éned tartalom, nem csupán jelmez
Isten teremt s belegyilkol az ember
halált szül az, aki életet szülni nem mer
Ha megáll a Föld, befagynak az égi tervek
hiába szól Krisztus, hogy szeretlek,
Nem lesz többé Ország, sem Hatalom, oda a Dicsőség,
csak gyarmat, csak bitorló, alacsony minőség
...váltott a Törvény: aki felnőtt, felelős
aki gyermekkel, az Istennel is viselős.
Nyiss utat, te férfi, ne szakíts ki, asszony
botrány, hogy az ember Istent halasszon! 

Üdvözlégy Mária, kegyelemmel teljes,
az Úr van teveled, áldott vagy te az asszonyok között,
és áldott a te méhednek gyümölcse, Jézus.
Asszonyunk, Szûz Mária, Istennek szent Anyja,
imádkozzál érettünk, bûnösökért, most és halálunk óráján. Ámen. 

Mert szemben ülsz velem s csak a te arcod látom
és nincs mellette az enyém,
ahogyan megszoktam a fotografiákon
és előszobák tükörén;

mert szemben ülsz s csupán rajtad s nem épp úgy rajtam
látom az idő nyomait
s önzésem azt hiszi, én a régi maradtam;
a szívem elfacsarodik.

Ha nézne úgy szemem, ahogy huszonöt éve
s te akkor az vagy, ami ma:
sose találkozunk! Egymást észre se véve,
nem lelünk egymásra soha!

Élünk bár egy időt, ha akkor a hajam már
olyan, amilyen ma: fehér,
lakunk bár egy szobát, nem én mellém akarnál
feküdni, ha leszáll az éj.

Véletlen ennyi kell - esélyek milliárdja! -
hogy minden idők végzetes
egyetlen egyeként birjalak, azt kívánva,
egyetlen egyedként szeress?

Mert szemben ülsz - hol is? Míg én itt egymagamban
nézek vissza és kérdezek
mint a célzóra, ha a golyó visszapattan,
sebet én kapok, éleset.

Mert szemben ülsz… Ne üljünk másképpen mi sosem már,
csak egymás mellett, szorosan,
mint a régi nyitott ülésen az utaspár,
ha jéggel jött a szélroham.

Üljünk mindvégig úgy, mint - emlékszel még, barátném? -
akkor, repülve, szánon, ott,
Sásdon, a hóviharban! tűrjem csak ustorát én,
mellemre vonva homlokod.

Szálljunk mindvégig így, hisz a szomj úgy lobog még,
ha itt, vagy csillag-messze vagy,
hisz csillag-űrt s időt ma is átkóborolnék,
hogy megtaláljalak.
 

 
1

Nem a kövek és nem a fémek.
Nem amik állják az időt!
Hanem a gyékény, a nád, a kéreg.
Nem az örök-élet-igéret cinkosai. Nem a kimértek.
Hanem a törékenyek s engedők:
a fű, a lősz, a sás
lett tiltakozás.

A tettük után nyomban eltűnők.


2

Nem a kövek és nem a fémek.
Nem az asszir, a szumir pillérek,
a talpukkal éveket gyűrüztetők.
Nem a bazaltból faragott gúla-tetők.
Hanem a haraszt, az avar, meg a fa:
a messziről igent integetők.
Nem a kemények,
hanem a fonhatók, a szőhetők
a dolgozó kezekre
kutya szemével figyelők –

Még messze, messze
valamennyi Isten előtt –


3

Nem a kövek és nem a fémek.
Az első szót, a gügyögőt,
az első tanácsot a létnek,
ők kezdték szájba rágni, a
gyapjú, a gyanta, a szösz, a raffia.
A közlékenyek, a serények.
Ők, nem az égnek,
hanem a sári világnak védangyal-kara,
ők, az örökre többrekészek.

Mert aki meg akarja tartani az életet, elveszti azt:
aki pedig kész elveszteni is, megtartja.


