Hívtalak, jöttél,
innom adtál, ha kértem,
ennem, ha azt akartam,
s beköltözködtél értem
egy rossz kórházi ágyba,
te, ki kórházban soha nem feküdtél,
még akkor sem, ha szültél.
Ott voltál, mikor kellett,
aminthogy általában
ott vagy mindenki mellett,
ha kell, a nagy családban,
nyugodt kezeddel, óvó
és meggyőző szavaddal,
örökké sürgő-forgó,
örökké védőangyal.

Ennem adtál, ha kértem,
innom, ha azt akartam,
őriztél, elsimítva
a lepedőt alattam,
az éjet csendre intve,
a nappalt nyugalomra,
józan okot találva
sok oktalan bajomra.

Valahogy hallgattak rád
az engedetlen éjek,
szóltál a tigriseknek
és azok visszatértek,
azért lett reggel, mert te
mondtad a napnak: intsen,
azért ment le a lázam,
mert te azt mondtad: nincsen.