Szív – emberszív.
Csak olyan, mint a másé.
De mégis másnál rokontalanabb.
A végzet jegyese,
s az elhagyottságé.

Szív – magyar szív.
Szív-alakú sziget.
Körülnyaldossa bánat-óceán.
Körültombolja sötét gyűlölet.

Szív – figyeld a rendhagyó verését:
néha szinte eláll.
Aztán jön egy óriási dobbanás
a csillagokig fel,
azért sem a halál!

Szív – árva szív,
hogy fogták két marokra
ezt a szívet vaskesztyűs századok!
Hogy szorították irgalmatlanul!
És íme: mégis, azért is dobog.

Nézd meg ezt a szívet,
immáron teste sincs.
Csak csupa szív, kitépett szív,
de éppen így lett mérhetetlen kincs!

Ha bűne volt:
a testével elmúlt, megsemmisült.
A pusztában önmagára talált
a szegény szív,
s minden vadrózsája megnemesült.

Vedd ma körül áradó szerelemmel
ezt a szent, szív-alakú szigetet!
Magyar szív az,
sokat szenvedett szív :
az én szívem, a te szíved.

A kis kutya mégis a legszebb állat.
Magasba trónol fönn a vánkoson,
csodálva nézem sokszor órahosszat
és fürge szívverését számolom.
Ha álmodik csontokról és ebédről,
gondolkozom, milyen a kutya-álom?
Milyen lehet az élete, az álma
ezen a vad és végtelen világon?
Szegényke mindig bús. Kérdem, mi bántja,
s virgonc szemem kerüli futva-félve.
Egy néma-csöndes bánat titka ködlik
enyves szemébe, barna, bölcs szemébe.
És firtatom: nem szeret úgy-e senki,
s buksi fejét búsan térdemre ejti.
És szólítom: menjünk a kertbe ki,
s lengő fülét lassan leengedi.
Vagy unszolom: hazádtól messze estél?
és mélabúsan önmagába mélyed.
Vagy kérdezem: fáj, úgye fáj az élet?
s reám borul, akár egy drága testvér.
És nógatom: szólj a kutyavilágról,
hol testvérkéd, apuskád messze él,
és kutya-házak vannak, kutya-szobrok.
Száját feszítem és mégsem beszél.
Vagy kérdezem: anyácskád gyászolod te
úgye-úgye, hogy nem jő róla hír?
Nem tud beszélni, a kedveske néma.
És sír és sír… Szegény kis kutya sír.
Úgy élünk együtt, két kis idegen,
valahol messze, mese-szigeten. 

Otthonom a templom.
Ajtaján belépve mindig hazaérek,
Ismerősen csendül fülembe az ének,
Mintha minden hangja simogatás lenne!
Égi Atyám keze simogat meg benne.

Megterített asztal, -
éhező mellőle sose kel fel éhen,
megelégedhetik mennyei kenyéren:
élet kenyerével, élet italával,
igében, szentségben: Krisztussal magával.

Mesterem műhelye.
Azért keresem fel, hogy kezébe vegyen,
hogy régi emberből új emberré tegyen!
Hogy amíg templomát látogatom híven,
templommá formálja egész bűnös szívem!

Otthonom a templom.
Mennyei otthonom halvány földi mása,
drága tükörképe, szent hívogatása!
Míg egykor mennyei hajlékod befogad,
köszönöm, Istenem, földi hajlékodat! 

Egyszer egy legény az eszét vesztette,
– Hallga csak, hallga! –
Egyszer egy legény az eszét vesztette,
Szeretett egy asszonyt, de az nem szerette.

Küldte az asszony: Menj, öld meg anyádat:
– Hallga csak, hallga! –
Küldte az asszony: Menj, öld meg anyádat:
És hozd el a szívét ölbéli kutyámnak.

Ráállt a legény, hazament… megtette…
– Hallga csak, hallga! –
Ráállt a legény, hazament… megtette…
Megölte az anyját s a szívét kivette.

Hát amint vinné futva, iramodva,
– Hallga csak, hallga! –
Hát amint vinné futva, iramodva,
Felbukik és a szív elgurul a porba.

