Még élsz, atyáink szent hite,
Tűz, palos meg nem törhetett,
Mily boldogan dobog szivünk,
Mikor szánk Téged emleget;
Atyáink régi szent hite,
Nem lészünk hűtlenek mi se!

Börtönbe zárták őseink,
De lelkünk boldog volt s szabad,
Csak úgy lesz méltó az utód,
Ha meghal, de meg nem tagad!
Atyáink régi szent hite,
Nem lészünk hűtlenek mi se!

Atyáink régi szent hite,
Megnyersz te minden nemzetet.
S igazságod igéje majd
Teljes szabadsághoz vezet!
Atyáink régi szent hite,
Nem lészünk hűtlenek mi se!

A hitben ellen s jó barát,
Mind testvérekké váljanak.
S Téged atyáink szent hite,
Szóval s élettel valljanak.
Atyáink régi szent hite,
Nem lészünk hűtlenek mi se! 

S ha másként nem - hát legbelül:
hazádnak rendületlenül!
S ha restelled, hogy hangosan;
Nehogy meghalja más kívül?
Hát szakálladba dörmögd hogy:
Nincs hely számodra e-kívül.

De aztán - rendületlenül!
Ezt aztán - rendületlenül!
Hogy e-kívül, hogy e-kívül:
nincs más belül, nincs más belül!

Megfojtanak, megfojtanak,
kígyóznak, mint a szennypatak,
sziszegve szólnak szép szavak:
hiszen szabad vagy, ó, szabad!
Te választottál engemet,
te bamba, arctalan tömeg,
elszívom lassan életed,
nem lesz házad, se gyermeked,
nem lesz hazád, nem lesz hited,
minden szavamat elhiszed,
mindenhol szózatom sziszeg.

Imádd a hűvös bankokat,
ott intézik a sorsodat,
ne vidd vásárra bőrödet,
kerüld a puskás őröket!

Szemétdomb város ez: tiéd,
tiéd az összegyűlt szemét!
Villánk s a svájci bankbetét
érted van, s téged véd, cseléd!

Ha már kihalt a nagy család,
ha már éhenhalt jó anyád,
ha nincs honod, se otthonod,
ha már szökésed fontolod,
sziszegve szól, ki jót akar:
Fuss, merre látsz, szegény magyar!

Ellopnak minden ünnepet,
ők adnak mindennek nevet,
egymást ezért kitüntetik,
hát áruló, ki tüntet itt,
ki másról másként szólni mer,
nem elvtárs és nem is haver,
akit riaszt a pénz szaga,
bizony, nem jó demokrata!

Hóhérodnál ne alkudozz,
kirablódnál ne tiltakozz,
majd eltakar a pesti kosz,
megszoktad már, megszökni rossz.

Nyugodj meg hát, Petőfi népe,
és térdre magyar, térdre, térdre!
 

 
A legszebb művészet tudod mi,
Derült szívvel megöregedni.
Pihenni ott, hol tenni vágyol,
Szó nélkül tűrni, ha van, ki vádol.

Nem lenni bús, reményevesztett,
Csendben viselni el a keresztet,
Irigység nélkül nézni végig
Mások erős, tevékeny éltit.

Kezed letenni ölbe
S hagyni, hogy gondod más viselje.
Ahol segíteni tudtál régen,
Bevallani nyugodtan, szépen,
Hogy erre most már nincs erőd.
Nem vagy olyan, mint azelőtt.

S járni amellett szép vidáman,
Istentől rád szabott igában.
De ezt a békét honnan vesszük?
Onnan, ha ezt erősen hisszük,
Hogy teher, amit vinni kell,
Az égi honra készít el.

Ez csak a végső simítás
A régi szíven, semmi más.
Ez old fel minden köteléket,
Ha a világ még fogna téged.
Az Úr nem szűnik meg tanítani,
Ezért kell sok harcot vívni,
Idősen is, míg csendesen a szív
az Úrban megpihen és kész vagy
az Ő kezéből venni, hogy minden Ő -
S te nem vagy semmi.
S akkor lelked kegyelmes atyja
A legszebb munkát is megadja.

Kezed imára kulcsolod -
Ez mindennél dicsőbb dolog.
Áldást kérsz szeretteidre -
Körülötted nagyra és kicsinyre.
S ha majd munkád betellett,
S a végső óra elközelgett,
Engedsz az égi szent hívásnak,
Enyém vagy, jöjj, el nem bocsátlak.

A hegyekről most kúszik le a reggel
Megfürdet mindent mámoros színekkel.

A ház körül öklömnyi dáliák,
Rózsás vidámak, mélabús lilák.

Az ampelopszisz fürtjei körül
A méhe-nép az életnek örül.

S üldögélvén a vadszöllős verandán
Némán tűnődöm életem kalandján.

Örülni én is jól tudok nagyon,
Hetvenkét éve, hogy el sem hagyom.

