Hány őszbe haltunk már bele
és hány tavaszból nyertünk újabb életet,
mennyi semmitmondó téli napot féltünk,
ami könny-homályba sírta a deres éveket

és lám mégis itt vagyunk, mi halhatatlanok,
kik tűrve szenvednek, de sosem adják fel,
mert nekünk minden perc egészbe font szakasz
úgyis, ha holt álmaink sírgödrökön kel,

hisz mi egymástól tanultuk, menni-menni kell,
azon a tört-kavicsos úton, mit lábunk megszokott,
nem állva meg ott sem, hol szabad a pihenés,
akkor sem, ha cipőnk rongyosra kopott,

mert kinek háncsos kérgű lelke idő-edzett lett,
azt nem gyengíti semmi el, mi hitéből szakadt,
hisz maga az ember-hit, oly földöntúli erő,
mit két kezével véd meg az Isten-akarat
  

Beszélj, anyám! Szavad a szív zenéje,
Szivedből szeretet s élet szakad;
Nappalodik a szenvedélyek éje,
Meleg sugárként ömlik szét szavad.
Buzdíts a jóra, ójj a küzdelemben,
Szeretni, hinni ó, taníts meg engem!
Szivedbe Isten lelke költözött...
Áldott vagy te az asszonyok között!

Ragyogjon arcod és ne sírj miattam!
Bár most levert és bús vagyok,
Lesz még idő - ne félj! - midőn dicsőség
Övedzi majd e büszke homlokot!
Te csak szeress, ne legyen semmi gondod,
Vigasz legyen szavad, bár feddve mondod
És drága könnyeiddel öntözöd!...
Áldott vagy te az asszonyok között!

Tenszíved az, mi téged fölmagasztal,
Virágok nyílnak lábaid nyomán,
Termő rügyet bocsát a sziklapadmaly,
Amerre jársz mint égi látomány:
S hol szebb világok tiszta üdve támad,
Te oda szállsz. Kivívtad koronádat,
Körötted minden fénybe öltözött...
Áldott vagy te az asszonyok között!

Üdvöz légy, jó anyám! Malaszttal teljes
Szivedhez járul boldogan fiad.
Szivem remeg, mert üdvössége teljes,
Szivem zokog, de az öröm miatt.
Ó, mert áldás nő az áldás helyén:
Áldott vagyok, méhed gyümölcse, én!
Várnak reánk nem ismert gyönyörök...
Áldott vagy te az asszonyok között!
  

 
Pogány vagyok. Nincs bennem semmi
Alázatos, tömjénszagú;
Zsolozsma, zsoltár, istenesdi
Nem ejti lelkemet rabul.

Nem verem én bűnbánva mellem,
Nem mondok szánom-bánomot,
Olcsó dicséretét se zengem
Annak, ki - majmot alkotott.

Nem ejt meg engem semmi földi,
Se földöntúli hatalom:
Az eget ostrommal bevenni,
Nem lekoldulni akarom.

Nem járok templomaitokba,
Miket a hízelgés emelt,
Bálványotok előtt a porba
Lelkem sohase térdepelt.

A földön úr szolgái vagytok,
S urat imádtok mennyben is;
A szív, a szolgaságba hajtott,
Csupán a zsarnokokba hisz.

Szeretek én, s ti hízelegtek,
Csúsztok ti, míg repülök én!
Imátok lenn a porba reszket,
Fönnszárnyaló enyém.

Arcotokon a kegy malasztja;
Fő vágyatok a nyugalom:
Én nem születtem hódolatra;
Szívem örök forradalom.

Pogány vagyok. Dac ül szememben,
Gúny és harag rezg ajkimon;
Pusztító tűz feszíti mellem,
A harcok élvét áhitom.

A gyűlöletnek óceánja
Csap olykor át a szívemen;
A viharoknak orgonája
Játszik most benne rémesen.

Mert gyűlölöm sivár világtok,
Amelynek neve: unalom;
Ásító kéje nekem átok,
Rothadt nyugalmát eldobom.

És gyűlölöm a lomha szörnyet,
Gyűlölöm arcod, rút Közöny!
Rég fekszi tetemed a földet,
Gőzébe hal milljó öröm.

