Keserű szívvel bizony mondom néktek,
Ti csonka-magyarok:
Az ország szíve,
Magyarország szíve
Ma már a végeken dobog.
Hangos szóval hiába fogadkoztok:
Hogy "soha!" s "mindörökké!"
Az ország szíve, Magyarország szíve
Ott ver, hol Magyarország nincsen többé.

Bennünket összekalapált a bánat -,

Ti atomokra hulltok itten szét.
Egymást farkas-fogakkal tépitek,

Nektek nem volt a nagy lecke elég.
Amerre nézek: pártok, újra pártok,
És zászlók, amiket a szenvedély
Már előre a más vérébe mártott.

Keserű szívvel bizony mondom néktek,
Ti csonka-magyarok:
Az ország szíve, Magyarország szíve
Nem bennetek dobog.
Nem halljátok, mit üzennek a Végek?
Pártatlanul, politikátlanul,

Reménytelenül is miénk - a lélek!

Hangos szóval ne fogadkozzatok:
Hogy "soha!" s "mindörökké!"
Szétporlanak az arany szólamok
Iszapos durva röggé.
Térjetek magatokba.
És próbáljatok önnön-magatokhoz
És próbáljatok hozzánk méltók lenni...
Azután jertek minket visszavenni
 

Jőjj Szentlélek-isten, jőjj
s áraszd ki a mennyekből
fényességed sugarát!
Jőjj, ki árvák atyja vagy,
jőjj, ki szívek lángja vagy,
os jóbarát!

Jőjj áldott vigasztalás,
drága vendég, lelkitárs,
legédesebb enyhülés:
fáradságra nyugalom,
hőség ellen oltalom,
zokogásban könnyülés!

Jőjj és töltsd be híveid
legtitkosabb szíveit,
boldogító égi tűz!
Semmi, semmi nélküled
az emberben nem lehet,
semmi tiszta, semmi szűz.

Mosd, amit a szenny belep,
öntözd, ami eleped,
seb fájását csillapítsd;
ami dermedt, élesztgesd,
ami fagyos, melengesd,
ami hibás, igazítsd!

Benned minden bizalom!
Osszad, osszad pazaron
hét szent odat:
adj érdemre jobbulást,
üdvösséges kimulást;
s örök vigasságot adj!
 

Zengjed, nyelv, a dicsőséges
test titkát s a drága vért
melyet hullatván értékes
váltságúl az emberért
a föld ura, a felséges
méh gyümölcse nem kimélt.

Egünk küldte, s nekünk szülte
tiszta szűz, szeplőtelen.
Köztünk élt és hinté földre
az Igét, mely jót terem;
s csodás szertartással ülte
bucsuestjét idelenn.

Mert a végső estebédet
tartván ő és társai,
együtt a törvényes étket
jámborul fogyasztani:
étkül a tucatnyi népnek
önmagát osztotta ki.

És a kenyeret testévé
igézte az Ige-test
s a bor lett Krisztus vérévé:
magyarázni ne keresd!
Hit dolga és igaz szívé,
hogy erősen tartsa ezt.

Azért kell e nagy szentséget
leborulva áldani
és a régi Szövetséget
új ritussal váltani:
pótolják a rest érzéket
a merész hit szárnyai!

Az Atyának és Fiának
légyen áldás, dicsőség,
üdv, hozsanna és imádat,
ujjongások hirdessék!
S aki kettejükből árad,
a Lélek is áldassék!
 

Már nem emlékezem telefonszámára. Csak arra emlékezem, hogy volt egy fekete kalapja, barna tollal. Aztán arra, hogy élni akartam vele, s megint, hogy egyszer meg akartam halni érette. Homályosan emlékezem szeme színére, mosolyára, egészen halványan bőre illatára is. Emlékezem a fájdalomra, melyet okozott; de csak úgy, mint ahogy egy régi haláleset fájdalmára emlékezik az ember. Emlékezem az örömre is, melyet kaptam tőle; de csak úgy, mint ahogy egy régi, bőséges lakomára emlékezünk, lakomára és dőzsölésre, melynek fogásait már elfelejtettük. Minderre emlékezem, halványan. De telefonszámára, melyet néhány esztendő előtt még oly gépiesen tudtam, mint ahogy az ember a kötőszavakat ismeri, nem emlékezem többé. Így halunk meg egymás számára. Először egy telefonszám hal meg. Aztán egy illat emléke. Aztán a test, melyhez a telefonszám és az illat tartozott. Aztán minden.
 