És amint gurul… egyszer csak fennszóval
– Hallga csak, hallga! –
És amint gurul… egyszer csak fennszóval
Ím hallja a legény, hogy a szív megszólal.

Megszólal a szív, sírva panaszosan
– Hallga csak, hallga! –
Megszólal a szív, sírva panaszosan:
„Jaj! – Nem ütötted meg magadat, fiam!” 

Szent Áron Bátyám, eretnek szókkal
esengnem Hozzád pogány merészség.
Merészen kérdem: meddig cipeljük
VAN-igazunkat, a mások vétkét?

„Vétkeztem” én már éppen eleget
s nem fordult jobbra Erdélyünk sorsa!
Sorsszerűség, hogy Anyám bölcsőjét
ringattad haláltól elorozva?

Aztán megáldtad… Áldott kezedet
örökkön érzem szívem homlokán.
Homlokod nekem kőtábla-parancs;
életed: Biblia, Talmud, Korán,

s a földalatti cellád Zsilaván
évek múltán lett az én templomom…
Templom lehet a börtön is annak,
kit megkeresztelt a forradalom.

Te, a szeretet forradalmára,
ki magyart, románt, zsidót, németet,
cigányt óvtál, védtél a pokolban,
mondd, ismerik a végrendeleted?

Te mindenkit megvédtél a vádban,
de Téged csak a székelyek védtek,
Te, magyarul, románul, héberül,
németül, cigányul sikoltó lélek!

Ez volt a bűnöd?! És ezért lettél
„banghila, bozgor secui episcop”?#
Börtöntöltelék, kit a porkoláb
nappal megvert s éjszaka megkínzott?

Kínjaid, jaj, drága Áron bácsi,
erőforrás fogyatkozásunkban…
A „Csakazértis élnünk kell, öcsém”
ma bennem zokog. Tőled tanultam.

Te tanítottad: „Ne gyűlölj senkit!”
Jó. Nem gyűlölök, de kiröhögnek!
És ez fáj, s a közös Szülőföldünk.
A jelek szerint nem látom többet.

Mutass egy jelet, hogy induljak haza,
Csíkszentdomokoson is szeretnek…
Immár félszürkén és kopaszodva
térne vissza egy ártatlan gyermek.

Kimennénk a Garatos-tetőre,
a Golgotáról mesélnél nekem,
este friss túróspuliszkát ennénk
s imádkoznék Rózsatüzéred,

másnap reggel ministrálnék Neked
s Anyám büszke lehetne fiára:
„Ez a gyermek még latinul is tud…
Az egész falu hallotta, látta!”

A falu látott. Te látnok voltál.
Én esendő író-költő lettem,
de melletted végig kitartottam
gyűlölet nélkül a gyűlöletben.

Nézem fényképedet, alázattal.
S Anyám fényképét fürkészem csendben:
közös vonások… Hol van a Júdás,
hogy emiatt ismét följelentsen?

Jelenteni tartozom most Neked:
Apám s Te is naivak voltatok,
amikor Szárhegyen – tornácunkon
diskurálva – a „közös holnapot”

békének hittétek: „majd a népek
baráti jobbot nyújtnak egymásnak…”
Ők igen. Igaz. S a politika?
A béke szemfényvesztés lett, látszat!

Látszatból tapsol a temető, ha
új „vendég” érkezik, de sírhantját
a bitorlók (dobverés nélkül!)
másnap (önmaguknak!) már eladják.

Eladtak mindent, mindenkit, aki
erdélyi volt vagy megmaradt annak,
s erre szabadkezet, szabadalmat
éppen a nagy-hatalmaktól kaptak.

Kapsz Te is néhány emléktáblát és
szobrot, és könyvet is írnak Rólad,
és idéznek és megidéznek, mint
vértanút, Erdélyt, lélegző holtat,

bár halottaidból rég föltámadtál,
de lehet, nem is haltál meg „akkor”.
Benne élsz tudatunk sejtjeiben,
sejtjeinek tudatában. Parancsolj

ránk, hogy akarjunk élni és győzni,
merjük a pusztulást megelőzni,
és nézzünk szembe magunkkal, mással,
a törvényesített népirtással,

az anyanyelv-tépő jogszabállyal,
a lesben álló vész-fegyverekkel –
nem ölnek, élve temetnek el…
Biztass, parancsolj! Baj van a gáton…

Minden székely legyen Márton Áron! # „Hazátlan, jövevény székely püspök.” 