4

A romlandók. A hinár, a moha.
A múlók. A hártya, a len fonala.
Nem az eleve valakik, hanem a törők,
de nyomban fölnevetők,
hogy megint csak összeilleszthetők,
az így szivósak, így nem engedők.
Az ág héja, a kecskeszőr, a háncs
lett utitárs –


Befogadván valami messze
– hogy mondjuk? – eszme?
redeléséből a jövőt.


5

Messze a kövek és a fémek
hatalomátvétele előtt.
A hajlíthatók és görbíthetők,
a szivósan gyengédek,
az ujjnyomásra már válasz-puha
anyagok, ők, a soha
vissza nem ütők
adtak halk jelet – kéz a kéznek –

velünk a Föld!


6

Fú a szél, kopik a talaj,
fölkúszik, óriási hal,
az évszázadok mélyvizéből
a templom – ize, húsa nélkül.
Száll a por, vékonyul a föld,
emelődik ünnepi tálca
diszében a dög: a ledőlt
fejedelmi palota váza.
Hányingerelten köpdösi
vissza a tisztára szopott
bordát, ivet, oszlopot
az idő. Nem ez kell neki.


7

Nem a kövek és nem a fémek.
Nem a bronzpajzsok, a porfiredények,
a hivalgók, a haszonélvezők.


Hanem a pálmalomb kötények,
a kókuszcsészék, a zsuppháztetők.
Nem a katakombák, nem a tornyok.

Mert mit tudnak a csontok,
ha kifolyt közülük az élet?


8

Ki mondta az első szót a jövőről,
a derüset, a szemen át
meggyőzőt, szivmelengetőt:
lehet remény, mást is rejt a világ,
mint amit mutatott először.
Az első fűszoknya övén
az első ráhímzett virág.


9

Nem sziklakockából rakott erőd,
mit egybe csak a súly maltera köt.
Nem a gőg
kapui. Hanem a pelyva, a patics, a pihe,
hozott ide –
Igen ők, az épp mert lágyan
megnyílók lettek a legerősebbek.
Mint ágyék s keblek
a csont- és izom-védte várban:

donzsonjaitokban, asszonyi testek.

Mint akik lebirhatják az időt.


10

Nem a szögletek, nem az élek,
nem a fegyverek, a szúrók s lövők,
nem a királyok s hadvezérek,
hanem az ebnél hamarabb
megokosult vályog-iszap,
a szőrme, az irha
lett vezető – nem is a férfiak,
hanem ők
a minden tagukban szem-viselők,
a nők kezeit idomítva.


11

Rejti a márvány a szobrot. A Szépet!
De mitől éledt?
Kik voltak a nemzők s szülők?
És kik tették tisztába őt?

De a legelső, kisdedi mosolyt,
amivel szinte odaszólt,
ami a lélek válasza volt
a teremtésnek,
kik csalták oda, tétova
elsőt-mozduló vonásaira
a kőnek is, a fémnek?

Hallgat a sok apa s anya.

Nem, itt a sírok sem beszélnek.


12

Szobrok, ti, már a méhben készek,
harsány-némák, lét-tömlöcök,
épp azáltal holtak, hogy épek,
temetkezőket temetők!


13

Nem a kövek és nem a fémek.

Mig a fű újra fönt mindent beföd,
tisztítja máris lent a mélyet szorgos népeivel a föld.
Munkálnak a türelmes férgek,
a hullamosók, bűz-szürők,
hír-fertőtlenitők, dicsvágy-vírus-ölők,
a mord erények, zord erélyek
bacillusgazdáit lemeszelők,
mind-mind az iszonyú pöcegödört
át-, hasznosan úgy-szétdögönyözők,

hogy kidugja, egyre merészebb
kedvvel fejét, az örömkeresőt,

egy hóvirágnyi élet.


