Nagymagyarország széjjeltépve 
de élnek még a magyarok.
Lásd Erdélyt, nézz a Felvidékre.
Versailles - Trianon nem volt béke,
csupán vak bosszú aratott.

Nagymagyarország széjjeltépve,
de még magyarok vérzenek
Bácskában is. S egy újabb béke(?)
eladta mind a végeket...

Nagymagyország széjjeltépve
születnek újabb államok.
Csupán Trianon - véres kéve -,
végleges határt vághatott!?

Nem és nem és Nem Nem,
egyre harcolj a gyilkos béke ellen!
Határt, sorompót dönts keresve
békét. S ne hulljon ránk az este.
Trianon nem, NEM sérthetetlen!

 

Tamási Áron sirató

"Azért vagyunk a világon -- azért --
hogy valahol otthon legyünk benne"...
A hithű vándor mindig hazatért
s a hitetlen is mindig haza menne...

De aki hontalan kívül s belül
az már csak versből építi hazáját
szemére fényes harmat települ
ha hajnalokként hívják messzi hársfák...

Hazátlan inkább kell az otthon
hogy védő ölként át- s befogjon
Az ember nem magányra lett teremtve

Valaki van mindig valakiért
azért vagyunk a világon azért
hogy valahol de Otthon legyünk benne 

Emlékszel még az Üres Koporsóra
a Jelszóra hogy Menjetek Haza
Ígéretekre sok - sok szerteszórva
s hajnaltalan maradt az éjszaka...

Emlékszel még az elvett iskolára
mocsárba süllyedt szellemroncsokat
dédelgetett még hínárba bugyolálva
a rend míg végül lassan elrohad...

Emlékszel még...Az emlék is csak emlék
a lemondások rozsdával belepték
a csendet is és csalódás sava

mart csak tovább mert legtöbb szó hazug csak
az ígérgetők szüntelen hazudtak
és akik mentek NEM MENTEK HAZA 

Hogy ott jártam az ismerős vidéken,

Csüggedt, szomorú ember fogadott.

És mondta halkan, sóhajos beszédben:

- Édes vigasztalásom elhagyott,

Kis Rózsi elment, kis Rózsi halott...


Árnyék borult szavától a szívemre,

S árnyék húzódik át völgyen, hegyen.

Nemrég e tájék, - érett kalászok rendje,

Ösvény, csalit, - mind kedves volt nekem.

Tán most is - azt a napfényt keresem?


Mi történt? Egy édes gyerekkacajjal

Van csak kevesebb madárdal a földön,

Mindössze: üresen talál a hajnal

Egy kicsi nyoszolyát, - ezen tűnődöm,

Csüggedt, szomorú szívvel tépelődöm.


Egy nyoszolyát, amelyen annyi estve

Hallgattam a lélekzeted neszét,

Bársonypilláid rebbenésit lesve,

Kék vízi-lányrul mondtam a mesét,

- Aranyhaját, hogy oldja, bontja szét...


Mindössze csak egy mese maradt félbe,

S visszakerült, - onnan küldték az égbül,

Elolvasatlan, rózsaszín levélke,

Sorsod. - Csak elaludtál mese nélkül.

Anyácska hívott! Ki veheti vétkül?


De itt azóta lomha, szürke árnyék

Feküszik végig völgyen és hegyen.

Mit is keresnék még itt? - Mire várnék?

Csak el, - tovább! Oly nehéz a szívem!

S az árnyékot hiába kergetem. 

Éjfellegekből jött; - sasmódra szállva

tört a szívemre első, lázas álma.

Viharszegett szárnya felém borult

És mit ezeregy éjszakán tanult

Titkor igékbül, holdfényes jegyekbül,

A boldogsággal ámított szivekbül,

Lángoló szóval lihegte felém,

Míg tehetetlen rabul estem én.


- Csak jöjj velem! Odavezetlen téged,

Hol zabolátlan kavarog az élet,

Emelkedő-eső, szilaj hulláma

Vad szirten permeteg-sugárra válva.