Súlyos terheket akaszt ránk az élet
szeretetből, csak úgy tanítás képen,
lelkünkbe ármánya sebeget éget,
csak lassan enyhít a kínszenvedésen.

Szerelmünket tépi csattogó vihara,
suttogva terelve létünket tévútra,
nem repül többé a boldogság madara
szárnyaszegetten hull a rögös útra.

Kezedbe fogod gyengülő kezemet,
dacolva menetelsz a széllel szembe,
szerelmed élteti fáradt lelkemet
lángja lámpásként világít szívembe.

Hiába ezernyi furfangos akadály
együtt megyünk át a boldogság hídján,
mert előttünk az úton tisztul a homály,
s tavaszi virág nő a bánat sírján.
 

Néha ez a riadt vágy, eszmélet, figyelmeztető hang: „Lassan! Élj lassan!”
Mintha az életet, mint egy is lámpa lángját és kanócát, lecsavarni is lehetne , kisebb lángra fogni az égést! Igen, lassan kellene élni. Ne csak azért, mert a „lassan” legtöbbször – nem mindig – „tovább is. Lassan kellene élni, mert „lassan” annyi is, mint figyelmesen, mint közelebbről, mint igazabban, mint emberibben élni. Az ember kilenc hónapig érik a világra. Az emberi törvény szerint kilencven évig illene érni a halálra, hoyg megértsünk az életből valamit.
 

"Arról, hogy minden nap tovább kell menned

S mert vándor vagy, minden nap tovább kell menned az úton, mely egyetlen célod, tehát lelked és a lelkedben elrejtett isteni tartalom megismerése felé vezet. Nem könnyű ez. Gondold csak meg, milyen so kfajta csábítás hívogat útközben, hogy megpihenj, félbeszakítsd utadat, mással törődjél! Szép nő áll az út mentén és bájos mosollyal int feléd. Tested és érzékeid felelnek e hívásra, szeretnél elvegyülni e szép testtel és átadni magad a kéj édes bódulatának. De tudnod kell, hogy a hiú és kéjes pillanatokat a teljes kietlenség és tanácstalanság követi. Mert lelked mást akar, s mikor tested megéteted egy másik test fülledt fűszerével, a lélek éhes és szomjas marad. Pénz, érdemrendek, címek, rangok akadnak utadba: de mit kezdesz mindezzel, ha a figyelem, fáradtság, idő, mely a világi elismerés ára, elvonja lelked legjobb erőit az isteni megismerésétől?

Cimborák kurjongatnak az út mentén, s hívnak magukkal, kaján vállalkozásra biztatnak: mit nyerhetsz minden üzleten és szórakozáson, ha a játékasztal vagy a kocsmaasztal mellett vesztegelsz, s közben lelked kínzó sürgetéssel kérdi: „Miért lopod itt az időt? Mindez gyermekes és aljas. Tovább kell menned, hiszen dolgod van.” Körülbelül így szól hozzád az élet, minden nap, minden pillanatban – megpihenni hív, kéjelegni, szórakozni, kielégülni a hiúságban és hatalomban. De mikor nem ez a dolgod!

Vándor vagy és minden nap tovább kell menned. Nem tudhatod, meddig élsz, s egyáltalán lesz-e időd, eljutni utad végcéljához, lelked és az isteni megismeréséhez? Ezért menj minden nap tovább, sebes lábakkal és szegényen is. Mert vándor vagy."
 