14

A szöllő-bakhátak-fésülte dombok
s nem a rom-fedte, a történelem –
lerondította bércek,
a felhő-kavarók, nem a látni is undok
mellvédek agyaros vigyora, hanem
a csibesövények,
nem a várárkok: a zsiba-borítók,
a kisajtó, a kalantyús kapu,
a csak fakilincs-záratú
verőcék, gally- és léc-cserények,
nem a lőrések,
hanem a kandikálásra szabott zsalú,
nem a torlaszolók, hanem a nyilók,
nem a tengeringerlő szirtfok,
hanem az öblök, a kikötők,
a borjú- és birka-nyalta mezők,
nem a keselyük, a denevérek, a solymok,
hanem a selymek, a fürj-fészkek, a méhek,
nem a dörgések, hanem az ének,
nem a kardok, a kardhüvelyek, a vértek,
hanem az ingek, a kendők, a harisnyakötők,
nem a villámok, nem a vulkánok, a rőt
ablakon át fény-bőgve beizzók,
a mélység düheit mennybeköpők,
hanem a hős mellbimbók,
a tövükhöz menekülők
megóvásában
bátran
meredők, tüzelők.


Ajánlás

Nem a zablák, nem a csengések,
hanem a kosáron a fül:
nem az ostromok, a bekeritések:
hanem a korall-sor a nyak körül,
meg a tüzhely körüli székek:
nem a viharok, a mének, a diadalzengések,
hanem a szitaszél-veregetések,
ha a liszt megtömörül,
hanem a néma kitekintések
a téli ablak függönye mögül:
nem a havasok, a jeges meredélyek,
hanem a kézimunkázó vetések,
a vasárnap is orsópörgetők,
hanem a csecsemő lebegtetések,
hanem a csermelyek, a csevegők,
nem a vezényszó: Rohamra! s Imához!
Hanem a megforditott vánkos.

Augusztus újra földön-égen.
Mérges méhek a csillagok.
Mint rég méhesünk kas-körében
félve ülök, nem mozdulok.

Ülök Tihany hegytetejében.
Ne szúrjatok meg, zúgjatok
fejem körül mézes zenében,
szálljatok szép hold-kasotok

körül ti mind, szűz messzeségben
tündöklő-nyüzsgő rovarok,
lelkemet széttépők serényen,
ha majd a testem sírba rogy! 

A baloldali lator végleg
megmakacsolta magát.
Már végképp nem érdekelte semmi
az se, mi lesz "odaát"
nincs odaát, gondolta,
csak semmi,
ha kínok között kell elmenni
legalább most kemény legyek.
Ne röhögjenek az emberek.

Nem... majd tán bocsánatot kérek
álom-királytól, úgy hörög, mint én.
Sose lesz úr e leköpött alak
ezen a véres földtekén.
Atyjához kiáltoz a gyáva...
Bezzeg én nem könyörgök.
Tudom, dögtemetőre dobnak,
nem is jutnak reám göröngyök.

És mégis-mégis félszemmel elnézem
ez mintha tudná igazát,
ő valahogy biztos benne
hogy Atyja várja ... odaát.

Éjjel hozza a síkság üzenetét.
Ma is ugyanúgy, mint rég.
Talán benne van kelet illata
amit érzett a tatár kán lova
és ami a honfoglalók haját
meg a török zászlókat cibálta ... odaát
a lét túlsó partján a katonák
és az anyák, a csecsemők a csöndben
fekszenek megfoghatatlan förgetegben
- hát fúj a szél, meleg tavaszi szél
"kinemmondott" érzelmekről beszél
s a hűvös őszi fuvallat keze
levéllel hinti sírunkat tele.
Fúj egy szél, zúgását hallod
"honnan jő és hová megyen"?
Hol született és hol fog meghalni,
tengerparton, vagy Csóványos hegyen?
A pillanatok jöttek, mentek,
tekintetünk úgy elsuhant,
most szélcsend van és egyre hallom
mindig új, régi hangodat.
 

Nagy furcsa álom lett a szép vidék,
valami fájdalmakban- menedék,
dunai tájak, kéklila vidékek,
sorsotok egy cél velem, amíg élek.
Öreg Naszály, kit lassan elfaragnak,
eredetiben megmaradsz magamnak.
Láttam, néztem, hogy esti fellegek
néha rohannak... mint a kisgyerek.
Nem a csökönyös kis középkorú,
meg a megvénhedt sírszagú odú,
a jövendőnek, örök folyamatnak
alapja, hanem mint a magnak
közepén, titkon csírájában élő:
az ifjúság. A mindig eljövendő.
Folyik a víz, telik az élet árja,
a lemenő Nap mindig megcsodálja.
Madárdalon és hosszú jegenyéken
kószál a lelkem, boldogan, mint régen.
Barátaim temetésére ballagok,
kacagva rohannak kisgyerek rajok. 