De Isten tudja, ez a mostani
Öreges öröm csak más valami.

Most ami öröm, szép is, szomorú is
S könnyei között mosolyog a bú is.

Ó lila mosoly! rózsaszínű árnyék!
Nincs már a földön semmi, amit várnék.
Tudom, hogy minden óra szép ajándék.

Szívvel fogadni, amit Isten rád hoz,
Megtérni szépen apákhoz, anyákhoz,

Ahol talán még azt is fellelem,
Amit félbe sem hagytam, idelenn...
Jöjj, mondanám, utolsó kegyelem!

Hanem itt hagyni apátlanul őket,
Kikkel a lelkem Isten egybeszőtte,

Hogy búra váljék bennük a világ,
Mint bennetek, szomorú dáliák, -

Vagy ők menjenek, Isten ments, előre,
S nekem legyen a világ puszta pőre,

Mint vihar után derékon törött
Dália-szárnak az épek között...?

Ki merne kérni? kérni melyiket?
Melyik a jobb? melyik a nehezebb?

Lehajtott fejjel, mint a dáliák,
Hadd mondom el az egyetlen imát;

Elmondom egyszer, aztán hallgatok:
Legyen meg a Te szent Akaratod! 

Testvéreim, maradék magyarok,
S ti más testvérek, messze milliók,
Akik értetlen ámuló szemekkel
Hajtjátok a rettentő kereket,
A tébolyult Sors óriási gépét,
Amely pokolnak csépli, ami mag,
És csak a polyvát hagyja meg a földnek -
Öngyilkos hősök, ártatlan bakók,
És ti szegény esettek, éhesek
És rongyosok, fosztott-fészkű anyák,
És gyermekek, kik gyötrelemre lettek. -
Mind, mind velem, szegény, bús emberek:
Testvérek, sírjunk!
Viselős az idő! -
Meg kell születni már, meg akar már születni
A förtelmek esztendejének
Pokolméhében a nagy szabadító:
A könny! A közös, szent, emberi könny!
Sírjunk, mind, mind együtt! Soha még
Így nem éreztük, hogy egyek vagyunk.
Egy szó szaggatja mellünk,
Egy bélyeg ég a homlokunkon,
És Duna, Szajna, Boszporusz fölött
Egy hallgatás, egy téboly, egy gyalázat.
Testvérek, merjünk hősök lenni már,
És merjük már megmondani magunknak,
Hogy sebet kapni fáj,
És sebet adni fáj,
És minden fájás fáj mindenkinek.
Testvérek, merjünk hősök lenni már,
Acélozzuk karunkat ölelésre,
És merjük már elsírni azt a könnyet,
Embervoltunk, embernagyságunk könnyét!
Sirassuk immár siralommal
Szegény magunkat.
Mind, mind, mind bűnösök vagyunk!
Kik őrült kézzel újra összezúztuk
Emberségünk királyi Bábelét,
Kik gyilkossá gyaláztuk a tudást
S a szűz erőt hóhérrá aljasíttuk,
Szentségeinket akik megtapostuk
És nemet mondtunk minden régi jónkra.
Sirassuk immár árva fiainkat,
Akiknek vérben virradt föl a reggel,
S az első, amit láttak, förtelem volt;
Kiknek nem nézhet apjuk a szemükbe,
És akiknek újra kell kezdeni
Előlrül mindent.
Sirassuk véres Krisztusunkat,
Kinek melléről a szelíd tanítványt
Felrántottuk és a csodálkozó
Kisdedeket térdéről felcibáltuk;
Kit megtagadtunk mind a gyilkosért.
És sirassuk az Istent,
Akinek dús kezéből kicsavartuk
Az áldás mannájának kosarát,
És szabadságunk setét erejével
Kényszerítettük: legyen az ítélet
Rettentő Istene.
Sírjunk, testvérek!
Kik a teremtés ember-koszorúját
Szennybe tapostuk: nincsen más remény
A bukott földnek mása nem maradt.
Ez tán még felhat a fekete Égre,
Megharmatozza fertezett szívünket,
És lehetünk még egyszer emberek! 

Te vagy a Fészek,
Puha vagy, édes és meleg.
S én oly keveset gondolok veled,
És oly sokszor máshova nézek,
És megvetem a régi fészket,
A régi meleget
És a régi egyformaságot.
Szédülő fejem vándorolni késztet,
Keresni más vidékeket,
Szivárványszínűbb új világot
És ismeretlen fészket

És elmegyek, örök elégedetlen,
Hazátlan bujdosó gyanánt,
És sose tudom, mért sírós a kedvem,
És nem tudom, mi bánt
És szállok, szállok messze földeken,
Szüntelenül és pihenéstelen,
És egy sajgó vágy egész életem:
A régi Fészek melegére.

És te vagy az Anyamadár,
És én vagyok pelyhes fiókád,
A csupa-vakság, a csupa-mohóság,
Aki mindig máshova vágyik,
Akit hív minden félhomály.
És botorul és elbízottan
Kiszállok bizakodva, bátran
Nap-nap után. És te utánam
Sírva nézel és gondsújtottan.