S gyűlöllek téged, korcs Alázat,
Törpék álarca, pórerény!
Hiszen te adtál kúszni lábat
A Gyávaságnak, látom én.

És gyűlölöm a Szolgaságot,
A bűnök bűnét mindfölött:
Haragtól reszketek, ha látok
Egy elnyomót vagy görnyedőt. -

Pogány vagyok. Merész szememben
A szép Igazság szomja ég.
Istennő az; ha fátyla lebben,
Gyönyörbe tör a föld, az ég.

A szeretetnek óceánja
Csap akkor át a szívemen;
A teremtésnek orgonája
Szól mostan oly fönségesen.

Megzendül a szférák zenéje;
Az égi gömbök szózata,
Zokogva, zengve hull beléje
Az örök fájdalom maga.

Megnyílik a világ köröttem,
A légi kárpit széthasad,
Lebegni szigorú körökben
Látok csodás, nagy tárgyakat.

Nem tárgyak ők, dicső személyek;
A régi istenek talán:
A lelkük test, a testük lélek,
Tapintom s mégis látomány.

Alattam a föld is kitárul,
A por rajong, a kő beszél,
Jelt ád a némaság magárul,
És fölragyog a titkos éj.

A mélység mély szivét kitárja,
Leveti lepleit az Ég...
Úgy érzem, egy világ királya,
Ugy érzem, egy isten levék.

Természet! Élő templomodban
A tárgyak lelkét szíhatom:
Szent falaid közt égre lobban
Minden leláncolt hatalom.

Határtalan nagy templomodban
Az isten testét érezem;
Szivem szivével összedobban,
Szemébe néz ihlett szemem.

Világok teste lett a testem,
Amit látok, az mind enyém;
Átcsapnak a lángok felettem:
Égek, de el nem égek én!

A lelkek lelke lett e lélek,
A szívek szíve lett e szív,
Az ember bennem istenné lett,
Olimp dicső követje hív!
  

Elmondani nem merem.
Mi lesz ha... nem.
Ha nem várja mondanivalóm,
Ha nem érez semmit, mikor meglát.
Szívem dobban s mégis ketyeg tovább.
Mint az idő, egyre csak tovább.

Elmondani nem merem.
Mi lesz ha... igen.
Ha ő is vágy rám.
Ha érzi a követ, mikor meglát.
Az élet megy tovább,
Egyre csak tovább.

Elmondani nem merem.
Mi lesz ha találkozik velem,
Velem, velem.
   

Nem odaillő szónak
nincs eleje s vége.
Gyorsan nézz fel az égre,
köztünk mindennek vége.

Bármi volt vége lett.
Még most is későn fékezek.
Nem értheted, de félek.
Veled lenni, érts meg.

Feledném ha tehetném.
De nem bírom, mert szeretném.
Hinni azt, mit nem lehet.
Feledni szép szemedet.

Borzongat a gondolat,
nem hagy és még fojtogat.
Idővel én elmegyek,
gyógyítani sebemet.
  

Rezgő ágak közt elszökő árnyak,
Hideg szellő a kabátom alatt,
Könnyes emlékeim még úgy fáznak
Elhagyva, lelkemben száz pillanat.
Mikor csodás szíved testet öltve
Festett örömet boldog vásznunkra,
Oly sok gyermeki estét eltöltve
Veled, csempésztél valót álmunkba.
Ma a szél simítja üres kezem,
Mintha csak te fognád egy életen,
Szemem becsukva megfeledkezem
S olyan, mintha még itt lennél velem.
Az eső mossa felnőtt arcomat,
Könny is gördül mellé észrevétlen,
Megszorítom szélfútta markomat
Ha már tiéd, elvette az élet.
Rezegnek az ágak, fújnak szelek
Emléked játszik egy falevéllel,
Mind feljebb röpíti a képzelet,
Hová földi szemem már nem ér el...
  

Ha szívem már nem dobbanna többé
És arcom fagyna szomorú röggé
Mint fázós vízcsepp házam ereszén
Úgy fáznál nagyon szívem melegén.

Ha ajkam nem szólna többé hozzád
Néma szavaim karjukba fonnák
Elmúlt életem összes örömét
És neked adnám minden gyönyörét.
  