Ajándékozd nekem, jóságos Uram, kegyelmedet; az legyen velem, és Te
tevékenykedj bennem!
Maradj velem a végső beteljesedésig! Akaratod legyen a saját törekvésem:
azt szeret ném követni, mindenben egyetértve vele.
Engedd, hogy Benned találjam meg megnyugvásomat, mert egyedül Te vagy a
béke. Rajtad kívül csak viharok és zavarok találhatók itt a földön, Te
azonban a legfőbb jó vagy, a szív öröme örökkön-örökké
 

Öt kis betű. Varázsos, édességes
titkokat rejt ez a lágy hangruha.
Átölel, simul, magasba szökken
s puhán lehajlik ritmusa: a n y á m

"A" - bölcsők mellett eldúdolt altató
dús trópuson, vagy hóval fedett tájon.
Nincs nálad áldottabb valóság,
nincs nálad édesebb álom: a n y á m

"N" - két lábán szilárdan áll: erő
és támasz a csengő, finom "A"-nak.
A te hitedhez támasztom hitem,
fáradt homlokom a szorgos, gyönge karnak: a n y á m

"Y" - megbújik egy-egy hang mögött,
csak ha hiányzik, akkor vesszük észre.
Szelíd ipszilonja a kis családnak,
tűzhely parázsló, hűséges mécse: a n y á m

"Á" - elnyújtott ívben öleli át
a hangok dús szivárvány-tengerét.
Oh, tágulóbb kör simítja körül
szereteted mély tengerszemét: a n y á m

"M" - mint halk csók, zárja be a szót. Száll
bíztatón a meghitt, drága csendben.
Az otthon százszínre hangolt húrjai
a béke dalát zengik kezedben: a n y á m

Öt kis betű. Varázsos, édességes
titkokat rejt ez a lágy hangruha.
Erőm, hitem s a tisztaság szerelme
ebből fakad ... örök forrás dala: a n y á m
 

Békét kötni mindennel és mindenkivel,
aki más, mint amit jónak, szépnek
tartok, s csak önmaga tud lenni.
Elfogadni külön kozmoszának törvényeit,
ha az enyémtől eltérnek. Megbocsátani
idegen, rossz ízeket, helyükre tenni
téves jelképeket. Megérteni titkos
nyelvüket, a hebegőt, a dadogót,
a szitkozódó, mérget fröccsentő csúfat is.
Felismerni e tintahal - felhő mögött a zokogó,
magányos kárhozottat, aki adni, kérni
nem képes. Számláján csak bevétel - rovatot
vezet. Tenni, áldozni sohasem szeret,
nem ismer egyebet, csak a nihilt,
koporsót ácsol, sírgödröt ás.
Elviselni a botor jajszavát, aki maga keresi búját, baját,
visszaüt, támad, s vádol, hogy ütik,
sült galambra lesve tétlenkedik.
Nyavalyáinak utána jár,
a figyelmeztetésért halálmadárt kiált.
Nem tudja másképp. Semmiféle vád,
ítélet csontalkatát nem szabja át.
Bölcs az, aki megbocsát. Ilyen a világ!
Ennyi az ember, s ennyi vagyok
magam is. Nem több és nem kevesebb.
Néha megostromlom a lehetetlent,
Sziszifuszként hegyre hordom terheimet,
azután visszahullok talajt vesztve megint.
De magamnak is megbocsájtok,
ami nehezebb, mint átugrani
saját, földre vetült árnyékunkat.
E biblikus varázslat mégis
megtörténik időnként, pedig nem idézi hit.
A csoda villáma váratlan mindig,
eltünteti, ami valónak tűnik,
s megmutatja, ami a mulandóban is
igaz, mert soha el nem múlik.
 