És én nyugalmat nem találok
Sehol a végtelen világon,
Mert ott sír bennem, bárhol járok,
Aggódó, fájó csipogásod
Hívogató, síró zenéje.
És mindenhonnan visszavágyom
Szerelmes Szíved melegére.

Te vagy a Sziklaszál,
Melyen a fészkem épül,
Amely az apró dombok tömegébül
Messze-magasra szökken
és magában,
Egy-óriás-magában áll.
És röpke szárnyam, fürge lábam
Akárhová visz engemet,
Csak körötted keringhetek,
És nem lehet távozni tőled
S nem látni téged nem lehet.

Bejárhatom a rég halott időket,
És lelkem messze jövendőkbe
szállhat:
Nem lehet vissza nem kívánni
Amaz egyetlen Sziklaszálat.

Te vagy a Hegy,
És a hegyet nem lehet túlrepülni,
Te vagy a Völgy,
És a völgyből nem lehet kirepülni.
Te vagy a Lég,
És a leget nem lehet átrepülni.
Te vagy a Föld,
És a földről nem lehet fölrepülni.
És Te vagy a Határ:
Csak tebenned lehet repülni:
Itt nem lehet és nem szabad,
Csak szépen, csendesen megülni
És énekelni és örülni.
Mert Te vagy minden:
a szirt és a fészek
S a szerelmes anyamadár. 

Néked ki száz év múlva sétálsz a sétaúton
S botoddal, ha szokás lesz akkor is bottal menni,
Unottan piszkálsz száradt levelek közt, e semmi
Foszlány papírt, barátom, révedve Néked nyújtom.

Meleg lehelletem fut a tiszta papirosra
Mely eléd zöröghet a levelek közt a porban,
Addig tudom sok sár eltörli a szót a sorban,
Elrongyolja a szél, az eső barnára mossa.

Épp olyan lesz talán a természeted mint nékem,
Szemed is ilyen lesz tán, a hangod is hasonló,
Tán még a képed is meg járásod is s a romló
Években éppen így csüngsz majd a végtelenségen.

Jobbkezem adnám Néked, ki ott jársz messze távol,
Szeretnék Véled kezet fogni s szemedbe nézni,
Te is leszel majd úgy hogy lelked holt múltban érzi
Igaz hívedet s avval beszélni vágyva vágyol.

Téged tudósítlak hogy itt voltam a világon,
Hogy szívem vert s halk h-val mindegyre lélegzettem,
Fenn voltam és alúdtam, mozogtam, ittam-ettem,
Isten felől hallottam s meg kell itt halni, látom.

Gyermek voltam, fiú, meg ifjú s így ember lettem.
Ajkam beszélt, nevetett, danolt, fütyölt, sóhajtott,
Szemem könnyeket ejtett, arcomon mosoly hajtott,
Játszottam és küzködtem, unatkoztam, szenvedtem.

Járás közben megálltam utcákon, úton, kertben,
Ébredve néztem szét: a világon vagyok, élek.
Álltam sokszor tükörben s láttam bámúlok, félek
S próbáltam hangom: hah! - és magam meg nem ismertem.

Szerettem vón egyetlent, határtalant csinálni,
Hírt adni: itt vagyok! - hogy mind a tengert bejárja,
Mint kezdő nap, mosolylyal sütni szegény világra,
S végre orvosságot a halál ellen tanálni.

Ki él mindenkit látni s mindenkivel beszélni
És meghallani mindent és mindenütt ott lenni,
Minden gyönyörön s minden bánaton végig menni,
S időkben és mezekben mindenki helyett élni.

Egy-egy ismeretlennek nyakába vágytam esni:
Oh élsz te is? Hogy hínak mondd? Mit gondolsz magadba?
Tudod hogy egyszer élünk? És őt karon ragadva
Sietni el vele a boldogságot keresni.

Hallottam: boldogság. És azt mondták hogy az nincsen.
De hiába mondták meg, mégis csak azt kerestem,
Azt hittem énvelem majd kivételt tesz az isten
És tréfarabság lesz az élet mézes-bilincsen.

Egy aranyat kerestem kit senki el nem vesztett,
Kerestem a napot ki estefelé nem megy le,
A gyermekek édesded dolgát kívántam egyre,
Fúlásig szedni vágytam borúlt szőllőgerezdet.

Én vágytam csolnakon csak úgy úszni félálomban
Vágytam csak lengni hintán húnyt szemmel andalodva,
Arany zúgásban, milyent hoz kagylók hajnal-odva,
Vagy tűnni néma ménen hajdonfőtt néma honban.

Őszszel mindig gondoltam: boldog leszek a télen.
Télen: hogy a tavaszszal. Nyáron: hogy majd az őszszel,
Én vártam és vártam s úgy vártalak mikor jössz el
Te fényes édes évad, mikor világom élem.