Holdfényes éjjel. Halvány Krisztus-arc.
Rajt szívet-tépő, szelíd fájdalom.
A várost nézi… és Őt nézem én
hónapok óta… hűvös hajnalon,
ha ébredek és hideg éjszakán,
a nap zajának hogyha vége lett.
Mert itt sugárzik sápadt-csendesen
szobám falán… s az életem felett.
Sokszor szíven talált a néma vád,
s hitetlenül harcoltam ellene.
»Tudom, hogy miattam vagy szomorú.
Tudom, Uram, hogy másképp kellene.
Valahol mélyen elszakadt a húr.
Nem zengi tisztán a Te éneked.
De a szakadt húr felujjong-e még,
ha fájó könnyed reápergeted?
Könnyed nyomán megzendül-e megint
a magasságokat merő zene?«
Sokszor szíven talált a néma vád.
»Tudom, Uram, hogy másképp kellene.«

Holdfényes éjjel. Halvány Krisztus-arc,
Te, aki láttad minden harcomat,
nézd, ezen a nagyheti éjszakán
feléd fordítom könnyes arcomat:
ma én is sírtam a város felett.
Ma megéreztem, most is érezem,
mi fáj, amikor durván ellökik
a segíteni kinyújtott kezem.
Micsoda sajduló seb a szíven
a visszautasított szeretet!
És most leroskaszt az a néma vád.
Én, én szereztem ilyen sebeket!
Hisz a Te kezed győzelmet kínált,
új, zengőbb húrt a régi, nyűtt helyett.
Nem vettem észre. Meg se láttalak,
és újra reggel, újra este lett
és újra este… holdas… hangtalan…
Szemed virraszt és a városra néz.
A visszautasított szeretet
nagyon, kimondhatatlanul nehéz!

Ó, az a város! És ó, az a szív!
Néz, néz szomorú váddal a szemed.
És lábaidhoz összetörve hull
Te megsiratott Jeruzsálemed. 

Jó Jézusom, ki bús gyermekkoromban
Gyakran szálltál szívembe, merre mentél
Hogy nem lelek e szörnyű fájdalomban
Egyebet a meddő, mély gyötrelemnél?

Hisz a világnak minden tájain
Most Téged várnak és Benned remélnek,
A csodálatos földi születésnek
Meleg és fénylő ünnepnapjain,

S ha egyszer mégis a vén, nagy gyereknek
Szívébe szállnál újra, égi gyermek,
De nem vagyok méltó erre, nem.

Legyen mindenki boldog, aki él itt,
S halálra fáradt lelkem szenvedésit
Írd mind az ő javukra, Istenem! 

LUCIFER:
E kor az én időmet tálcán hozta,
rombolhatok, őrlöm a tömeget,
kínzok fiatalt, gyengét, öreget,
de örömöm mindez fel nem fokozta.

Kirúgtál, Isten, és ez vájja lelkem!
Csábíthatnék, rabolhatnék vakon,
s bár gyakran zendül győzelmi dalom,
rabbá aszott bennem a régi szellem.

ISTEN:
Fiam, tiéd a földi hatalom! -
Az ember ma is vágyja fényemet,
s bár gyarlóságán ott hideg kezed,
megfordul minden, ha úgy akarom.

LUCIFER:
Legyen hát harc, kardom görcsös haraggal
markolja ocsmány, szőr fedte kezem,
szavad most fenyegetésnek veszem,
győzzön a jobb, de ne csupán szavakkal!

ISTEN:
A Tűz, amit benned mindig szerettem,
a Láng, mely nemes célokért remeg!
Ám túlragozod küldetésedet,
ha öngyilkosan most pálcát törsz felettem!