Kálváriákra, hol virág terem,

S kígyófullánk virágok kelyhiben.

Vérző tövis közül kell fölemelned,

Mi ott terem szívednek, - a szerelmet.

Akit szeretsz, - majd sírnod kell miatta,

Követned kell börtönbe, gyalázatba,

Aztán sugáros magasokba fel -

S a királynője ott is te leszel.

Hát jöjj, - siess! - - -

S míg félig öntudatlan,

Kiszáradt ajkkal utánasusogtam

A viharok dalát, - habozva, késve,

Nem mertem őt követni - mégse - mégse.

S egyszerre, - gyilkos bosszúsággal telve

Keselyű-karmát vágta a szívembe.

- Verdeste, - tépte, - csattogott a szárnya,

S messzenyilazott a vad éjszakába.


Nehéz, halálos, álomtalan álom,

Meddig tartott az éj? - már nem tudom.

Most hajnal. Most a virradatot várom,

Lábadozón kitárom ablakom.

- És bemosolyog az ég teli kékje,

Tavaszi légben halk hullámú béke.

Enyhe sugárok tiszta balzsama.

- Májusimádság egyszerű szava

Körültem, tán e könnyű, méla nesz? -

Valaki néven szólított. Mi ez?

Egy szürketollú, formás kis madár

Jött észrevétlen, - s valamire vár.

Hogy felémrebben könnyű tolla pelyhe.

Regfuvalom száll halkan a szívemre

S szavától mintha engedne a fagy!


- Te mégis árván, egymagadba vagy!

Vár, készül, tervel minden, ami él,

Te ülsz a bomlott fészek szélinél!

Tavaszidő van. Sugaras, szeles; -

Vigyázz! A többi rendre párt keres, -

Sietve épít új, meghitt tanyát.

S te itt maradnál egész nyáron át?


Ne vond a vállad, hogy: Nem érdemes!

Hátha valaki épé téged keres!

Lásd! Cifra, mézes beszédhez nem ért,

De megfelezné véled életét

Egyszerű izenettel aki küld. - -

Léssz féltveőrzött, mindig megbecsült.

- Aprócska tervek, szűkhatárú vágyak

Közt holnap gondja vet a mának ágyat, -

Én gyógyulást tudok számodra, lásd, van

Fehértornácos, szép falusi házban

Egy ember. - - Jőjj velem! Leszel ugy-e

Őszhajú asszony hallgatag menye?


Még szól! S miközbe húnyt szemmel merengek

Valami rég félbenszakadt dalon.

S miközben a fagy halkan, egyre enged.

Én hallgatom, csak egyre hallgatom. -

Űznöm kellene. Szólni hangosan:

- Nem jó helyen jársz, édes madaram!

Ki hozzám küldött, én - nem ismerem.

Űznöm kellene és - - még nem merem.

Az éjszaka, - a félelmes, a vad, -

Félek, hogy akkor újra rámszakad. 

 
Amerre járok, nő virág elég: -

Csak szaggatom, - te jutsz eszembe még.

A legszebb rózsát küldeném neked,

Hiába, - messze vagy te, nem lehet, -

Míg odaérne, elhervadna rég!


Van egy galambom, - a szárnya fehér, -

Azt küldeném el a válaszodér',

Sebes a röpte, - csakhogy - tudom én,

Ott van a fészke erdők peremén,

Ott elmarad, - nyomodba sohse ér.


És a szívemben - édes emberem,

A nóta is már hasztalan terem.

Ha záporok szele vinné, - - - de lásd,

Elszéled az messze völgyeken át,

Szívem dalát rábízni nem merem.

Téli tájban remeg a Föld, sziklái a robajnak zajában,

Ahol a szeretett tétova és megijedt a vihartól.

Minden bennem volt, van és lesz egy érintésben,

Ahogy átölelem forró tested utoljára a vágytól.



Majd forró vad csókod remegését érzem a szívemben,

Ahogy a Föld mozog, mint a halálnak tükrében.