Jaj, most is hogy leírtam: élem, szívem kiújúl,
Mint ha bujkált a tűz a hamvadt kazalba mélyen
S a pernye új hévséget fog s fellangall éjfélen
És füstöl és parázslik, ég-húny s a szikra hull, hull.

Hívó élet, friss pázsit, mezitláb lépni rajta,
A völgyben dal, világos kastélyban éji pengés,
Visszhang a mély erdőben, tengeren kék merengés,
Gyertyák fényében emlék, lány gyúlt, ügyetlen ajka.

Rózsabalaton, rózsa, hervadt levélből Tátra,
Szerelem, pillangóból felleg, trillából orkán,
Szerelem, gőze méznek, gyász lángok csoda tortán,
Szerelem: rebben tőlem madárnak mind a fákra.

Két karom volt derékon köröskörűl karolni,
Két ajkam csókot tudni, fogaim marni gyengén,
Szemem volt mást nem látni, csak őt, hunyván-merengvén,
Hangom lihegni, búgni, jajdulni s szót nem szólni.

Izennem kéne Néked. Mindent szivárvány-ívre
Felnyujtanék hogy Hozzád jusson. Te, fáj a mellben
A szív. Mint égett seb, mint villámlás vak tengerben,
Mint haldokolni szomjam, úgy fáj az ember szíve.

Te nem lehet leírni milyen szép volt az ég fenn
S milyen szép volt a nagy víz s a föld akármely tájon
Milyen szép volt. Tán jobban csodálom semhogy fájjon:
Hogy az élet, az élnivaló nem szép itt mégsem.

Vasúton és hajóval eljártam idegenbe,
Csak múlattak s kínlódtak mindenütt körülöttem,
Más-más nyelven váltottam szót s mindig visszajöttem,
Hiába megyek el: csak magammal megyek szembe.

Az igazit beszélni, azt úgy szerettem volna,
Panaszt felnyögni, ízes titkot kiadni s kérni
S mindent elkérni mástól s mi nékem van kimérni
S az élőknek köszönni s búcsúzni tőlök sorba.

Ismertem sok-sok embert s kerestem egy barátot
És ismertem sok nőt és egy barátnőt kerestem
S szívemmel a lemondás térdei elé estem
S a magánosság lett a legjobb barátom, látod.

Számolni kell hány évnél tartok s eltűrni halkan
Hogy a nap itthagy mindíg s mondani kell: jó estét,
A selyem élet lassan kopik le mint a festék
Orcáimon, hajam vész s már azt hiszem meghaltam.

Az életet barátom szétszórja itt az élet,
Én nem tudom mit éltem s mi az, hogy én ez voltam,
Már minden igazságnak, mely itt jár, udvaroltam,
Fáradt vagyok, nincs kedvem s magamról nem beszélek.

És képzelem még mindig, sejtem, remélem, várom
Hogy a boldogság fog majd egy reggel rám köszönni
S elment időm kezd majd, mint tavasz jön, vissza jönni
És minden szépre fordul s azt hajtom: álom, álom.

Én mindennap megnéztem a felhőket az égen
Mert szépek voltak, szépek szépség fölött, túl szépek
És tudtam mindörökre múlnak mint álomnépek,
Ez fájdalom s öröm volt együtt s így volt jó nékem.

A felhők pártján voltam s virágokon borúlva
S a tenger volt tanyám és a széllel kóboroltam,
S mégis mindíg és mindíg az emberek közt voltam
S mentem szorongva köztük színházba, háborúba.

Az elmúlás kiáradt. Halált egymástól vesznek
Az emberek. Eltört a szív. Nyomor, kín, baj, vadság
Paréjja nő a kertben. Álom, remény, szabadság
Elszáradt. És hold és nap cserélve fönn repesnek.

Nincs más világosság itt, csak a halál. A száraz
Észben nincsen más mentség, csak a halál. Nincs vígasz,
Csak a halál. Fedél nincs, csak a halál. Ki hí, az
Csak a halál. Nincs válasz, csak a halál a válasz.

Elmúlni vágyom s vágyom. S felélni, jönni, lenni:
Csudálatos csudálat a nagy világ. Eggyetlen.
Hogy rittam volna gyáván: emberek! És kegyetlen
Ordítottam vón: téboly! pokol! nem igaz semmi!

De ez mind annyi volt mint mikor a sűrű nyájban
Egy juh nyugtalanul megy, fejét felfúrja, béget,
De elnyomják és nem látsz közöttük különbséget
Ahogy tűnnek mind a nagy porban, alkonyattájban. 

Nem érzi a halott veréb,
ha a ló a begyére lép,
csak a szívem érzi.

Nem érzi a száraz levél,
ha sárba teszi le a szél,
csak a szívem érzi.

Ha válnak néma fellegek,
nem érzik azt meg az egek,
csak a szívem érzi.

