Hát újra a kezembe veszlek,
Kalandos élet vándorbotja!
Mert elfogott a nagy utálat,
A testem, lelkem belefáradt
a keserű, nehéz robotba.

Leszek megint szabad csavargó,
Bűbájos álmok kergetője!
Ki mit se bán és mit se fájlal,
És könnyű szívvel, könnyű lábbal
Megy hegytetőről-hegytetőre.

Maradjatok meleg kemence
Vállán, ti lusta, gyáva macskák!
Én nekivágok az erdőnek,
S részegre szívom a tüdőmet
A levegőddel, szent szabadság!

A vak homáybul nekivágok
A fölkelő, vadsárga Napnak,
Nem kérdezem, mit ád a holnap,
Szememben új tüzek lobognak,
Szívemben új dalok fakadnak!

Nem nézem azt, hová visz utam
Fönt a hegyek közt vad viharban.
Az én utam. Magam kerestem.
S ha végem ez lesz és a vesztem:
Hát legalább magam akartam!

De addig élni. . . élni, élni!
Különbül mint a többi bamba!
Legyen övék a csönd, a béke,
Én mosolyogva, fügyörészve
Megyek a szép bizonytalanba.