 
Mért gondolok ma én azokra
a bátor jelző-oszlopokra,
melyek mind följebb hágva mennek
szeszélyes oldalán a hegynek?
Jelük jó biztatóul ott áll
minden kőszálnál, fordulónál,
eltérni nem hagy, int: előre,
erre jutunk a hegytetőre!
Ha mi megállnánk, ők nem állnak,
új hágók új magaslatának
veszik az útjuk, egyre fönnebb,
ahol szebb zöldek tündökölnek,
hol szebben tárul a világ ki,
ahonnan még messzibbre látni:
ahol az ember lelke megnő
ahol alánk kerül a felhő,
borúja nem vet ránk homályt már:
a nap bő fénye át- meg átjár,
s töretlen tűz reánk sugára,
mert útját immár mi sem állja...
Igen reájuk gondolok ma,
a felsudárló oszlopokra,
szilárdan s biztosan vezetnek
csúcsára szép, merész hegyeknek!
a bátor jelző-oszlopokra,
melyek mind följebb hágva mennek
szeszélyes oldalán a hegynek?
Jelük jó biztatóul ott áll
minden kőszálnál, fordulónál,
eltérni nem hagy, int: előre,
erre jutunk a hegytetőre!
Ha mi megállnánk, ők nem állnak,
új hágók új magaslatának
veszik az útjuk, egyre fönnebb,
ahol szebb zöldek tündökölnek,
hol szebben tárul a világ ki,
ahonnan még messzibbre látni:
ahol az ember lelke megnő
ahol alánk kerül a felhő,
borúja nem vet ránk homályt már:
a nap bő fénye át- meg átjár,
s töretlen tűz reánk sugára,
mert útját immár mi sem állja...
Igen reájuk gondolok ma,
a felsudárló oszlopokra,
szilárdan s biztosan vezetnek
csúcsára szép, merész hegyeknek!

Hívtalak, jöttél,
innom adtál, ha kértem,
ennem, ha azt akartam,
s beköltözködtél értem
egy rossz kórházi ágyba,
te, ki kórházban soha nem feküdtél,
még akkor sem, ha szültél.
Ott voltál, mikor kellett,
aminthogy általában
ott vagy mindenki mellett,
ha kell, a nagy családban,
nyugodt kezeddel, óvó
és meggyőző szavaddal,
örökké sürgő-forgó,
örökké védőangyal.

Ennem adtál, ha kértem,
innom, ha azt akartam,
őriztél, elsimítva
a lepedőt alattam,
az éjet csendre intve,
a nappalt nyugalomra,
józan okot találva
sok oktalan bajomra.

Valahogy hallgattak rád
az engedetlen éjek,
szóltál a tigriseknek
és azok visszatértek,
azért lett reggel, mert te
mondtad a napnak: intsen,
azért ment le a lázam,
mert te azt mondtad: nincsen. 

A végtelen és a semmi.
A kezdetben csak a lenni.
Én vagyok a lét, a pontban,
S itt milliárd napom van.

Először minden volt a pont,
Megnyugvás, béke, semmi gond,
Létem e pontban-létezés.
Pontnyi csak, de ez nem kevés!

Hisz e pontban végtelen,
A kezdetben a vég terem,
És a végben újra kezdet,
Ahogy pontban újra egy lett.

Ez a kis pont a jelene.
Világom pontnyi tág eme
Furcsa kis pont körül, a kint
A bent lesz e pontban megint.

Ilyen vagyok. Ennyi! Kész!
Egész vagyok és semmi rész!
Semmi falán a lét maga,
Lét falán a semmi fala.

Így vész értelme a kintnek
És a bentnek, hisz a szintek
Mindkét oldalán Én voltam,
vagyok és leszek a múltam.

A forrás vagyok a létben,
Ami már él, de ami még nem
Bomlott egészből egésszé,
Valóból lett gyenge képpé.

ÓH! Legyen hát a mozdulás,
Talán egy furcsa fordulás
Létem egészből képzelet
Képez; egy képző képzetet. 