Van egy barátom, végzetesen más,
És végzetesen mégis egy velem.
Én végigálmodom az álmait,
Ő végigéli az én életem.
Ő helyettem is él, szenved, szeret,
Lángol, lendül, hevül, harcol, nevet,
Gyermek is, bajnok is, ember is a gáton.
Én benne eltemetett vágyaim
Hazajáró lobogását látom.
De néha őt kísérti egy-egy álom:
Mennybe törő és földbe temetett,
Álom, amelynek folytatása
Csak bennem, az én lelkemben lehet.
Azt én nevelem, azt a gyökeret.
Titkos virágként világra hozom,
Nap felé fordítom a szirmait,
S égre festem egy halvány hajnalon.
Van egy barátom, végzetesen más,
És végzetesen mégis egy velem,
Barátságunkban épp ez a varázs.
Én benne élem égig magamat,
Ő bennem álmodja magát az égig.
Ha találkozunk egy más csillagon:
Szerepeinket talán kicserélik
 

Tamás Attila Ne add fel

Nehéz megtalálni azt
Ki őszintém mondja az igazt
Kinek nincs hátsó szándéka
Vagy egyéb hasonló "játéka"

Nehéz megtalálni azt
Ki önzetlenül nyújt vigaszt
Ki tőled nem várja el
Hogy ezen túl csak rá figyelj

Nehéz megtalálni azt
ki ha kell melletted virraszt
Ki irántad nem ismer határokat
Félelmet, netán gátlásokat

Nehéz megtalálni azt
Ki a bajban sem mulaszt
Ki ha valamit elrontott
Őszintén bevallja: megbotlott

Nehéz megtalálni
De ha megtalálod
Rájössz Ő az igaz barátod
Nehéz megtalálni azt
Ki őszintém mondja az igazt
Kinek nincs hátsó szándéka
Vagy egyéb hasonló "játéka"

Nehéz megtalálni azt
Ki önzetlenül nyújt vigaszt
Ki tőled nem várja el
Hogy ezen túl csak rá figyelj

Nehéz megtalálni azt
ki ha kell melletted virraszt
Ki irántad nem ismer határokat
Félelmet, netán gátlásokat

Nehéz megtalálni azt
Ki a bajban sem mulaszt
Ki ha valamit elrontott
Őszintén bevallja: megbotlott

Nehéz megtalálni
De ha megtalálod
Rájössz Ő az igaz barátod
 

Visszaadok én mindent,
Ha visszaadni lehet.
De nem adom vissza
A szemed.

Belőlem fognak nézni
Téged és egy kék tavat
S mit e földön nézni
Még szabad.

Visszaadok én mindent,
Ha visszaadni lehet,
De nem adom vissza
A szemed.
 

Ha nézem a világot,
A világ visszanéz,
Azt mondom, összevisszaság,
Ő feleli, teljes egész.

Azt mondom, csupa valótlan,
A semmiség ragyog,
Ő feleli, nézz meg jobban,
A valóság én vagyok.

Azt mondom, merő idegenség,
Sok átsuhanó tünemény,
Ő feleli, nézz a tükörbe,
Amit ott látsz, az vagyok én.
 

Egyszer régen, mikor még nem volt bánat,
S a kék vizekben tündökölt a hold,
Tündér leány állott a tenger partján,
S a hab lágyan, szerelmesen dalolt...
De egy este... messze észak felől
Orkán hadával érkezett a tél,
A tündér sírt és fényes könnyeit
Zúgó tengerbe hullatta a szél...
Aztán elment... a tenger várta, várta,
És fodros habja többé nem dalolt.
Ködös, borongós, néma éjszakákon
Sötét vizén nem tündökölt a hold...
S a mélybe hallott tündér könnyekből
Lettek a fényes igazgyöngy szemek...
A gyöngyhalász néha megtalálja
A mélybe rejtett tündér-könnyeket...
Én is ilyen gyöngyhalász vagyok,
És verseim az igazgyöngyszemek...
Egyszer lelkembe zokogott egy tündér
S azóta néha gyöngyszemet lelek...
 

Mily furcsa, ahogy itt ülök magam
S kezemre hajlik bánatos fejem,
Hogy szenvedek, azt tisztán érezem,
Arról tudom, hogy élek és vagyok.

Reám merednek tenger tegnapok,
S jövendők, melyben újra nem leszek,
Nem voltam és majd újra elveszek
A végtelenben, kis parány; szegény.

