Mily furcsa, ahogy itt ülök magam
S kezemre hajlik bánatos fejem,
Hogy szenvedek, azt tisztán érezem,
Arról tudom, hogy élek és vagyok.

Reám merednek tenger tegnapok,
S jövendők, melyben újra nem leszek,
Nem voltam és majd újra elveszek
A végtelenben, kis parány; szegény.

A horizontról csillagom lemén,
Szétmorzsolódik múló életem,
Mint habfodor az örök tengeren,
A végtelen mély vizekbe simul.

Az Időből egy pillanat kimúl,
S fejem fölött a múlt és a jövő
Ölelkezik, mint két bús szerető,
Kiket holt magzat sírja egyesít.