Mert minden szerelmem elmúlik egyszer benned:

A téli táj kiömlő vérében és a temető földjében.



Sírt a lélek és a szív, amikor távol voltál tőlem,

És a tested illatától megrészegülten feküdtem.

A kórház falai és a vér szaga elevenen él bennem,

Mint egy rémálom, amelybe egyedül érkeztem.



Forró tavasz, mutasd meg magadat azonnal,

Hogy a szerelem újra megérintse szívemet.

A virágok és a kertek árnyékában csókoljalak,

A fiatal és gyönyörű tested érintse a lelkemet.


De nekem nem a szépséged tetszik benned,

Hanem a szívednek tiszta játéka, ami hozzám ér.

Mert a fiatalságod az időnek romjaiba vész,

De a szeretett, amit adsz nekem örökké itt él!


A megremegő szívedből látom a fogyó Holdat,

Amelyben élem a jelen téli vágyakozó napjaimat.

Remélem, tudod és érzed: szeretlek téged,

Ezért a kezedre hullajtom majd a hamvaimat.









 

A Tavasz még kacagva, vidáman jő,
fürge lábán táncolva bár, de elfut az idő.
A Nyár is kacéran forrón rád nevet,
s kaméleonként váltogatva színét,
igéretéből mindent elfeled.
Majd kóbor útján fázósan elindul az Ősz,
s hozza már, hozza
fehér vászonba fogva, a Télidőt. 

Lassan búcsúzom minden földi széptől
És földi jótól. Kedves ez nekem.
Legyen legalább hosszú s szép a búcsúm
Ha kurta és kopár az életem.

Isten veled, egykor egyetlen üdvöm:
Babér, magasság, boldog lendület,
Ó versek, mily dicső volt énekelni,
Mikor még messze, nagy jövőm üzent!

Adieu Asszony, szerelem, boldogság,
Nemrég az élet s művészet maga,
Ma, bánatos magányom alkonyatján
Közelgő éjem esti csillaga!

Szívem szerént köszöntök minden embert,
Ki napjaimnak színt és fényt adott,
Téged is köztük, ifjú, sugaras nő,
Ki nem hoztál rám semmi bánatot. 

Fia kiszállt a távol tengerekre,
És ott veszett, annak pár éve már,
De a nagy ég száz csillagán merengve,
A jó anya reá remélve vár.

Mindenki tudja, hogy a messzeségek
Szomorú hőse csöndes már nagyon,
Hogy túl jár már tenger baján a létnek,
S pihen talán egy távol csillagon...

De az anya, ki méhe bús gyümölcsét
Úgy látta mindig, mint a nagy jövőt,
Nem sejti, hogy mily messze költözött!

S míg óceánok ágyán alszik ő rég,
Az anya vár, vár valami hajót,
S ragyognak rá rég elmúlt csillagok! 

Öreg urak hűs holdvilágban
Ballagnak bús nyárfák alatt,
Beszélnek csöndesen halálról
És életről, amely nekik már
A halál mezsgyéjén halad.

A hűs holdvilágban, bús füzek közt
Ballagnak ők halkan, tovább,
A kegyelmes, dúslelkű élet
Halál ösvényén viszi őket,
S mutat nekik még pár csodát.

Nézem e ballagó nyugalmat,
A szép, nagy évek csapatát,
S nézem az örök, néma holdat,
Mely egyaránt ragyog fölöttünk,
S marad, mikor mi már valánk!

Szép öregek, jó itt maradni,
S érezni fáj, jó öregek,
Hogy én már a ti évetekben
Megfutva minden, minden ösvényt,
Ott alszom régen köztetek! 

 
Nagy tengerek mély csöndje van velem.
Pihennek a szerelmi sóhajok,
A tenger azért tenger, és ragyog!

Némult a harcok harsogása is,
Alusznak mind a rontó csapatok,
De kardjuk azért acél és ragyog!