A horizontról csillagom lemén,
Szétmorzsolódik múló életem,
Mint habfodor az örök tengeren,
A végtelen mély vizekbe simul.

Az Időből egy pillanat kimúl,
S fejem fölött a múlt és a jövő
Ölelkezik, mint két bús szerető,
Kiket holt magzat sírja egyesít.
 

Édesen alszol dajkáló ölemben,
harmatos arcú, drága magzatom,
körülragyog a napnak glóriája
s lágy pihegésed lesem, hallgatom.

Elnézlek hosszan, könnybeborult szemmel
és, ahogy nézlek, megnő a szívem,
érzem, a karom végtelenre tárul
s egész világ a keblemen pihen.

Egész világot táplál az én vérem,
ha kicsiny ajkad mellemre tapad,
lelkemmel egy világot csókolok,
ha téged, fiam, megcsókoltalak.

Hogyha enyhítem a te szenvedésed,
ha könnyeidet fölszáríthatom,
minden szenvedők bánatát enyhítem,
minden szenvedők sebeit gondozom.

Mi bennem örök, az mind benned lángol,
nem élek másként csak teáltalad,
ó, mindent odaadtam a világnak,
amikor, fiam, téged adtalak!

Olyan vagyok e boldog anyasággal,
mint föld, mikor virágok nyílnak rajta,
mikor szívének illatát és mézét
s gyümölcseit az embereknek adja.
 

Jó lenne hinnem, hogy a lelked él,
Itt leng köröttem testetlen alakban,
S körülcsókolja síró arcomat,
Ha elgyötrődött kínban, könnyben, jajban
Teéretted.

Jó lenne hinnem, hogy a lelked él
Egy más világon, szép fénylő planétán,
Ott vársz reám csak, zengve, boldogan,
Míg elfáradok e bús földi sétán
A hozzád megyek.

Jó lenne hinnem, hogy a lelked él,
S egy új élet fénylő palástját hordod,
És nézed, nézed az én könnyeim,
Ki elvetettél minden földi gondot,
S felém hajolsz.

Jó lenne hinnem, hogy a lelked él,
Ki csillag voltál itt a földi porban,
És istenlelket csókoltál belém,
Nem múlhatsz el Te hamuvá omoltan,
Az nem lehet.

Ó, hinnem kell, hogy lelked mégis él,
E földi kíntól mentesülten, fénylőn,
Mi vagyunk csak, kiket siratni kell,
Kik itt maradtunk fájdalomban élőn
Tenélküled.
 

Én sokat nézek a síró szemekbe
S éjente magam is sírok sokat
És messze, zord sötét tájak felől
Magamba szívom a bánatokat.

Mi messze jajlik vérző távolokban,
Mind megtalál és mind olyan enyém,
Hogy arcomat sápadtra komorítja
S ifjú szememből is elfogy a fény.

Pedig Te, Kedves, itt vagy és szeretlek,
Virággal kén' övezni homlokom,
De ajkamon, lásd, könnybefúl az ének,
Ciprus vagyok én minden sírokon.

Tán elveszítlek így, hisz vannak vígak,
Felédhajlók és könnyen nevetők,
Én nem tudok, mert hallom, akik sírnak,
És egyre telnek, mind a temetők.

Lásd, így vagyok, szomorú két szememmel,
Lelkem mélyén bús dalok zengenek,
Kacagások, víg játékok helyébe,
Nem tudom én, elég-e ez Neked?

Mert jaj nekem, síró szemekbe néztem,
S most minden könny az én szememben ég,
Mosolyogni meg közben elfeledtem...
Lehet-e engem így szeretni még?
 

Majd egyszer megírom, ami ma fáj,
most még görcsbe rándul tőle a toll.
Elmesélhetem, ha nagyon muszáj,
de jobb, ha ma láthatatlant játszol,

és úgy hallgatod konok csendemet,
csak így váll a vállhoz, észrevétlen.
Mikor a sok apró rossz eltemet,
magamat se könnyű elviselnem.