Kabasólyom vitorlázott a Csóványos felől,
az orvvadász sunyin leszedte őt.
Szigorú szemmel nézett, szárnya
erőtlenül csüngött alája,
csak karma fogott konokul.
Sárga szeme hatalmasra megnőtt
és tükörré vált pupillája,
sokatmondón, haldoklón nézett
a tőle független élő nyárba.
E tükörben évszázadok játszottak,
nyugalmas évek, aztán rosszak,
süveges kis emberek raboltak,
és “kontyosok” öltek, fosztogattak,
német zsoldosok dáridóztak,
Dózsa-Györgyöket föláldoztak,
nép fiai őrjöngtek, imádkoztak.
De mindnyájan rabszolgák maradtak,
úr és paraszt, proletár és gyáros,
rabszolgatelep, falu és város,
tankok robogtak, majd bombázók
hozták el nagy hangon a zárszót...
ország szakadt, a szív repedt,
kaba a védőszellem leesett.
Egy tollhalom lett.
Sokszor gúnyolt turul.
Hogy zúg a szél...
lélegzik konokul.
A csőre, karma még most is acél,
hős jelleme örökké él. 

Néha ugy néz rám, mint a jó barát,
Kivel közös a lelkünk búja, gondja,
Ki tékozolva, biztatóan ontja
Szelíd szemének nyájas sugarát.
Néha ugy néz rám, mint a jó barát.

Állok előtte, mint a kis gyerek,
Bizonytalan, homályos, néma vágyban.
Ó, ha kezével simogatna lágyan!
Csak nézem őt… de szólni nem merek.
Állok előtte, mint a kis gyerek.

Néha úgy néz rám, mint az idegen.
Végigröpűl a pillantása rajtam,
Mint sürü füstben, szikrázó zsivajban
A gyorsvonat közömbös síneken…
Néha ugy néz rám, mint az idegen.

Ilyenkor úgy fáj az, hogy meg nem ért.
Ilyenkor úgy fáj, hogy hiába minden,
Ingyen gyötrődöm, elpusztulok ingyen,
Ő sohse fogja tudni, hogy miért?
Ilyenkor úgy fáj az, hogy meg nem ért…

Néha úgy néz rám, mintha sejtené,
Hogy ő az édesem, hogy ő a szépem,
Hogy szeretem a gyötrelmek tüzében
S megyek, megyek az elmulás felé…
Néha ugy néz rám, mintha sejtené.

Én hallgatok és ő tovább siet…
Mint, aki zordon szakadékba nézett
S a lesben álló, fekete enyészet
Szédületéből életre ijedt…
Én hallgatok és ő tovább siet.

És szólt a nő:
"A hajam ében,
És lágyabb, mint a lágy selyem,
És itt a szívem közepében
Ujjong a boldog szerelem.
Tied a testem, tied a lelkem,
Te vagy az első, akit öleltem,
Boldog vagyok, mert a tied vagyok. . . "
S a férfi szólt:
"A másik elhagyott. "

És szólt a nő:
"Piros az ajkam
És harmatosabb, mint a rózsa kelyhe,
És végigfut az üdvök üdve rajtam,
Mikor így tartasz forrón átölelve.
Szemem sötétebb, mint az égbolt,
Mikor a fergeteg zavarja. . .
Oh, mondd, a másik szintén szép volt?
Fehér a válla? Gömbölyű a karja?
Tudott-e súgni-búgni szintén,
Tudott-e édes csókot adni,
Meghalni karjaidba, mint én
És új gyönyörre föltámadni?
És lángolt, mint a nap? Szelíd volt, mint a hold?"
S a férfi szólt:
"A másik csúnya volt. "

És szólt a nő:
"És mégis nappal, éjjel
Sóhajtva gondolsz vissza rája,
Amellyel az enyém nem ér fel,
Mi volt a titka, a varázsa, bája?
Miben oly nagy, dicső, elérhetetlen?"
S a férfi szólt:
"A másikat szerettem!" 