És hervatag hajamban a babér,
És virágaim is elhervadók,
De volt babérom, rózsám, s még vagyok!

Szerelem, harc és élet csöndje ez!
Valaki néma lesz, hideg, halott,
De egyszer harcos volt, és hárfa volt!

...És minden alkony opálosan éled,
És minden hajnal szőkén rámkacag,
És mindig forrnak vágyak és nyarak,
Be csodás vagy, csókok szülötte, élet!

És mindig küldesz új bánatokat
És új reményt is, mi dalra méltó,
És szemeket, amelyek, mint a mély tó,
Balzsamot adnak nékem s titkokat.

Én nem fáradok el téged szeretni,
S téged gyűlölni, lázas csoda, élet,
Naponta vággyal járulok elébed,

S bár mindig közelebb a szürke semmi,
Te egyre szépülsz, mélyülsz, s én szegény,
Úgy érzem, gazdag voltam benned én. 

Ha dübörögve hirtelen bezárul
Mögöttem rozsdás aranykapud, élet,
Mi fáj nekem e keserű világbul,
Mi lesz az, amit akkor sírva érzek?

Mi vonja vissza még egy pillanatra
Bús lelkemet, mely halottra fázott,
Minek az íze, emléke, zamatja,
Mért áldom én ez átkozott világot?

A szerelem? Hisz én csak sírva vártam,
És hideg küszöbén, mint a kivert eb,
Szűköltem hűs tavaszi éjszakában,
S még mindig ég a régi, beteg seb!

A gyönyörök? Ó, fösvény, dölyfös élet,
Hisz asztalaid morzsáit ha kaptam!
Mi fáj nekem, ha valahára végre
Mögöttem portád örökre becsaptam?

Egy zene tán. Mozart. Víg nyári éjen
Aranyos gyertyafényben zongorázták,
És benne csengett arany-gyermekségem.
Egy zene fáj. Egy tűnő, örök ábránd.

Egy kép. A Segantini esti tája,
A fáradt vándor, ki fölnéz az égre,
Hol hunyó nap van és ködök vára,
S lelkében örök vágyak messzesége!

Ezek fájnak. Ezek enyémek, szépek.
Ez voltam én. Valaki, aki készül,
Valaki, aki árván erre tévedt,
S akinek útja végtelenbe mélyül.. 

 
Ismét, ismét viseljük hát
Azt a mentét, azt a ruhát,
A mit hordtak őseink;
Régi dolmány, régi kalpag
S kik a honért éltek haltak,
Feltámadnak hát megint.
Látásodra bár a léha
Itt ott kaczajra fakad...
Hadd kaczagjon, majd elhagyja:
Magyar, ne szégyeld magad!

Ne szégyeld a viseletet,
Miben apád ellehetett
S boldog öregséget ért.
Ki tudja e boldog korbul,
Mikor a ruha megfordul
A jobb év is visszatér?
Fintoritsa félre arczát,
A ki jobb jövőt tagad.
Te kérjed azt s hidd, hogy eljön.
Magyar, ne szégyeld magad.

Kinek lábán sarkantyú peng
Arról tudod, hogy az nem czenk,
A bámész nevesse bár.
Az órgyilkos és a gyáva
Nem ver pengőt a sarkába;
- Az elfut, vagy lesbe áll.
Szembenézesz, valót mondasz,
Hogyha szived kifakad.
Ez a te régi jellemed:
Magyar, ne szégyeld magad.

Aranycsipkés főkötőben,
Olyan bűbájos a nőnem,
Miként tündér-asszonyok.
Szűzpárta, nem csak viselve,
Hanem meg is érdemelve,
A homlokon úgy ragyog.
Tüneményes idők járnak!
Férfi szive úgy dagad.
Kétszerte szebb minden asszony:
Magyar, ne szégyeld magad!