LUCIFER:
Te taszítottál el! És mondd, hova estem!?
Megőrjít már e sok-sok „szent-fazék”!
Számítón magamat a falra festem,
de hatalmam nem lett ettől elég!

Mily célod van, hogy ily elnéző lettél?
Titkolt arcod mögül, mondd, mit remélsz?
- Ne áltass azzal, mennyire szerettél! -
Az emberben nincs hála, csak a „félsz”.

ISTEN:
Számtalan arcom én sosem takartam,
ha rózsát nézel, sziklás hegyeket,
testvérid arcát, zord tengereket,
a Holdat, Napot, mind magamból adtam,
s hogy mindezt lásd, a képességedet.

Energiák sodró áramlatában
örök idők óta gyönyörködöm,
világok lassú, színes tágulása
szívemnek több, mint holmi „köszönöm”.

E harc csak játék, hűlt reményedet
magad kreáltad sorsod kerekén.
Nagyszerű társak voltunk, Te meg én
egykor: még értetted a lényeget!

LUCIFER:
Értem én most is, ne alázz meg folyton!
Kényelmesen trónolsz, ott fenn remek,
de élnél itt, ahol az emberek
szemen köpnek. Dühöm így vérbe fojtom…

ISTEN:
A keserűség, látom, tudatod szűkre szabta!
Emlékezz: egyedül Te vállaltad csupán
e kemény missziót, értem, s hogy ezután
örökre megvetett Vagy, Istent s Mennyet feladva!

LUCIFER:
Nem én! Értelmem kábítottad,
hisz célodnak nem volt, ki megfelelt!
Misszió?! Akaratod életre kelt
bennem…S meggyőzőn állítottad,

ez teszt, mert most már tudni akarod,
szeret-e tényleg óvott teremtetted?
Tartottál erőmtől, észre vetted?
Jobb, hogyha harcra eddzed a „karod”!

ISTEN:
Fiam! Az ellentétet félre érted!
Árnyék s a fény Egységnek két fele,
fontos Vagy most is, értsd s nyugodj bele!
Kudarcod díjazom, ahogyan akkor kérted.

Az ember gyenge, elsodorja az ár…
Kísértsd tovább hát az Ember fiát!
S ha ő, halálán majd értem kiált,
kapumban testvérid himnusza vár. 

Most itthagylak szépen
most el fogok menni,
hogy rádgondolhassak,
ne zavarjon semmi.
Rádgondolni is jó,
nemcsak veled lenni.

Milyen is lehetsz te
az én emlékemben
és milyen erővel
húzol vissza engem,
meg akarom tudni,
azért kell most mennem.

Csak így tudhatom meg,
csak így, tőled messze,
egyedül bolyongva
és magamba veszve,
azt is, hogy milyen vagy,
azt is, hogy szeretsz-e. 

A hegyek természetét
testedben hordoztad.
Magadhoz ölelted a föld
színeit az égig nőtt csendben.
Nap mint nap megtetted
a világosság és a sötétség
közötti utat. Nézted a
világot, és szemedbe hullottak
a csillagok.
Te még a földtől ágaztál el, és
hozzáadtad magad a földhöz,
mint a víz és az ég.
Végigtapogatott idegszálaidon
pillanatnyi életed
mozdulásai egy képpé szerkesztődtek.
Megmutattad az emberi természet
széleit: az indulatokat, dühöket,
az elkeseredéseket.
Rám tapadt házad melege
és szaga, elhoztam magammal.
Ezekkel a gondolatokkal
takarózom itt, ahol életem
egyetlen várakozás. Látni
szeretném azokat az ablakokat,
melyek annyi estén világítottak
felém. Belefekszem az este
csendjébe, nem merek mozdulni,
mert elriad.
Mese volt számodra az ének,
távoli szépség, amely elérhetetlen
messzeségben járt előtted.
A füvek, folyók, dombok, szelek
ritmusa is benned volt, mintha
egyedül lettél volna az ég alatt,
földet, fát, eget, istent, szerelmet
egyformán tegezve szólongattál.
Éneked a szerelem forrása,
reménye a szerelemnek.
Érezni a hegylánc leheletét,
szüntelen hozzád ér a szél. 