Mi ketten egymást meg nem értjük,
Nagyon sajnálom, asszonyom,
De ha nem kellek szeretőnek
Egyébre nem vállalkozom.

Például arra, mit gyakorta
Szónoki hévvel mond kegyed,
Hogy meggyötört szegény szívének
Legjobb barátja én legyek.

Legjobb barát ! Szavamra mondom,
Megtisztelő egy hivatal,
De nem vagyok hozzá elég vén,
S ön aggasztóan fiatal.

Ön csupa élet, csupa illat,
Lángol vakít, hevít, ragyog,
Hát hogyne szomjaznám a csókját
Én aki angyal nem vagyok ?

Olyan kevés amit kívánok . . .
Ha osztozkodni restel is,
Legyen a tisztelt lelke másé
Nekem elég a teste is.

Legyen lelkének egy barátja,
Kivel csevegni élvezet,
De ez az őrült, ez a mamlasz,
Ez a barát nem én leszek.

Legyen övé minden poézis.
És az enyém csak ami tény,
Ő oldja meg a problémákat,
A ruháját viszont csak én.

Hogy ez a hang szokatlan önnek,
Kétségbe kérem nem vonom,
De annak, hogy megértsük egymást
Csak egy a módja asszonyom:

Adjon az Úr, ki egy tenyérbül
Rosszat is, jót is osztogat,
Rosszabb erkölcsöket kegyednek,
Vagy nekem adjon jobbakat ! 

Hát újra a kezembe veszlek,
Kalandos élet vándorbotja!
Mert elfogott a nagy utálat,
A testem, lelkem belefáradt
a keserű, nehéz robotba.

Leszek megint szabad csavargó,
Bűbájos álmok kergetője!
Ki mit se bán és mit se fájlal,
És könnyű szívvel, könnyű lábbal
Megy hegytetőről-hegytetőre.

Maradjatok meleg kemence
Vállán, ti lusta, gyáva macskák!
Én nekivágok az erdőnek,
S részegre szívom a tüdőmet
A levegőddel, szent szabadság!

A vak homáybul nekivágok
A fölkelő, vadsárga Napnak,
Nem kérdezem, mit ád a holnap,
Szememben új tüzek lobognak,
Szívemben új dalok fakadnak!

Nem nézem azt, hová visz utam
Fönt a hegyek közt vad viharban.
Az én utam. Magam kerestem.
S ha végem ez lesz és a vesztem:
Hát legalább magam akartam!

De addig élni. . . élni, élni!
Különbül mint a többi bamba!
Legyen övék a csönd, a béke,
Én mosolyogva, fügyörészve
Megyek a szép bizonytalanba. 

Mért oly sápadt a rózsa ma,
ó, mondd meg, édesem?
Zöld fű közül az ibolya
mért nem cseveg velem?

Miért oly bús, oly kedvtelen
ma a pacsirtadal?
Mért oly setét a föld nekem
ma mint a ravatal?

Mért vonja ködbe a mezőt,
mért oly borús a nap?
Mért tölti el a levegőt
ma ez a kripta-szag?

S hogy magam is oly bús, alélt
vagyok, mi lelhetett?
Ó, mondd, szivem drágája, mért
hagytál el engemet?

Reviczky Gyula 

Csodás vagy éj!

Ruhád sötét, de bűbájos lepel,

Nyugalmat, enyhet és gyönyört lehel

A kunyhóban altatsz könnyet, sóhajt,

A gazdagnál költesz tivornya-zajt.

Csodás vagy éj!



Kegyes vagy éj!

Homályodban kiléphet a leány,

S boldog lehet várt ifja hű karán;

Homályodban magát elrejtheti

A nő, ha részeg férje kergeti.

Kegyes vagy éj!