Hadd gyászolja Európa
Zsákruhába', gyászzubbonyba'
Vesztett reménységeit.
Ha mi nekünk szép az élet
Azért minket ki itélhet?
Jó az Isten, megsegít!
Önbecsülés, hazafiság
Legyen hát, ha kell "divat",
Akár mit mond rá a világ,
... Magyar, ne szégyeld magad!

(1859)

 
Keserű pohár az élet,
Csordultig ürömmel tele;
Férfi könynél mi keserűbb?
Mitől e pohár megtele.
Mikor az erősebb félnek
Hajtja fejét alá a gond;
Lát roskadni, szertehullni
Közügyet és ősi vagyont;
Mikor mindennap a való
A reménynek szárnyát szegi: -
Ezt a keserü poharat
Édesítsétek meg neki
Nemzetem gazdasszonyai.

És míg az erősek lelke
Csak bút, gondot lel a földön,
A szebb felet kitünteti
Könnyelmü szív, divat öltöny.
Nem szebbek ők ily pompával,
Ragyogásuk a mi gyászunk,
Mulatságuk magunk tora!
És fölöttünk ég a házunk!
Ah, nekünk e könnyelmün szép,
De hiú ragyogás elől
Üdvet adó jó példával
Ti menjetek mostan elől
Nemzetem gazdasszonyai.

S a kit már a sorsa megtört,
Kit a végzet földre tiport,
Ki nem ismer más menhelyet
Csak az eget, s az úti port,
A nyomornak annyiféle
Változatos alakjait,
Kit a végzet büntetlenül
Kövekkel, átokkal hajít,
A kire már életében
Rá boríták a szemfedőt:
Gyöngéd kézzel járuljatok
Fölemelni a szenvedőt,
Nemzetem gazdasszonyai.

És a kik még nem tudják azt,
Mi a bánat? ifju lelkek,
Kik bennetek példaadó
Anyai kebelre leltek;
Ah, a hon egész jövendő
Sorsa most ti nálatok van.
Kincs a gyermek ifju szive!
Nemzet kincse van azokban;
Örökünk, mit egy ivadék
A másikra épen hoz át:
Tanítsátok meg szeretni,
Gyermekiteknek a hazát
Nemzetem gazdasszonyai.

(1865)

 
Hozott az ég! keblünkbe zárt
Rég várt vendég, magyar nyelv!
Lelkünk lelke, szivünk vére,
Velünk maradj, ne tűnj el.
Ülj a székbe, mely megillet,
Tedd fel babér-koronád,
Erősödjék meg hatalmad
Hosszú századokon át,
Hogy e honban ne mondhassa
Senki többé ezután:

"Nem tudom a magyar nyelvet,

Mivel nem tanulhatám."

Szálld meg költő s tudós lelkét,
Hogy irjanak magyarán.
Tisztaságban, helyességben
Tündökölve egyaránt.
Idegen szót, eszmejárást,
Ne hagyj többé mondani.
Van mi nekünk annál jobb, szebb,
Csak ki kell választani.
Hogy e honban ne mondhassa
Költő, tudós ezután:
"Nem tudom a magyar nyelvet,
Mivel nem tanulhatám."

Szállj az úri teremekbe:
Hol eddig más volt divat.
Tudjon veled elmulatni
Nagyságos lányod, fiad.
Casinóban, versenytéren,
Páholyban, vigalmakon,
Minden nagy úr tudjon szólni
A hazai hangokon.
Hogy e honban ne mondhassa
Gróf és grófné ezután:
"Nem tudom a magyar nyelvet,
Mivel nem tanulhatám."

Szállj a jó táblabiróra,
A ki azzal kérkedik,
Hogy más nyelven, mint magyarul
Nem is hallott még eddig.
S mondd meg néki, hogy nem elég
Téged viselni szájban,
Hanem olvasgatni is kell
Könyvekben és ujságban,
Hogy e honban ne mondhassa
Senki többé ezután:
"Beszéltem a magyar nyelvet,
De b'z én nem olvasgatám."