A hold letűnt. Most delelőjén áll az éj.
Fatönkök állnak benne, mint a vadkanok. S a fekete kert
Ilyenkor termi meg sötét virágait. S te fenn remegsz
Magános csillagom.

Rád nem figyel a köznép. Hisz parány vagy ott,
Hol az égnek annyi más kevélye tündököl…
Szent haragot ki szórsz, borúd tüzét aki veted a libegő boltozaton, –
Hogy önnön viharzásod köde már-már végkép elborít…

Vaj’ mire vágyol ott? hogy hívjanak? szeressenek?
Esengő asszonyok a karjukat s a szívüket
Tárják feléd?… Egy egész nép, mely éjjel vándorol,
Téged kiáltson s tán az országúton néhány misztikus lovas,
Nem is három, de négy király,
Az ujját felemelvén rólad suttogjon az éjszakában, – erre vársz?

S ha mind ott állna is, – mert sok van itt boldogtalan, –
S ha mind: az egész földi nép a folyók partján összegyűlvén elmulasztott életéről
Néked énekelne, míg betelt az idők nagy futása, – egykorig…
Oh kellenek-e még neked? Felelj. – A megtörténtet semmi jóvá nem teszi.
S ki úgy szeretted már az elmulást,
Hol régen s mélyen rejtezel, úgyis még jobban elmerűlsz.
S bevonván fekete tüzeid,
Lassan fordúlsz el e vidékről.

Egy-egy fa teste, árnya: életed,
és világodról vall, ha kérdezed.
Most is. Augusztus bánata velem.
Búcsú rozsdáll lankadt leveleken,
míg lent, a földben, ahol minden út
sötét, a sok-sok gyökér múltba fut.
Végtelenbe. Nem támad fel a holt,
ha jó is hinni: van-ná lesz a volt.
Mint lehetne? Égre néznek a fák,
de nem látnak egyetlenegy csodát,
amíg ti hány csodáról vallotok
jeléül, hogy értelmetek halott!
/S ha nem halott – még halottabb nekem
hazuggá lett, számító értelem!/

Mindegy. Nyár sincs. Oly csüggedtek a fák!
Nincs-világban ijesztő némaság.
A zaj is némaság. Bomlott zene,
az is csak látszat-hangok erdeje,
az is csak kábít, az is nincs-et ad,
az is semmit villantó pillanat.

Mindegy. Közöny nem hullat könnyeket,
s e Némaságnál nincs nagyobb beteg.
Tört ágak, ágak. Hát ez a világ?
Ennek álmodtam istencsillagát,
szívpirosát? Jóságtól meleget?
Eszméje csak Nincs-ben melengetett?

…csak Hercegnőm volt Szép – és szép, ha hű
tokból kiszáll aranyláng-hegedű,
és szólni kezd, és hangjára a könny
fényvisszacseng, melengető öröm,
majd Égen Csillag, szívpirosa még
elalvás előtt mond remény-mesét…

Ó, mindegy, dal! Minden fa: életem.
Mind haldokló békét: Nincs-et terem,
anyagba ördögített látszatot –
nincs az Öröknél halottabb halott!

…csak Hercegnőm Szép, és az Szép, ha ég
Ég lesz, s csillag Csillagként mond mesét,
de nincs Ég, melyen Csillag felragyog,
s remény, ha volt is, már az is halott,
s Nagy Kör forog örök-kegyetlenül,
haldokló béke a szíven belül,
és búcsút rozsdáll nyárvégi levél,
lánghegedű alkonyaranyhoz ér,
dallam törik, elcsillog a Világ,
mely nincs, nem is volt, fáradtak a fák,
nem érzitek, tudom, más ég velem,
fájdalmatlanul fájó végtelen,
egy-egy fa félénk árnyat tart elém,
kopott madár egy szobor kézfején,
kőtükörszemben volt-ének honol,

csillagpiros tűnődik valahol. 

Ezer erdő zsong bennem ébren
mindent érző levelével.
Ezer rét fűszálával érzem:
hol jár barátom, ellenségem;
tenyeremben fut mind: – tudom,
ki hol jár sok ezer úton,
ki lopakodik ellenem?
– Lépte visszhangzik mellemen.