Nem érzi nyíló rózsa azt,
hogy elvesztette a tavaszt,
csak a szívem érzi.

Nem érzi azt a sárga Hold,
hogy végtől végig árva volt,
csak a szívem érzi. 

Én leírom a papírra
Hogy milyen szomorút láttam,
Mert nincs kinek elmesélni
Csak a szép fehér papírnak.
Láttam egy szép üveggömböt
Léc hegyében virágágyon
Elhanyagolt kertecskében,
Kibe mentemben benéztem.
Csorba volt a kék üveggömb
És homályos és poros volt.
Én megálltam és elnéztem
És gondoltam édes nyárra
És gyönge szép menyasszonyra
Aki a kis kertbe sétált,
S a kék gömb előtt megállott
Mert magát meglátta benne
Csupa kékben és aranyban
Kicsibe, furcsán kinyúlva
S tündökölve mint az álom
S kezét szeme elé tette
S csudálkozott és mosolygott. 

És most itt vagyunk
szemtől szemben,
és csak álmodunk
kéz a kézben.

Álmodjuk együtt,
hogy szép az élet,
álmodik nekünk,
az ég is minden szépet.

Miénk a napfény,
s a holdsugár,
miénk az öröklét,
s a boldogság.

Szeress engem míg lehet,
hisz minden véges,
szeress ahogy én szeretlek,
hisz elszáll az élet.

Tiéd minden gondolatom,
a legszebb álmaim,
tiéd szívem minden napon,
s összes vágyaim.

Neked adom kedves,
féltetten őrzött titkaim,
s neked adom míg lehet,
őszinte vallomásaim.

És még mindig itt vagyunk,
míg el nem szakadunk,
és még mindig álmodunk,
míg együtt maradunk. 

Bár volna örök álom életem!
S ne kelnék fel, csak majd, ha reggelem
Az öröklétnek hozza egy sugára.
Sőt! Ha e hosszú álom kínra válna,
Az is jobb volna, mint a lét rideg,
Éber világa, annak, akinek
Szíve ez édes földön csupa mély
Érzés káosza volt s lesz, míg csak él.

S ha lehetne ez örökkévalón
Sodró álom, akár gyerekkorom
Szép álmai, ha épp olyan lehetne:
Balgaság volna vágynom szebb egekbe.
Hisz örvendeztem én - míg nap tüzelt
A nyári égen - vágyakkal-betelt
Hő álmaim közt, s szívem ott maradt
Az álmok tájain - otthonomat
Messze-hagyva - oly lényekkel, kiket
Enlelkem szült, s ennél mi volna szebb?!

S egyszer volt bár - egyszer! -, azt a vad órát
Sose felejtem el; varázs karolt át,
Bűvös erő, a hűvös szél, talán
Az volt, mely rám fuvallt egy éjszakán
Lelkemen hagyva képét, vagy a hold,
Mely - delelvén - túl hűs fénnyel hatolt
Álmomba, vagy a csillag: meglehet,
S ha szellő volt is álmom, egyremegy.

Mert bár álmok közt: boldog voltam ott!
Boldog, s ezért szeretem ezt a szót:
Álom! - míg benne eleven szinek
Kuszán, ködben, árnyban tülekszenek
Valónak látszani, s e forgatag
Kábult szememnek sokkal többet ad
Mennyből, vágyból - mely mind csak az enyém! -
Mint legszebb órán az ifjú Remény. 

Csendes eső csorog le az égből,
végigfutnak a cseppek az ablakon.
Utat keresve siklanak az áttetsző üvegen,
mint a könnyek az arcomon.

Bánattal csordultig telt lelkem,
hiába próbál megnyugodni.
Vaspántként szorulnak szívemre,
hideg, dermesztő szavaid.

Miért kellett a ragyogó fénynek kialudnia,
mely táplálta vágyadat felém?
Honnan jött ez a fagyos érzés,
mi éles tőrként hasított belém?

Odaveszett a bársonyos hangulat,
mi puha takaróként ölelt körül.
A tegnap boldogsága elillant,
s szívem lakatlan sziget maradt.

Lelkem kapuja bezárul,
gyöngykagylóként őrzi emléked.
Kedves pillanatok, édes érzések kincsei a gyöngynek,
mely mélyen lelkem tengerén lapul.

Könnyben úszó kék szememen át,
látom szerelmünk haláltusáját.
Károgó varjak örülnek sorsomon,
fekete gyászruhában kísérnek utamon.

 
Édesanyád " gyermekem " nem akart téged.
Azt mondta, fél szülni "ilyennek!"
Hét éves lennél már, kicsi magzatom,
Az idén mennél iskolába, ha jól összeszámolom!

Mindig védekezett, nehogy megjelenj,
Nehogy emlőin boldogan elpihenj!
Ne haragudj rá, én sem haragszom,
Bár bevallom őszintén; "nem jött"-öd fájlalom!