(1859)

 

Hát csakugyan elátkozott
Nép vagyunk, az már igaz!
Két felűl az ellenségünk
Annyi, mint az útféli gaz,
De az mind nem elég nekünk:
Egymás között is kell vetekednünk.

Hogyha minden magyar ember,
Kicsiny és nagy, egy hős lenne,
Hős is, bölcs is, egyként jeles,
Mind erőre, mind szellemre,
S egyesülne minden magyar,
Még is csoda lenne a diadal.

Ha volna min osztozkodnunk,
Prédálnók ellenség kincsét,
Vagy ha volna res nullius
A mi mostan közös inség,
S ember ember ellen kelne
Harczra e miatt: - volna értelme.

De a kinek a háza ég,
Hajója zátonyon akadt,
Mért tépi a közös bajjal
Együtt küzködő társakat?
Segítségét kitől várja,
Ha saját felét maga rongálja?

A tegnapi jó barátok
Ma ellenként találkoznak,
Kik tegnap egymást becsülték,
Ma egymásra rágalmaznak,
Jár a szitok, költött gyanú,
Álhír, undok gúnydal, hamis tanú.

A becsületes jó népet,
Mely igazságért sovárog,
Forrás helyett a csap alá
Viszik a lélekkufárok:
Ráuszítják önfelére,
S a kocsmában foly a magyar vére!

S mintha égből hullna a pénz,
Úgy pazalják; nincs szük idő!
Mi vagyunk most a bankárok,
Fizethet a párttéritő.
S hiusága az apáknak
Koldúsbot lesz majd az unokáknak!

Dicső nemzet! Kiről közmondás volt,
Hogy a magyar vigad mindig sírva,
Ez a te mostani mulatásod
Nem könnybe, de vegyül szégyenpírba,
Sírva kiált hozzád a dal:
"Békülj ki legelébb önmagaddal!" 

 
Hagymát dörzsölsz a szemedhez
Ugy siratod a népet,
Vaczkort harapsz, hogy savanyu
Legyen tőle a képed.
Nagyot iszol, "csak bor legyék", lelkednek ez a malaszt, -
Akkor aztán "jöjj igaz szót hallani jámbor paraszt!"

"Nagy az adó!" hát ugyan te
Mit fizetsz Demosthenes?
Soha egy árva batkát sem
Még eddig! No most nevess!
Hasadnak élsz; de hazádtól pénzt és munkát megtagadsz,
S azt várod, hogy még téged is tartson a jámbor paraszt.

"Harczra fel!" S a hol te szolgálsz,
Melyik az az ezred?
Az Untauglik ezred! Te csak
A kuczkód védelmezed.
S ha megjön a sürgetett harcz, magad a sutban maradsz,
Hadd menjen a mészárszékre maga a jámbor paraszt.

"Kezdjük ujra!" Nem félted te
A hazádat a tűztől,
Csak pofád ragyogjon tőle,
Közé dobod az üszköt.
- De ha baj lesz, te magad majd szokás szerint kiszaladsz,
S megadja a tréfa árát itthon a jámbor paraszt.

(1878)

Keblemre tűzlek ismét drága jelvény,
Szivemnek rég alvó szerelmese.
Ki a nagy éjben úgy tüntél elém föl,
Miként egy álom, mint tündérmese.
Virrad. Felébredénk. Im ujra látlak:
Jobb égnek három szinű csillaga!
Szivem dobogva lejt alattad ismét,
S büszkébb reád, miként volt valaha.
- Üdvözöllek nemzetiszín csillag!

Te benned egy a nemzet! Föltünésed
Egész nemzetté tette a magyart;
Czimer helyett vagy pórnak és nemesnek:
Egymásra ismer rólad, s összetart.
Szabaddá létét áldja benned a nép,
S a főnemes - nemes tett zálogát;
Midőn testvérével hiven megosztá
A honszerelem édes szent jogát.
- Üdvözöllek nemzetiszín csillag!