Ezer lehúnyt pillám alatt
millió rögzített adat.
Ezer húnyt szemmel őrizem,
mit felednek már csendesen.
Míg kötözik a csontokat,
egyengetik a sírokat,
lehúnyom százezer szemem:
– ellenállok: – emlékezem.

Ezer arccal rejtőzöm el.
Arcom viseli százezer,
– és mind mögül én figyelem
előretörő seregem.
Ezer arc: – ezer pajzs elém:
ezer arc mögött várok én.
Hogy összegyűljön seregem:
– várakozom mindenkiben,
szétosztva – mint a szétszedett,
részekint cipelt lövegek.

Ezer nyelven hallgatok,
ezer dologról – mit tudok,
ezer el nem sírt szót tudok,
százezer tilos mondatot,
hallgat ezer átok, szitok,
fogadalmam és összeesküvés:
– fogak között ezernyi kés.

Megszólal miről hallgatok,
beszélni kezd és dalba fog.
Világ hallja e dallamot,
beleborzad és feldobog.
Ezer elhallgatott dolog
kinyítja ajkát és susog,
lába alatt a föld mozog,
nyöszörögnek a friss sírok,
ökrendeznek a zöld folyók,
hörög a kút: – a csonkított
halott sebe felbugyborog.

Nyüszít, sír, miről hallgatok.
százezer nyelven hallgatok.
Piszkos árnyak erdeiben
a horda vonul, nem pihen;
vakkan, szem villan, száll a kés,
pénztől, vértől mocskos a kéz,
őserdők ösztöne üvölt,
kitör: – borzadva vár a Föld.
Hatalom, pénz-éh, babonák,
faj-gőg, vallás, politikák
tüzelt, vad ritusára ráng
újra elvadított hadak
árja: – a gát már átszakad.

Ezer nyelven hallgatok
ezer dologról, mit tudok.

De egyszer még megszólalok. 

Aki nagyon hű, megtagadtatik:
mintha nappali fényben ég a lámpa,
a délelőtt hideg kékjén alig
érezhetőn üt át a sárga,
úgy sejtem csak létemben létedet:
egyanyagú a vágy s a tárgya.
S hogy elfakult a külső kép, melyet
forgatva kétely és emlékezet
meddő lángjának fénykörében, nem marad,
csak foszló gyönge háló, puszta semmi,
világtalan szín, hámló árnyalat,
mezítelen lélek: kívánnád magad
súllyal, sötéttel, sárral elkeverni.

Kihez a leghosszabb út sem vezet,
bár mindöröktől fészke bennem :
szárnyas reménység, égő üzenet –
mivel túlságosan szerettelek,
veled laknom már nem lehet,
kifordul földedből szerelmem.
Te, kinek tisztaságát földalatti
téboly táplálja: engedd fölfakadni
lelkem valami másban, külsőben, idegenben.
Körülötte pörögve tehetetlen örökre
veszíts, veszíts el engem. 

Kárpátalja, édes haza,
nézz nehéz sorsú fiaidra,
Adjál reményt, kitartást.
Isten bizalmát.

Magyarok sziklák között,
Isten színe előtt,
harcolnak a nemzetért,
a népi szellemért,
mit földhöz dagaszt a Porta,
nemzettségeket széjjel szorva.

Kárpátalja, édes haza,
nézz nehéz sorsú fiaidra,
Adjál reményt, kitartást.
Isten bizalmát.

Dicső Nép nézz magadra,
bízzál önmagadba',
Járj elől, s ne nézz hátra,
légy Isten sátra,
mi befogad, nevel, s véd,
Isten sátra légy!

Kárpátalja, édes haza,
nézz nehéz sorsú fiaidra,
Adjál reményt, kitartást.
Isten bizalmát.

Ne szíts átkot,
bárki bántott.
Ne szídd a sorsot,
mit Isten reád osztott,
Ne látszon orcádon bánat, fanyar,
légy igaz Magyar!