Egy nőben sem fogant elképzelt magzatom!
Kérlek, bocsásd meg apádnak, hogy e földi életet,
Fölébredt öntudattal te nem élvezheted!
A nők fickósnak, szabadnak látni se akarnak,

Társaság előtt porba sulykolnak,
Számodra életet, mondd, így hogy adjak?
Zárom, zárom e nehéz sorokat,
Batyumként cipelem e felnőtt kínokat! 

Aranyom, én kies parti termőfád
Akartam volna lenni.
Zengő tavaszú, őszi mámorú,
Sok virágos, bűbáj-gyümölcs-hozó
S nem lehettem, látod, semmi:
Vén tarkómon a kétség megfogott
S az életem is sietős lett.

Valamikor csupán Tetőled
Akartam volna mindent
S most mindenkitől a semmit
Olyan bolondul akarom,
Minthogyha megint fiatalon
Indulnék a Zavarba,
Mely Életnek neveztetik
S melynek beléndek-magvaiból
Ropogtató, friss fogakkal
Annyit ettem.

Nem szerettem
Soha Náladnál senkit busongóbban,
Vágyóbban és ismerőbben,
Tenger-rosszban és csermelynyi jóban,
Ahogy vagy és aki vagy.
De, nézd, a napom olyan kevés,
Elérni olyan lehetetlen
S csapongni és tévedni százfelé
Olyan gyönyörüség,
Olyan vitézség, olyan hős-tett.

Arany, ne hidd, hogy búcsuzom Tőled,
Csupán magamtól búcsuzom. 

Téged keresve útján, harcán,
Milyen bátor, erős szivem volt,
Milyen muzsikás, milyen harsány.

Milyen beteg most, milyen vásott:
Dobbanását nem tartja más, csak
Te nagy, szerelmes akarásod.

Ha még egyszer vadul fölzengne,
Himnusza a kíné s a kéjé,
Himnusza a himnuszod lenne.

Himnusz, hogy mégis rád találtam,
Nagy vétkekkel, nagy kerülőkkel,
De élve és nem a halálban.

S mindent megér, ha csak egy óra
Dalolta el dalát melletted
S nem nyílhat a szám átok-szóra.

Beteg szívvel, istenes ember,
Vallok neked, ím, kicsi párom,
Áhitatos, bús szerelemmel:

Ne hallgasd rossz, beteg zenéjét,
Jó a szivem, mert benne vagy te
S sziveink az órákat éljék.

I.

Leplét bár váltva öltse, vesse:
Az én világom nincs már messze.
Az én világom el fog jönni:
Hajnaltalan csodás világ lesz.
Az éj sohasem fog elköszönni...
Egére nem lesz csillag hintve,
Én leszek minden gyöngye, kincse.
Én leszek célja, üdve, átka
És mégis ez lesz legjobb, legszebb:
Minden világoknak világa...

Akkor már nem lesz semmi múltam,
Feltámadok, bár el se múltam.
Reménykedem, bár mit se várok,
Elzúghatnak mögöttem békén
A többi napderűs világok...
Nem törtetek célra, titokra,
Nem lesz szükségem asszonyokra,
Nem keresem, aki megértett,
Én leszek a szent különélet.
A hazug fények megvetője,
A nagy sötétség, szent sötétség
Tapadó, bárgyú szeretője.
Köröttem nem lesz semmi kétség,
Csak nagy sötétség, szent sötétség...
...Az éjszakában állva, fázva
Várlak szerelmetes világom,
Minden világoknak világa...

II.

...Fényt ad színt a darabka kőnek,
Fényt ad színt minden agyvelőnek.
A fény teremtett, fény teremt
Fejet zsibbasztó végtelent
S egyetlenegy kis, balga órát,
Amelyben nyíló tubarózsák
Vad illatába olvadunk...
A fénytől élünk, s fény vagyunk...

...Hejh, temető! Valamikor még
Nap volt a lelkem, fény az álma
S íme, most a nagy világosság
Kerget belé az éjszakába...
...Légy áldott, legvalóbb legenda
S a szent fény, mely most visszahoz:
Az...az! A sötét volt az első,
Fényt sohse látott szent kaosz.
A nincs volt az első igazság,
Önmagátszülte szent erény,
A tagadás az első isten
S első hazugság volt a fény.
Színben pompázik, hazug álmok,
Gyötrődő gondok gondozója,
Hogy káprázón agyamba szállott:
Elkárhozás volt az az óra...
Azóta nincs már semmi új fény.
Nem érzek semmi meleget,
Sóvárgom a nagy éjszakába
Várom a barna felleget,
Múltát a színnek, fénynek, vágynak,
Borultát a nagy éjszakának...

III.