 
Írom a betűket, 
szavakat,
szépeket.
Hozzád hasonlítom
a tavaszi kék eget.
Leírom a ruhád,
a szemed, a szád,
Hiába,
Nem te vagy,
Nem te vagy!
Homályosan vetít az agy.
Milyen is vagy?
Milyen is vagy??
Nekem szép, jó,
De kevés a szó,
Ha melled ívét írom,
még nem mondja el; milyen?
S az örömet, mit szerez nekem,
Ha átmész a szobán,
Vagy ha alszol édesen,
édesem,
és rajzollak egy cetlire is,
hogy megmaradj,
hogy megmaradj!
Száz arcod
minden rezdülését
papírra vetni a szó kevés,
a rajz is hasonlít,
de bennem a kétkedés!
Ilyen lennél?
Nem.
Nem ilyen.
Nem ilyen!
Nem fejez ki egy-egy mozdulat
Szó nem mond el kedves csókokat.
Tested dimenzióit elmondja a tér,
mozdulatodról az idő mesél,
de az sem mond el bársony hangokat,
a sötétben suttogó kedves hangodat,
s a világon nincs oly tudós,
ki leírná koordinátáit libbenő hajadnak,
s bennem mégis szálanként megmaradnak.

Futtam, mint a szarvasok,
lágy bánat a szememben.
Famardosó farkasok
űznek vala szivemben.

Agancsom rég elhagyám,
törötten ing az ágon.
Szarvas voltam hajdanán,
farkas leszek, azt bánom.

Farkas leszek, takaros.
Varázs-üttön megállok,
ordas társam mind habos;
mosolyogni próbálok.

S ünőszóra fülelek.
Hunyom szemem álomra,
setét eperlevelek
hullanak a vállamra. 

Nagy bánatomnak égő csipkebokrán,
ó én Uram, hogy megjelentél nékem,
tán már nem is bús fájdalmam lobog,
te tündökölsz e fonnyadt büszkeségen.

Átlátsz, tudom, a bűnök cifra gyolcsán,
erény rongyán, bátorság mente bőrén,
mégis mindent levetkezem, Uram,
s elődbe küldöm lelkem szűzi pőrén.

Dús életemnek ifjú vára omlott
mohos magánnyá szépült és ma benne
csak csipkebokrok nőnek, ó pedig
egy lánynak csókja mind liliom lenne.

Uram, ki küldtél büszke vár urának,
engedd, már lelkem riadót ne fujjon,
szelíd remeteként az öregek
szűk szíve odvas odujába bujjon. 

Tar ágak bogak rácsai között
kaparásznak az őszi ködök,
s vaskorláton hunyorog a dér.

Fáradtság üli a teherkocsit,
de szuszogó mozdonyról álmodik
a vakvágányon, amint hazatér.

Itt-ott kedvetlen, lompos, sárga lomb
tollászkodik és hosszan elborong.
A kövön nyirkos tapadás pezseg.

Batyuba szedte rongyait a nyár,
a pirosító kedvű oda már,
oly váratlanul ahogy érkezett.

Ki figyelte meg, hogy, míg dolgozik,
a gyár körül az ősz ólálkodik,
hogy nyála már a téglákra csorog?

Tudtam, hogy ősz lesz s majd fűteni kell,
de nem hittem, hogy itt van, ily közel,
hogy szemembe néz s fülembe morog. 

 
Két ikercsillag az égen
vigyáznak rám
hogy munkámat végzem.
Betűket szavakat mondatokat írok
a sima papírlap
arcom gyűretlen vonásait tükrözi.
Se bánatom se gyűlöletem nincs ma.
Tiszta vagyok mint a megfürdetett újszülött
Csak gyarapodom
csak érlelődöm
amig az irgalom angyala őriz.

Feltámadott, mondják a népek és
Megsüvegelik,
Nevét a názáretinek, ki az ács fia volt
s megenyhült már a szél is s a rügyek
kisarjadtak.
Kétezer éve látják őt a vének és a gyerekek
Amint hosszú, fehér ingecskéjében lépeget
S alszik a tengerre szállt halászok bárkájában.

