Aki nagyon hű, megtagadtatik:
mintha nappali fényben ég a lámpa,
a délelőtt hideg kékjén alig
érezhetőn üt át a sárga,
úgy sejtem csak létemben létedet:
egyanyagú a vágy s a tárgya.
S hogy elfakult a külső kép, melyet
forgatva kétely és emlékezet
meddő lángjának fénykörében, nem marad,
csak foszló gyönge háló, puszta semmi,
világtalan szín, hámló árnyalat,
mezítelen lélek: kívánnád magad
súllyal, sötéttel, sárral elkeverni.

Kihez a leghosszabb út sem vezet,
bár mindöröktől fészke bennem :
szárnyas reménység, égő üzenet –
mivel túlságosan szerettelek,
veled laknom már nem lehet,
kifordul földedből szerelmem.
Te, kinek tisztaságát földalatti
téboly táplálja: engedd fölfakadni
lelkem valami másban, külsőben, idegenben.
Körülötte pörögve tehetetlen örökre
veszíts, veszíts el engem.