Hullj, hullj az asztalomra,
Nyárnak hulló virága,
Vadgesztenyék virága...
Ott a bokroknak alján
Csiklandott lány kacaja,
Párzó, bújkáló vágy
Gyalázza meg az estét.
Az édes nyári estét...
Majd lesz az est még sötétebb,
Lehull a nyár virága,
A gesztenyék virága.
Köd fekszi meg a bokrot,
Hideg lesz majd az este
S elmúlnak a szerelmek...
Hullj, hullj az asztalomra:
Szeretem a virágot.
Ilyen szép nyári estén
Nagy oktondin kiporzik
S lehull az asztalomra...

Az a ficánkoló lány,
Ott a bokroknak alján,
Fázódva jár a ködbe\'.
Ha jön a sötétebb este
S elmúlnak a szerelmek...
Nem hull majd asztalomra
Vadgesztenyék virága
S az őszi csöndes esten
Én maradok meg itt csak...
Belegázolok a ködbe,
Átgázolom a bokrot,
A száraz, árva bokrot
S bekiáltom a csöndbe,
Az édes , szörnyű csöndbe:
Elmúltak a virágok,
Elmúltak a leányok:
Én itt vagyok, maradtam
És úr vagyok a csönden. 

Ha szeretlek, akkor hazugság 
amit igaznak hittem én.
Hazugság a sírás, a bánat
s az összetörtnek hitt remény.
Hazugság akkor minden,
minden egy átálmodott kárhozat,
amely még szebbé fogja tenni
az eljövendő álmokat.

Ha szeretlek, akkor vergődve
a halált nem hívom soha,
eltűröm még a szenvedést is
nem lesz az élet Golgotha.
Mikor álmomból fölébredtem
a percet meg nem átkozom
a lelkedhez kapcsolom lelkem
s mint régen, ismét álmodom.

Ha szeretlek... ne adja Isten,
hogy hazug legyen ez a hit!
De mért?... Legyen hitvány hazugság
elég, hogy engem boldogít.
Ha úgy érzem, hogy most szeretlek
haljak meg most, ez üdv alatt.
Többet ér egy hosszu életnél
egy álmot nyujtó pillanat! 

Békesség most tinéktek emberek 
örvendezzél derék világ
hangozzatok jámbor legendák
zsolozsmák, bibliák, imák.
Kicsi gyertyák lobogjatok föl
bóduljunk tömjénnek szagán!
Szép dolog ez! Így kell csinálni
minden karácsony-éjszakán.
Hejh, szép az istenes legenda
a csillag, a jászol, az élet
ki lehetne még vele húzni
talán még néhány ezer évet.
Békesség hát néktek emberek
örvendezzék a vak, a béna:
a jászol benne van a legendában
s a jászolban benne a széna.
Különben is az élet csupa vígság
útvesztőkből csillag vezet ki
a pásztorok és bölcs királyok
szinte futnak - egymást szeretni.
S a betlehemi félhivatalosban
miként egykor meg vala írva:
mindenkit jászolánál várja
az arany, a tömjén, a mirrha.
Örvendezzél derék világ
harsogjatok jó égi villik.
Örvendezzél derék világ
te meg vagy váltva, tudniillik.
Lobogj, kis gyertya! Meg nem árthat
ennyi kis fény tán a világnak.
Odakint szörnyű nagy a kétség
odakint szörnyű a sötétség.
Odakint szörnyű vaksötétben
sirály sikoltoz, vércse vijjog
bagoly huhog, kóbor eb szűköl.
Odakint valami nagy titkot
rejteget a sötét világ.
Jó lesz mormolni szaporábban
a szent zsolozsmát, bibliát.
A föld könnyektől terhesült meg
s a terhesült föld ing, remeg
a vajudó kínnak gyümölcse
nem lehet más, csak szörnyeteg.
Ami sóhaj, nyögés, kín, szenny volt
és rettentett a földgolyón
vad orkánban kitörni készül
világot törve, rombolón.
Évezredes tragédiának
bosszuló vége fenyeget
vad-éhesen, vad harcra készen
állnak iszonyú seregek.
A Messiást nem várják immár
nem kell többé a Messiás
hazug a megváltás meséje
szentségtelen a Szentírás.
Hazug minden, amit az ember
évezredekkel istenné tett
csak egy igazság - közös jussú
s egyenlő végű - ez az élet.
Ám ne nézz ki az éjszakába
örvendezzél, derék világ
hangozzatok, jámbor legendák
zsolozsmák, bibliák, imák
ne halljátok a föld-dübörgést
menjen tovább a szürke élet
közelg a földi végitélet.
Addig lobogj csak kicsi gyertya
harsogjatok csak égi villik
örvendezzél derék világ
te meg vagy váltva, tudniillik. 

Beszélni kell most énnekem. Szeretnek.
Szeretnek engem, boldogság, hogy élek.
Beszélni kell mindig, s nem embereknek,
hogy vége már, eltűntek a veszélyek.

Beszélni égnek, fáknak és ereknek,
neked, ki nagy vagy, mint az űr, te lélek,
s nincsen füled sem, látod, én eretnek,
csupán neked, a semminek beszélek.

