Egy-egy fa teste, árnya: életed,
és világodról vall, ha kérdezed.
Most is. Augusztus bánata velem.
Búcsú rozsdáll lankadt leveleken,
míg lent, a földben, ahol minden út
sötét, a sok-sok gyökér múltba fut.
Végtelenbe. Nem támad fel a holt,
ha jó is hinni: van-ná lesz a volt.
Mint lehetne? Égre néznek a fák,
de nem látnak egyetlenegy csodát,
amíg ti hány csodáról vallotok
jeléül, hogy értelmetek halott!
/S ha nem halott – még halottabb nekem
hazuggá lett, számító értelem!/

Mindegy. Nyár sincs. Oly csüggedtek a fák!
Nincs-világban ijesztő némaság.
A zaj is némaság. Bomlott zene,
az is csak látszat-hangok erdeje,
az is csak kábít, az is nincs-et ad,
az is semmit villantó pillanat.

Mindegy. Közöny nem hullat könnyeket,
s e Némaságnál nincs nagyobb beteg.
Tört ágak, ágak. Hát ez a világ?
Ennek álmodtam istencsillagát,
szívpirosát? Jóságtól meleget?
Eszméje csak Nincs-ben melengetett?

…csak Hercegnőm volt Szép – és szép, ha hű
tokból kiszáll aranyláng-hegedű,
és szólni kezd, és hangjára a könny
fényvisszacseng, melengető öröm,
majd Égen Csillag, szívpirosa még
elalvás előtt mond remény-mesét…

Ó, mindegy, dal! Minden fa: életem.
Mind haldokló békét: Nincs-et terem,
anyagba ördögített látszatot –
nincs az Öröknél halottabb halott!

…csak Hercegnőm Szép, és az Szép, ha ég
Ég lesz, s csillag Csillagként mond mesét,
de nincs Ég, melyen Csillag felragyog,
s remény, ha volt is, már az is halott,
s Nagy Kör forog örök-kegyetlenül,
haldokló béke a szíven belül,
és búcsút rozsdáll nyárvégi levél,
lánghegedű alkonyaranyhoz ér,
dallam törik, elcsillog a Világ,
mely nincs, nem is volt, fáradtak a fák,
nem érzitek, tudom, más ég velem,
fájdalmatlanul fájó végtelen,
egy-egy fa félénk árnyat tart elém,
kopott madár egy szobor kézfején,
kőtükörszemben volt-ének honol,

csillagpiros tűnődik valahol.