Tréfás vagy éj!

Szép álmot adsz, örömben gazdagot,

Fénypalotát, pénzt és nagybirtokot;

De míg bájol e tündérlátomány,

Szekrényünkben kutat, lop a zsivány.

Tréfás vagy éj! 

Szeretnélek még egyszer látni
A kertben, ott a fák alatt,
Hallgatni édes csevegésed,
Mint gyermek, úgy örülni véled,
Szakítva a virágokat.
Szeretnélek még egyszer látni
Homályos őszi délután,
Kandallódnál a karosszéken,
Ha mintegy elringatva, ébren
Alszol, s álmodva nézz reám.
Szeretnélek még egyszer látni,
Midőn úgy várod jöttömet,
Megismersz immár a távolból,
S bár ajkad olyan hidegen szól,
Elárul néma örömed.

Szeretnélek mégegyszer látni,
Szép csöndes nyári estvelen,
Holdfénynél az akászok árnyán,
Midőn fejed keblemre hajtván,
Így suttogsz: még maradj velem!
Szeretnélek még egyszer látni,
A vén udvarház csarnokán,
S ha elhangzott az isten-hozzád,
Még visszanézni utolszor rád
S először sírni igazán.
Szeretnélek még egyszer látni,
Meggyógyítna egy pillanat.
Mit szenvedtem, feledni tudnám,
S még egyszer örömest feldúlnám
Éretted ifjúságomat!
 

Egykor régen szél urfival
Fogadott az öreg nap:
Egy vándor köpenyét melyik
Lophatná le hamarabb.

Jött a szél s magát fölfúván
Zúgott-búgott; mint csak tudta,
A köpenyt úgy húzta, fútta.
Hát a vándor mit csinál?
Elébb ugyan félelmében
Ijedtem kap fűhöz-fához,
De a köpenyt majd a vállhoz
Szorítgatja s odébb áll.

Mosolyog az öreg nap,
S hő sugárral, fényes-szépen
Megindul a tiszta égen.
Hát a vándor mit csinál?
Lassabban megy, meg is izzad,
A meleget alig állja,
Majd a köpenyt földhöz vágja,
S hogy pihenjen rajt', megáll.

Egykor régen így nyeré meg
Szél urfit az öreg nap;
Többet ésszel, mint erővel,
Igy közel, úgy hamarabb.
  

Valami édes, valami fájó
Borús merengés
Ugy elfog néha, mikor az úton
Mellettem elmész...

Ugy, ugy szeretnék visszafordulni
S nézni utánad -
Nem szabad. S könnyem, érzem elönti
Bús szempillámat.

Valami édes, valami titkos
Égi sejtés száll:
Valami súgja, hogy te is épen
Arra gondoltál.
   

 
Sietve elsuhansz előttem
- Eltűnő árnyék az úton -
Kerülsz-e, futsz-e, félsz-e tőlem -
Még nem tudom.

Sosem nézesz, mint más, szemembe,
Ha szembejősz a fordulón...
Pirulnál tán tekintetemre?
Még nem tudom.

És megszólítni én se merlek,
Csak nézek rád, titkon, futón.
De hogy nagyon, nagyon szeretlek -
Tudom, tudom!
  

Én hozzám is beköszöntött
Az első vig napsugár.
Kiváncsi tán, hogy mit csinál
Ez a fakó, bús madár.

Fényt derit a szürkeségbe,
Csillog, villog, csalogat -
Úgy szeretné földeritni
Búbánatos arcomat.

Maradj csak kint, jó napsugár,
Hirdesd másnak a tavaszt -
Bús szivembe ragyogásod
Jókedvet már nem fakaszt.

Elkomorul a kis sugár,
Rezeg, rezeg kínosan -
És a függöny nyilásán át
Szomorúan eloson.

Aztán újra rám borul a
Fojtó, árnyas szürkeség -
És a tavaszt ugy várom már,
Mint aggastyán a mesét...
  

Napok, egyformák, ezer meg ezer.
Mögötted megint egy.
S megint egy este. Vetkezel.