Én is emlékszem rá, mint az egykori
Játszótársra
S ti is útszéli csavargók és mesteremberek
Akik hű követői vagytok valamennyien
A nincstelenségben, az útban és az igazságban

Igen, igen, az Õ árnya is visszhangja vagyunk
mi
s bár nem ízlelgetjük a húsvéti bárány húsát
mindennapi kenyerünkben s vizünkben
dicsérjük,
hogy vérünkből való s meghalt értünk
a kereszten. 

Ahol én születtem
virágok
nem voltak.
Ahol én felnőttem,
madarak
nem voltak.

Ahol mostan élek,
tűzrózsák
ragyognak.
Ahol most dolgozom,
ércrigók
dalolnak.

Fejem fölött
nagy vörös
csillagok.
Álmomban is
védenek
vaskarok.

Szeretlek én,
Angyalföld,
új hazám,
dicsértessél,
szép május
hajnalán. 

(Részlet)

“Édes kicsi fiam, te még nem tudsz olvasni, neked nyugodtan írhatok és szabadon és őszintén – hozzád beszélve és mégis magamhoz – valamiről, amiről soha nem beszéltem, amit magamnak sem vallottam be soha, aminek a nevét soha ki nem mondtam. Most, ezen a furcsa nyáron, mely úgy hat rám, mint borzongó, kényelmetlen ébredés egy tarka és bolondos álom után, először válik tudatossá bennem, hogy egész életemben kerültem ezt a szót… íme, erőlködöm és nem tudom kimondani most se, különös szemérem fog el, nem tudom legyőzni; pedig nem volnék éppen zárdaszűz, se vénkisasszony – nevén szoktam nevezni, nemcsak a gyermeket, de ama boldog és áldott bölcsőt is, ahonnan származik. Megpróbálom megmondani, mi az, amit érzek, akkor talán nem kell kimondani; ugye?

Különben ha nem értenéd dadogásomat, útbaigazíthatlak. De fordulj el, ne nézz a szemembe. Még nem olvastam ezt a könyvet, amiben levelem meg fog jelenni: de úgy gondolom, ama szót megtalálod benne többször is – hiszen arról szól a könyv, amit ez a szó jelent. És megtalálod régi versekben és széles szólamokban, amik most újra élni kezdenek, én még akkor ismertem őket, mikor egy időre halottaknak tetszettek, üresen, furcsán kongottak a fülemben, nem értettem őket, vállat vontam. Igen, valamiről beszéltek ezek a versek, és szóltak valamiről, amiről tudtam, hogy van, mint ahogy van kéz és láb, különösen hatott rám, hogy emlegetik, mintha valaki minden lélegzetvételnél megnevezné a láthatatlan elemet, mely tüdejébe nyomul. Iskolai ünnepélyeken, tavasszal kiáltották hangosan: azt mondták nekem, hogy szeressem, kötelességem szeretni. Mintha azt mondták volna, hogy szeressem a kezemet és a lábamat. Dac fogott el és furcsa makacsság: – hogyan lehetne kötelességem, hogy magamat szeressem, így szóltam magamban, holott én nem vagyok megelégedve magammal, holott én több és jobb szeretnék lenni, mint ami vagyok – holott én gúnyolom és dorgálom magamat. S mert a földön járok, ne fordítsam szememet a csillagos ég felé, melynek nincsenek határai, csak horizontja van! S mert nem tudok ellenni étel és ital nélkül, tegyem meg istenemmé az ételt és italt? S mert nem tudok szólani másképpen, csak így, ne hallgassam meg azt, aki másképpen szól? S ha erőt adott nekem a föld, amelyből vért szíttam magamba anyám emlőin át – ezt az erőt csodáljam a munka helyett, melyet végrehajtok vele! Dac fogott el és makacsság: embernek neveztem magam – azt kerestem, ami bennem hasonlatos másféle emberekkel s nem azt, ami különbözik. Világpolgárnak neveztem magam – léleknek neveztem magam, mely rokon lelket keres, akárhol itt e földön, s ha kell, a pokolban is.