Kárpátalja, édes haza,
nézz nehéz sorsú fiaidra,
Adjál reményt, kitartást.
Isten bizalmát. 

Trombita harsog, dob pereg,
Kész a csatára a sereg.
Előre!
Süvít a golyó cseng a kard,
Ez lelkesíti a magyart.
Előre!

Föl a zászlóval magasra,
Egész világ hadd láthassa.
Előre!
Hadd lássák és hadd olvassák,
Rajta szent szó van: szabadság.
Előre!

Aki magyar, aki vitéz,
Az ellenséggel szembenéz.
Előre!
Mindjárt vitéz, mihelyt magyar;
Ő s az isten egyet akar.
Előre!

Véres a föld lábam alatt,
Lelőtték a pajtásomat,
Előre!
Én se' leszek rosszabb nála,
Berohanok a halálba,
Előre!

Ha lehull a két kezünk is,
Ha mindnyájan itt veszünk is,
Előre!
Hogyha el kell veszni, nosza,
Mi vesszünk el, ne a haza,
Előre! 

Nincs, ahova hazatérjek,
ténfergek, mint a kísértet
éjszaka.

Süt a napfény , mégse látnak,
a magyar a nagyvilágnak
árvája.

Megy az élet, jő az élet,
ebek vagyunk és cselédek,
bolondok.

Jajgatok, de nincs, ki hallja,
vizes a kalapom alja
a könnytől.

Jaj, ha szám egyet kiáltna,
kitűzném a kapufára
szívemet.

Édesanyám, minek szültél?
Elhervadtál, megőszültél
hiába.

Így végezték bús hatalmak,
olcsó víz a magyar harmat,
sárba hull.

Párisba tegnap beszökött az Ősz.
Szent Mihály útján suhant nesztelen,
Kánikulában, halk lombok alatt
S találkozott velem.

Ballagtam éppen a Szajna felé
S égtek lelkemben kis rőzse-dalok:
Füstösek, furcsák, búsak, bíborak,
Arról, hogy meghalok.

Elért az Ősz és súgott valamit,
Szent Mihály útja beleremegett,
Züm, züm: röpködtek végig az uton
Tréfás falevelek.

Egy perc: a Nyár meg sem hőkölt belé
S Párisból az Ősz kacagva szaladt.
Itt járt s hogy itt járt, én tudom csupán
Nyögő lombok alatt. 

Már vénülő kezemmel
Fogom meg a kezedet,
Már vénülő szememmel
Őrizem a szemedet.

Világok pusztulásán
Ősi vad, kit rettenet
Űz, érkeztem meg hozzád
S várok riadtan veled.

Már vénülő kezemmel
Fogom meg a kezedet,
Már vénülő szememmel
Őrizem a szemedet.

Nem tudom, miért, meddig
Maradok meg még neked,
De a kezedet fogom
S őrizem a szemedet. 

Ó, én édes hazám, te jó Magyarország, 
Ki keresztyénségnek viseled paizsát,
Viselsz pogány vérrel festett éles szablyát,
Vitézlőoskola, immár Isten hozzád!

Egriek vitézek, végeknek tüköri,
Kiknek vitézségét minden föld beszéli,
Régi vitézséghez dolgotokot veti,
Istennek ajánlva legyetek immár ti!

Ti is, rárószárnyon járó hamar lovak,
Az kiknek hátokon az jó vitéz ifjak
Gyakorta kergetnek, s hol penig szaladnak,
Adassék egészség már mindnyájatoknak!

Fényes sok szép szerszám, vitézlő nagy szépség,
Katonatalálmány, új forma, ékesség,
Seregben tündöklő és fénlő frisesség,
Éntűlem s Istentül legyen már békesség.

Ó, én édes hazám, te jó Magyarország,
Ki keresztyénségnek viseled paizsát,
Viselsz pogány vérrel festett éles szablyát,
Vitézlőoskola, immár Isten hozzád! 

BAJZA JÓZSEF
 Múltadban nincs öröm,
Jövődben nincs remény,
Hanyatló szép hazám!
Miattad vérzem én.