Fejed fölött óh hányszor vetetted át
Már így az inged!
S óh hányszor hallottad mormolni a szád:
Megint egy.

(És bocsásd meg a mi vétkeinket.)

Napok, egyformák, ezer meg ezer.
Előtted megint egy.

Reggel, a tükörből, ha öltözöl,
Óh hányszor fogadott ez a közönyös tekintet
S ez a kar lemondón óh hányszor legyintett,
Hogy mindegy!
Hogy minden mindegy!

(És ne vigy a kísértésbe minket.)

Ha egyszer ököllel belevágnál a tükörbe
S csuklódon a véred halálig ömölve
Befestené pirosra az inged?

Mindegy?
Nem mindegy! Nem mindegy!

Mert éget még sirodon túl is az a vér
S a Tükör mögött tárul a sirontúli Tér
S világol az Örök Tekintet. 

Gondolj reá: mikor egynapos korodban
Kis ökleidet halántékodhoz emelve
Először húnytad le a szemedet aludni:
Ha akkor egy új, titokzatos gép
Lefényképezte volna legelső álmaidat
S utánok a többit rendre mind
Csecsemőkorodtól életed alkonyatáig:
S gondolj reá: ha az álmok e rengetegét
Most film pergetné vissza előtted: -
Nem érthetetlenebb-e
S zagyvább és esztelenebb
Még ennél is az a másik
Az a másik film, amelyik
Hatezeréves történetét mutatja
Emberfajtádnak a földön?

S gondolj reá: ha talán csak
Ez is álom?
Embertelen álom,
Ez a hatezer év, amiből
Egyszer mégis fölébredsz?

Egyszer: ha majd a lidércet
Nem bírja már el a melled,
Ha mind a kiontott vér s könny
Már ajkadig ér és ellep,
Akkor: mielőtt odavesznél
Egyszerre üstöködbe kap egy hajnali hűs lehellet,
S füledbe suttog: - Eszmélj,
Eszmélj! vad álmaidnak hinárjából kiemellek.

S ha így sem és ha mégsem?
Ha nem ébredsz?
Ha talán többé sosem ébredsz?

Akkor: szakadhat a film majd!
S halálba fordul az álmod.
Fölnyargal az ár a hegyek csúcsáig,
Lesöpör, s méhébe visszatemet. 

2009.06.18-án hajnalban, megszületett első unokám!

Sok éve már, e pillanatra várok,
s gyakran hittem, nem érem meg talán.
Most meghatottan, itt, előtted állok,
hisz' megszülettél, első unokám!

Az ősz fejemnek ajándék a léted,
tudom, ma még ezt meg nem értheted.
Tán nem leszek már mikorra megérted,
ezért most mondom mindezt el neked.

Ne szidd a sorsod, ha rosszabb a vártnál,
s az élet gyakran nem kegyes veled.
Ha gyémánt helyett csak szenet találtál,
a boldogságod még meglelheted.

Ne tévesszen meg ékszer csillogása,
a gyémánt csak egy rideg drágakő.
A szeretetnek nincsen földi mása,
s a szénnek hője szívmelengető.

Vedd észre léted sok apró csodáját,
ha vadvirágon pille megpihen,
mikor tavasz felölti új ruháját,
vagy szellő leng faágon szelíden.

Sok mindent kell majd megtanulni néked,
a szerzés mániája gyötrelem.
Az aranyalmát is rághatják férgek,
s a túlzott jólét ritkán bűntelen.

Ne irigyeld a gazdagok világát,
hisz' árnyék nélkül fény meg nem terem.
Én tudom, hogy sok szeretet, mi vár rád,
a fő csak az, hogy egészség legyen. 

Hajnali szélnek hangja zenél,
hótakaró ül a domb tetején.
Hallani vélem az ablakon át,
friss puha párnát ringat az ág.
Szánon a csengő dallama szól,
pinty szava válaszol rá valahol.
Hólepedőből még nem elég,
engedi gyöngyeit szórni az ég.
Szél muzsikál, már szinte dalol,
lágy zene hallik a kertek alól,
tétova felleget kerget a Hold.