Súlyos terheket akaszt ránk az élet
szeretetből, csak úgy tanítás képen,
lelkünkbe ármánya sebeget éget,
csak lassan enyhít a kínszenvedésen.

Szerelmünket tépi csattogó vihara,
suttogva terelve létünket tévútra,
nem repül többé a boldogság madara
szárnyaszegetten hull a rögös útra.

Kezedbe fogod gyengülő kezemet,
dacolva menetelsz a széllel szembe,
szerelmed élteti fáradt lelkemet
lángja lámpásként világít szívembe.

Hiába ezernyi furfangos akadály
együtt megyünk át a boldogság hídján,
mert előttünk az úton tisztul a homály,
s tavaszi virág nő a bánat sírján.