Miattad zeng panaszt
S örök bút énekem:
Sötét felhőd alatt
Ez élet gyász nekem.

Oly sok küzdés után
Örvény s hullám közűl
Segélni part felé
Egy csillag sem derűl.

Ki szívet alkottál,
S belé érzelmeket,
Szeretni lángolón
Hazát és nemzetet;

Kinek hatalma szab
Törvényeket, határt!
Oh népek Istene!
Küldj egy reménysugárt. 

 
minden reménynek öröme,
forrás, kegyelmek kútfeje,
szívünknek édes gyönyöre.
Jézus, bűnösnek nagy remény,
hozzád esdőknek jó kenyér,
hozzád vágyóknak drága fény,
hozzád jutóknak égi bér.
Jézus, szerelmed ad vigaszt,
lélek-frissítő hűs patak,
betölt, elolt nagy szomjakat,
de vágyunk újra lángra kap.
Ó, drágalátos Jézusunk,
sóhajtva hozzád fordulunk,
téged keresve kutatunk,
legbensőnk kérlel, légy Urunk!
Jóságos Úr, te légy velünk,
világoddal légy reggelünk,
éjből fényedbe merülünk,
édességeddel eltelünk.
Jézus, jóság és szeretet,
megfoghatatlan szent kegyed;
szívünk csodásan egy veled,
hozzád fűz égő szeretet.
Szűznek virága, gyermeke,
Jézus, szívünknek mindene,
dicsérjen ajkunk éneke,
örök boldogság tengere. Ámen.  

Szívednek kegyelme térítsen meg engem!
Szívednek fénye világosítson meg engem!
Szívednek fájdalma indítson meg engem!
Szívednek sebe fogadjon be engem!
Szívednek vére engeszteljen ki engem!
Szívednek érdeme szenteljen meg engem!
Szívednek keresztje erősítsen engem!
Szívednek töviskoronája díszítsen engem!
Szívednek irgalma karoljon fel engem!
Szívednek szelleme éltessen engem!
Szívednek tüze hevítsen engem!
Szívednek lángja gyullasszon föl engem!
Szívednek szeretete ragadjon el engem!
Szívednek méltósága emeljen föl engem!
Szívednek dicsősége dicsőítsen meg engem!
Szívednek szemlélete változtasson meg engem!
Szívednek öröme lelkesítsen engem!
Szívednek birtoka elégítsen ki engem!
Szívedben élni-halni engedj, kérlek!
Ó, Jézusom, szeretni csakis téged!
Ó, édes Szív, hadd éljek boldogul,
E földön most s örökké majd ott túl!
(Liguori Szent Alfonz)  

felnőttkorom sok rettenetes
bűnét, mindazt, amit a mai napig elkövettem a jelen pillanatig.
Segíts, Istenem, ítéld bennem halálra a régi gonosz, langyos, hűtlen,
gyönge, határozatlan, elbágyadt embert, és "teremts bennem új szívet"!
Neked szentelem életem második felének minden pillanatát. Add, hogy jövőm
teljes ellentétben legyen múltammal, hogy jövőm fizessen a múltért, hogy
mindig a te akaratodat tegyem, hogy minden pillanatban megdicsőítselek a
te akaratod mértéke szerint. (Boldog Charles de Foucauld) 

mert Te vagy a szeretet! Eléd
hozzuk most nemzetünk sorsát: örömeinket és gondjainkat egyaránt. Nálad
keressük a békét, amelyet a világ nem adhat meg, és a boldogságot,
amelynek egyedül Te vagy a forrása. Ma azért imádkozunk, hogy saját
akaratunk önző érvényesítése helyett a Te gondviselő vezetésedre bízzuk
magunkat, elfogadva ajándékaidat.
Nemzetünkért és nemzetünk nevében felemeljük a szívünket, hogy a Te
közelségedben megtisztuljanak gondolataink, értelmünk és akaratunk. Vezess
minket az örökkévalóság útján, napról napra közelebb ahhoz a célhoz,
amelyet elterveztél számunkra! Áldd meg és őrizd meg népünket, hogy
általunk és közöttünk felépülhessen a Te Országod! Ámen.