Midőn a föld szabaddá lett, a lélek
Maradhatott-e rabnak még tovább?
A szellemet te oldozád fel egykor
S a néma vágynak fölnyitád szavát. -
A gondolat, a szó, a holt betűsor
Életre kelt s teremte korszakot;
S hol a sötétség és a fény csatáztak,
Az eszmének hősei hordtak ott.
- Üdvözöllek nemzetiszín csillag!

S ki a dicsőség elmult s eljövendő
Fényét ragyogtad két hazánkra le,
- Emlék s igéret képe - állsz előttünk,
Szivárványcsillag, földön ég jele.
Legyen sötét éj, vagy napfény körültünk,
Balsors, erőszak bárhová taszít:
Keblünkre tüzve légy és mondd el annak,
Hogy a hol állsz, ottan helyén a szív!
- Üdvözöllek nemzetiszín csillag! 

Szegény magyar, ha azt vártad,
Hogy a sok jó barátod
Majd kisegít a hinárból:
Ugyan szép hasznát látod!

Egyiknek nincs apró pénze,
Majd akkor jőjj, ha váltat,
Ha addig élsz, jelentsd magad,
Ha a krizist kiálltad.

A másiknak magának is
Annyi mostan a dolga,
Eszébe sincs csárdást járni,
Elég neki - a polka.

A harmadik még uj gazda,
Most veti a kölesit.
Mindössze is annyit tehet:
Nálad jégkármentesit.

Negyedik mond: avult, ócska
Jogod mit is keresed?
Mindegy már az írott malaszt,
Akár több, vagy kevesebb.

Az ötödik jó barátod,
Ki hozzád legközelébb,
Azt igéri, hogy feltámaszt;
Hanem, hogy halj meg elébb. -

De te azért ne hagyd magad,
Akárki hogy fenyeget.
Nem esik ki olyan könnyen
Még a világ feneke.

Maradt még ki segít rajtad,
Ki soha meg nem tagad:
Két igazi hű pártfogód -
...A jó Isten - s jó magad.

Ültess fát!
Hogyha mást nem,
lombot ád.
Árnyékában megpihenhetsz,
gondot ő visel reád.

Jó tavasszal nyit virágot,
messze érzed illatát.
Kis madárka száll reája,
ingyen hallgathatod szavát.
Ültess fát! 

Az angyaloknak nincsen szárnyuk
– tudnak röpülni
Az ördög nem fekete
– annál sokkal sötétebb
A menny nem fönt a pokol nem lent
nem hely inkább állapot
Jézus nem fotogén és nem fecserészik
– Ő nem a tévékettő sztárja
Krisztus nem csak meghalt értünk
– elő is élt nekünk valamit
Isten nem ősz és nem lakozik
– Ő van, tér s idő felett
Az ember többé nincs gyámság alatt
– az útért és az irányért maga felel
A halál akár a mag halála nem pusztán rothadás
– hanem az új hajtás feltétele 

Feszül a bőr a Hold dobján
virágot színlel a bojtorján
lüktet a szív, a dobverő pereg
vitustáncban rángnak az emberek
folyók és tengerek
álnokul dagadnak
kevés a foganatja
Uram a szavadnak

mint a hangyaboly
álmában is nyüzsög a város
elszabadul minden
ami józanul káros
Uram lásd be
az őrület ragályos

Telihold éjszakáján
regulázz meg engem
ámokfutóvá ne váljon
ledöngölt szerelmem. 

Nappalra fekete lovat adj
hogy kitessék a fehér fényben
És fehér legyen a ló
ha ránk szakad a fekete éjjel

ha a gyeplőt elejteném
a fekete akkor is haladjon
Ha álmodozva elkószálnék
a fehér az úton marasszon

versenylovak kíméljenek
cirkuszi ló sem kell
megedződött hátaslovunk
elbír a tereppel

a fekete a sorompót tiszteli
de a fehér átröpül rajta
félni csak az félhet
aki a lovakat hajtja

váltott lovak de egy nyereg
huszonnégy óránk gyorsan lepereg
csak a ló pihen az ember soha
felette csattog Isten ostora