És nem mondtam ki azt a szót. De ha házat építettek valahol Pesten vagy Fogarason, vagy Szolnokon, vagy Kolozsvárott, megálltam előtte, és úgy néztem, mintha az én házamat építenék. És ha virágot láttam nyílni a pilisi hegyekben vagy a Kárpátokban, tudtam, hogy a virág nekem nyílt. És ha idegen emberrel beszéltem, és az idegen ember dicsérte a lánchidat és a Dunát és az aggteleki cseppkőbarlangot és a dobsinai jégbarlangot és a Vaskaput és a Balaton vizét – akkor lesütöttem a szemem és zavarba jöttem, mintha engem dicsérne. És mikor Berlinben jártam, úgy csodálkoztam és nevettem magamban azon, hogy ezek itt járkálnak és házakat építenek, mint aki álmában tudja, hogy álmodik, és amit lát, nem valóság, álomkép csak, tündérmese, játék. Játék háznak éreztem az idegen házat – csak játszották az emberek, hogy ezt ők komolyan veszik –, és mikor a vendéglőben fizettem, elámultam, hogy elfogadják tőlem a játék pénzt, amit kezembe nyomtak, mikor átléptem a magyar határt. És lelkem mélyén soha nem hittem el, hogy ők komolyan mondják: hélas! és alas! és wehe! és ahimé! – mikor jaj-t kell mondaniok –, és arra gondoltam, hogy haláluk percében ők is jajt mondanak majd, mint én. A megfogható ismerős valóság ott kezdődött nekem, ahol átléptem a határt – ha életemben először jártam is arra, ahol átléptem.

De nem mondtam ki azt a szót soha. És most már nem is tudom kimondani, csak ennyit: valami fáj, ami nincs. Valamikor hallani fogsz majd az életnek egy fájdalmas csodájáról – arról, hogy akinek levágták a kezét és a lábát, sokáig érzi még sajogni az ujjakat, amik nincsenek. Ha ezt hallod majd: Kolozsvár, és ezt: Erdély, és ezt: Kárpátok – meg fogod tudni, mire gondoltam.”

És kérem, a poéta egyszer
egy lányba szeretett beléje,
mivel szerinte a leánynak
vulkán-tűz égett a szemébe.

Mivel szerinte a szemébe
május forró viharja égett,
s fehér szoknyácskák suttogása
töltötte bé a messzeséget.

És nézte, messziről sokáig
bolyongva eltünő nyomába,
de szólni nem mert a leányhoz,
és szólni nem tudott, hiába.

Mert a leány előkelő volt,
míg a poéta senki, semmi,
“Tehát” – gondolta a poéta,
“Tehát gazdaggá kéne lenni”.

A gazdagsághoz persze pénz kell,
a pénzt, azt ingyen osztogatják,
kár, hogy kinek van már, csak annak,
ezt másképp úgy hívják: kamatláb.

Kinek még nincs, próbál szerezni,
ezt úgy hívják, hogy: pálya, pálya,
és abból áll, hogy minden ember
amit csinálhat, azt csinálja.

A poéta is hazament hát,
kötetnyi verset írt meg ottan,
a szerkesztőnek küldte őket,
és aztán éhenhalt nyugodtan.

Később a versek is kijöttek:
és lett belőle szörnyű lárma,
“Expresszionizmus”-t emlegettek,
“Új iskolá”-ról szólt a fáma.

Továbbá jött egy ifju stréber,
ki abszolvált poétikából,
ez könyvet írt felőle gyorsan,
amelyben mindenről “beszámol”.

A könyvben az volt, hogy a versek
egészen újak “felfogás”-ban,
de tűz, erő van bennök annyi,
amennyit nem találni másban.

Továbbá ő reájött arra,
hogy panteista volt a költő,
az nagy dolog, a panteizmus,
csudálja három emberöltő.

Végül tehát kimondja bátran,
“Uj korszak”-kal állunk mi szembe,
és mindenfélét még, a többi
valóban nem jut már eszembe.

A könyv nagyon szép volt, a tisztes
professzorok mind hasraestek;
az Akadémia találta
a pályadíjra érdemesnek.

Ezért oszt’ tanszéket kapott az
ifjú az univerzitáson,
ott tizezer forint a gázsi,
lakbér külön van, kérem’ásson.

Mikor már rendbejött egészen
és minden dolgok megfeleltek,
megtudta lakcímét a lánynak,
kit a poéta énekelt meg.

A leány elég jó színben volt még,
a versekkel meg egybevágott,
kis képzelettel bárki még úgy
foghatta föl, mint egy virágot.