Te csak légy velem, de ne lássalak,
higgyem, hogy magam vagyok a Földön,
kerülj, mint haragot a szép szavak,
nekem ma a vers is néma börtön.

Ismersz. Holnapra, lehet, már nem bánt
mindaz, mi most még a lelkemen ül.
De most kérlek, kapcsold le a lámpát,
és csak úgy - legyünk. Ketten, egyedül.
 

Szépen kellene majd megöregedni,
csak úgy magunkhoz ölelni az időt,
ne vegye észre rajtunk kívül senki,
hogy ott állunk már az örök tél előtt.

Mert olykor méltatlanná lesz az élet
- törődik a test és bomlik az elme -,
ha minden nap a káoszban ér véget,
már nem elég az égiek kegyelme.

Mert úgy lenne jó: ha hajlott háttal is,
de vegytiszta tudattal és merészen...
Mert úgy kellene, hogy ne legyen hamis
az utolsó pecsét az útlevélen.
 

elmondanám, amit érzek

elmondanám, mert nem látsz a szívembe

elmondanám, ha elhinnéd

de csak ülsz a semmibe meredve

talán ha bordáim közül

kiemelném, s két kezedbe

tenném lüktető életem

észrevennéd, mennyi benne

a magam emésztő félelem

hétköznapokba fúlt érzéseink

közt tűnik a szenvedély

túl messzi a magas és

veszélyes a meredély

pedig bejárnám veled a

távoli szirteket, s a pokol tüze

se égetne jobban, mint a félsz

hogy a szerelem elvész

s nem marad más életünk romjain

csak néhány üszkösödött emlék

de én még égni akarok

lobogó fáklya lennék

két kezed között

mit tegyek, ha belőled a vágy

messzire költözött

félek, elrabol egyszer tőled

egy szépnek tűnő szerelem

ne hagyd, ne engedd

fogd erősen a két kezem

elmondanám, ha hagynád

elmondanám,ha értenéd

még feléd nyúlok, kedves

most még csak tefeléd
 

Nincs enyhe szó, nincs simogatás annyi,
Hogy elborítsa egy ütés nyomát;
Hogy feledtessen egyetlen göröngyöt:
Nincs a világon annyi simaság.

Nincs erdőn, tengeren oly nyugalom,
Nem jő évek során oly csendes óra,
Hogy fölriadni ne tudnánk belőle
Egy emlék-harang-kondulóra.

Hol mérgezett, fekete vér szivárog,
Nincs annyi gyolcs, mely betömné a rést,
S a sértett szív, hogy csak azért is fájjon,
Letépi mindíg-újból a kötést.
 

Azért, mert idefenn
Dermesztő tél havaz,
S rajtunk szeszélyeit,
Zsarnok szeszélyeit
Tölti -- csitt, semmi az,
A mélyben szent és örök a tavasz.


A fák lombja hová lett?
Elhalt, elfeketült?
Csitt, szunnyad új rügyekben,
Csupán beljebb került,
Beljebb az anyafába.
Erősb várba és nagyobb biztonságba.


A rét virágai,
Mezők pompája hol?
Csitt, csak alább süllyedt,
Ott szunnyad valahol
A néma, ős gyökérben:
Örök nyárban és örök erősségben.


Azért, mivel a Csend
Oly dermedt, hangtalan,
Csitt, Isten tudja csak,
Mennyi örvénye van!
S aki tanult a viharokkal bánni,
A csendet nem tudja megzabolázni.


Szín, illat, álom,
Rajongás: hová lettek?
Csitt, élnek mind,
A mélybe menekedtek!
A mélybe ás, aki aranyat ás
S a mélyből jön minden megújulás.
 

Akkor lesz könnyebb,

ha szemünkből

kihulltak a könnyek,

ha ajkunkról elszállt

a panasz szava,

ha fájdalom nélkül

marad a szeretet maga.

Akkor lesz könnyebb,

ha nem látszol

sohase többnek,

ha határaid közt

határtalanul élsz,

ha mindig őszintén,

igazul mesélsz.