S ki hajdanán lettél a fájdalomból,
mely a vadember mellkasába tombol
és a halál vas-ajtain dörömböl,

most megszületsz belőlem és dalomból,
minthogy kitörve rég bezárt körömből,
ujjongva megteremtelek örömből. 

Hozzám tartozol: tengerhez az ég,
apjához szökni nem tudó gyerek,
futóhoz cél, pihenő, menedék,
orvoshoz nagybeteg.

Ha kell, légy az, ki – mert így emberi –
megőrzi mind a bajt, a keserüt,
s minden viharban legyek én,
aki felhők mögül kisüt… 

Mi is maradt belőle? A neve,
hajának illata a hajkefén,
egy micimackó, halottlevele,
egy véres rongy és ez a költemény.
A világ hatalom és értelem,
nem értem, miért tették ezt velem.
Nem pörölök. Élek és hallgatok.
Most angyal, ha vannak angyalok.
De itt lenn minden únt és ostoba.
Nem bocsátom meg. Senkinek, soha. 

Előtted megyek,
te én előttem.
A koranap aranylánca
csilingel kezemen.

Hová mégy – kérdezem,
feleled – nem tudom.
Siettetném lépteim
de te jobban sietsz.

Előtted én
te én előttem.
Egy kapu előtt
mégis megállunk.

Megcsókollak,
te nekem adsz csókot,
aztán elindulsz szótlanul
és magaddal viszed életem. 

Rejtőzködnöm nem lehet.
Rejtőzködnöm nem lehet.
Elmentem a kősziklához,
hogy elrejtsem képemet.
Szólt a szikla:
soha el nem rejtelek!
Ó, szólt a szikla:
soha el nem rejtelek!
Rejtőzködnöm nem lehet.
Szólt a szikla: megindulok,
eltiporlak, tágulj tőlem,
megindulok, eltiporlak,
tágulj tőlem, szólt a szikla.
Rejtőzködnöm nem lehet.
Elmentem a kősziklához,
ráhullattam könnyemet.
Szólt a szikla:
én is égek, szenvedek!
Ó, szólt a szikla:
én is égek, szenvedek!
Rejtőzködnöm nem lehet.
Szólt a szikla: én is mennybe
mennék, mint te, én is égek.
Én is mennybe mennék, mint te,
én is égek, szólt a szikla. 

Róttam a kivilágítatlan sikátorokat, koptattam a macskakövek réges-rég fényesre csiszolt felületét, hallgattam a múlt emlékeinek szivárgó, homályos üzeneteit. Tudtam, hogy valahol ott kell lenned. Téged láttalak egy eltévedt fűszál könnyed ívében, a közlekedési lámpák szabályos hangulatváltozásaiban, néma szöszökben a zsebem mélyén, s a megsebezhetetlen kirakatokon balettozó fénycikk-cakk mosolyában is. Biztos voltam benne, hogy megjelensz, egymásba botlunk, és én tudni fogom megcáfolhatatlanul: Te vagy az.
Kerestelek. Néha kételkedni kezdtem. Egyre gyakrabban kevertelek össze valakivel, pedig az igazi, a más csakis Te lehettél volna. Sokszor tévedtem. Már-már azt hittem egy idegenre, Te vagy, furcsállottam a dolgot: ilyen lennél? Aztán jött a felismerés, sokkolóan: te nem lehetsz akármilyen! Te csak egy van, és ez a tökéletes. Nekem. Úgy, ahogy senki másnak. De egyáltalán létezel-e? Közben Te ugyanígy kutattál utánam, bár már akkor tudtam volna…
Így hát megvárakoztattuk egymást, végtelen ideig. Néha rólad álmodtam, nehéz ébredéseim után felfedezni véltem sziluetted a levegőben, de délibábnak bizonyult mind, akár egy- egy fuldokló utolsó segélykiáltásai. Szükségem volt Rád. És egyszer csak! Abban a kivételes pillanatban, amikor éppen nem gondoltam rád, megláttalak Téged. Minden kétséget kizáróan Te vagy. Közeledsz felém, megáll bennünk az ütő, levegő után kapkodva ámulok. Hát mégis! Te természetesen viselkedsz, a külvilág persze vak, mint mindig. De mindketten tudjuk, hogy végre itt van a Te és valóságos, nem ábránd! Pont olyan vagy, amilyennek megálmodtalak. Nem vagy szép, nem a szó szoros értelmében szép. A lelked az, fájdalmasan. Beszélgetünk, de nem tudok felengedni, kitárulkozni előtted. A megrázkódtatás a gátlás bilincsébe rejt. Aztán elbúcsúzunk, Casanova, és ki tudja, mikor találkozunk újra. Addig is kereslek, rovom a kivilágítatlan sikátorokat, belebámulok az emberek lesütött tekintetébe, hátha az egyik páncél mögött Te rejtőzöl, és rég nem látott jó barátokként üdvözölhetjük egymást.