Házasságuk elég boldog volt,
aminthogy meg is érdemelték.
- Két gyermek származott belőle,
ezeket szépen fölnevelték.

Az egyik mérnök a vasútnál,
már főnök is lehetne félig,
a másik az irodalomban
árul el hajlamot, beszélik.

Egy újság némi átirással
már két verset közölt le tőle,
az apja tanittatni fogja,
talán valami lesz belőle.

Így jár, ki csak rajong és nem vigyáz,
Ki a gyönyörtől már előre részeg -
Ha hozzájut, elvéti az egészet
És nyílt szinen kitör a lámpaláz.

Álmodtál Rhodust, szörnyüt és merészet,
Szárnyadnak szűk volt szűz rózsád, Shiráz
Most itt az árok s a hideg kiráz
S kietlen kút a pelyhes rózsafészek.

Süllyednék el, sülnék pokoli nyárson
Inkább, mint ez a béna, bamba száj -
Itt lenni véled és nem lenni boldog!
Fojtott kacajtól borzong síma bársony
Bőröd s a zugban reszket a homály:
Vihognak piszkos, szemtelen koboldok. 

 
Szomorúfűzfa alatt,
elhagyott padon,
sír zokog egy srác,
Fáj a szíve nagyon!
Rózsaszín levél reszkető kezében,
benne minden bánat szenvedés -
Isten veled Anyám!
Örökre elmegyek!
Bocsásd meg fiadnak
ki szívből szeretett!
Nem tudok így élni,
fájó szívvel sírva,
bánatos szívemet
elviszem a sírba!
Egy szál hervadt rózsa,
egy szép lány fényképe,
nála hideg kezében összetépve!
Szomorúfűzfa alatt,
elhagyatott padon,
Meghalt egy srác,
Szerelmes volt Nagyon!
  

Villámok tört szárnya verdesi ablakom.
Kopog a zápor.
Hallgatom.
Szénaillat és lóveríték,
párálló ujjasok szaga;
mint egy hajó, elindul vélem
ez a modernnek mondható szoba.

Ringat a zápor.

Ködbe süllyed aztán az emlék
föl-fölvetődő partja.
Nyerít egy csikó, majd ráomlik lassan
a fölázott falú pajta. 

Hóharmaton mezítláb jártam,
ólmos esőben bőrig áztam;
éjjel az erdőn, félelmemben,
hol sírtam, hol meg énekeltem.

S mindez úgy tűnik - most, hogy emlék -,
mintha egy tisztás szélén mennék
fütyörészve, hol alkonyatkor
őzek ittak ezüst patakból.

Nyírfák közé zuhant a nap.
Vereslik a nyírfa kérge.
Szájuk szélét nyalogató
farkasok gyűlnek a vérre.

Szűggyel törik a nagy havat,
árnyaik a völgybe vesznek:
borzongató
arabeszkek.

Szűkölnek és vonyítanak,
s egymás irhájának esve,
széttépik a vérző napot:
üvöltve száll le az este. 

Nagy a világ! S a földgömbre,
milyen igazságtalanság,
kis folyónkat, a Nagyküküllőt,
bizony, reá sem rajzolták.

Pedig tudjátok meg:
szép szelíd hegyek
öléből,
jószagú fenyők
tövéből
fakad, és úgy foly,
akárcsak egy Neruda-verssor:
szabadon, s mégis mértéket tartva.
Igaz, hajók nem úsznak rajta,
csak jó komáim, a virtuskodó
székely legények
úsztatják benne lovaikat.
De lejjebb
a kendervető-fáták
dojnákat tudnak róla.
S a vén fűzfák lehajló
ágaiba fogózva
vízszagú nyári éjszakákon,
mikor csak a csillagok látják,
benne visongnak, lubickolnak
a kényes-testű szász leánykák.

S a földgömbre -
hát nem igazságtalanság? -
kis folyónkat, a Nagyküküllőt,
még csak reá sem rajzolták.

Három kicsi, dolgos nép
sorsát egybe mossa,
s mire észrevennétek,
kisebb testvérét kézenfogva,
beletáncolja magát -
a Marosba.