A hold letűnt. Most delelőjén áll az éj.
Fatönkök állnak benne, mint a vadkanok. S a fekete kert
Ilyenkor termi meg sötét virágait. S te fenn remegsz
Magános csillagom.

Rád nem figyel a köznép. Hisz parány vagy ott,
Hol az égnek annyi más kevélye tündököl…
Szent haragot ki szórsz, borúd tüzét aki veted a libegő boltozaton, –
Hogy önnön viharzásod köde már-már végkép elborít…

Vaj’ mire vágyol ott? hogy hívjanak? szeressenek?
Esengő asszonyok a karjukat s a szívüket
Tárják feléd?… Egy egész nép, mely éjjel vándorol,
Téged kiáltson s tán az országúton néhány misztikus lovas,
Nem is három, de négy király,
Az ujját felemelvén rólad suttogjon az éjszakában, – erre vársz?

S ha mind ott állna is, – mert sok van itt boldogtalan, –
S ha mind: az egész földi nép a folyók partján összegyűlvén elmulasztott életéről
Néked énekelne, míg betelt az idők nagy futása, – egykorig…
Oh kellenek-e még neked? Felelj. – A megtörténtet semmi jóvá nem teszi.
S ki úgy szeretted már az elmulást,
Hol régen s mélyen rejtezel, úgyis még jobban elmerűlsz.
S bevonván fekete tüzeid,
Lassan fordúlsz el e vidékről.