Nagy furcsa álom lett a szép vidék,
valami fájdalmakban- menedék,
dunai tájak, kéklila vidékek,
sorsotok egy cél velem, amíg élek.
Öreg Naszály, kit lassan elfaragnak,
eredetiben megmaradsz magamnak.
Láttam, néztem, hogy esti fellegek
néha rohannak... mint a kisgyerek.
Nem a csökönyös kis középkorú,
meg a megvénhedt sírszagú odú,
a jövendőnek, örök folyamatnak
alapja, hanem mint a magnak
közepén, titkon csírájában élő:
az ifjúság. A mindig eljövendő.
Folyik a víz, telik az élet árja,
a lemenő Nap mindig megcsodálja.
Madárdalon és hosszú jegenyéken
kószál a lelkem, boldogan, mint régen.
Barátaim temetésére ballagok,
kacagva rohannak kisgyerek rajok.