A tó partján egy csendes zugba'
Úgy szeretek elüldögélni.
Szomorúfűz hajol a tóba -
Oly jól esik szegényre nézni.

Hasonlónak látom magamhoz,
Csüggedve omlék földre ága -
Akárcsak én beteg lelkemnek
Letört, szomorú, fáradt szárnya.

Beszélek hozzá, felel nékem
Zizegve, halkan, szomorúan,
S vigasztalgat, hogy nem is oly rosz
Élni a csöndes mélabúban.

"Megszoktam már, hogy ágam csüggedt,
Majd megszokod te is a búdat:
S vigasztalódsz, ha találsz majdan,
Még náladnál is szomorúbbat.

Lásd, nekem is vigasz, ha látok
Tavasszal fát, mely nem hajt újra:
A halálnál mégis csak jobb tán
A szomorúság csendes útja..."
 

A két szemed szeretett legtovább.
Be furcsa szerelem.
A szád már néma volt, de a szemed,
az még beszélt velem.

A kezed már hideg volt, jéghideg,
nem is adtál kezet,
de a szemed még megsimogatott,
nálam feledkezett.

És lándzsákat tűztél magad köré
hideg testőrökül,
de a szemed még rámleselkedett
a zord lándzsák mögül.

És ellebegtél és a hegyes
lándzsák maradtak ott,
de a szemed mégegyszer visszanézett
és mindent megadott.

A két szemed szeretett legtovább,
még mostan is szeret.
Még éjszakánkint zöldes csillaga
kigyúl ágyam felett.
 

 
Akit szerettünk,nem feledjük,
Bármit beszéljen ajakunk.
Megrezzenünk, ha szóba hozzák,
Őt áldjuk, hogyha meghalunk.

Hiába ámítjuk magunkat:
Csak játék volt, múló szeszély!
Hiába mondjuk: Minden ábránd
Báját veszíti, véget ér.

Egy édes szempár, egy tekintet
Megbabonáz menthetlenül.
Úgy őrizzük, mint szent talizmánt,
Elrejtve a világ elül.

A sors megáldhat, meggyötörhet;
Emelhet hír, vagy bukhatunk:
A kedves arca sose hágy el;
Őt áldja hűlő ajakunk.
 

Tudod
soha nem bántam meg,
hogy megszerettelek,
pedig felbolygatta ez a szeretet
az egész életem,
Tudod,
soha nem csalódtam benned,
pedig sokszor nem értettem
a cselekedetedet,
sokszor féltettelek,
leginkább magadtól féltettelek,
Tudod,
lassan fogynak körülöttem a dolgok,
a dolgaim,
vagy messzire kerülnek tőlem,
vagy csak én távolodok,
ahogy szakadoznak a szálak,
az érzés egyre jobban magához láncol,
Tudod,
mikor megkönnyezek valamit,
ami szép volt,
megvigasztal a gondolat,
hogy lakozik bennem egy csoda,
ami nem hagy el,
amit nem vehet el tőlem
sem az irigység
sem a rosszindulat,
Tudod,
ebből az érzésből táplálkozom,
miatta össze sem csuklom,
ha elesek is, érte felállok,
ha sírok is elmosolyodok,
talán,
ha végleg elalszom,
érte akkor is felébredek.
 

Volt egyszer egy ember,
volt szakálla kender,
cseremakk pipája,
lapi a dohánya.

És hogy lenne mindig
pipája, dohánya,
felköltözött lakni
egy nagy cserefára.

Ott egész nap füstölt,
a füsttől meg prüszkölt.
És addig mind füstölt,
addig-addig prüszkölt,

odalett a fának
minden makkja, lombja,
se pipa, se hozzá
füstölnivalója.

Mit volt mit tennie,
lemászott a fáról,
font egy hosszú ostort
a kenderszakállból.

Azzal csettinget most,
a fa alatt állva,
s várja, hogy majd lenne
pipája, dohánya.
 

Egek legszebb szüleménye,
Csak jobb lelkek érzeménye,
Oh drága hív barátság!
Nálad nélkül gyászos éltünk,
Soha nem teljes örömünk,
Nem édes a boldogság.

A szív nehéz gyötrelmének,
Búvának és sérelmének
Föllegét elszéleszted!
És az élet boldogságát,
Már hervadozó virágát
Gyámolitva éleszted.

Minden nemes, magas, jó, szép
Általad csak egészen ép,
Mert az érzést neveled,
És az élet fogházán tul
A sors nehéz vaskarjábul
A lelket fölemeled.

Az ember minden érdemét,
Neked köszöni kellemét,
S mint a hajnal harmatja
A száraz földet viritja,
A lelket is ugy inditja
A barátság malasztja.

Ha ifjuban a szerelem,
Ez ártatlan gerjedelem
Legelőször lángot vet,
Kétszer boldog, midőn látja:
Vele érez hű barátja,
S szerencséjén részt vehet.

Lenyomva a sors kezétől,
Megbántva az emberektől
A jobb ember sanyarog;
Átkozza bus születését,
Kinos számkivettetését,
Léte alatt csikorog.

Könnye kenyerét áztatja,
Villám éjjelét mutatja,
Már-már bedől sirjába:
De rátalál barátjára.
Felejtkezik fájdalmára,
Felvidul hiv karjába`.

Boldog, kiben uralkodik,
Kebelébe bezáródik
E szent s tiszta indulat!
Ballagjon ő a sors jobbján,
Vagy szerencse kinzó balján,
Végre talál nyugalmat.

Az élet nagy örvényében,
Ezerféle veszélyében
A barátság maga áll,
Mint a habzó tengerekben,
Az orditó fergetegben
Egy erős, magas kőszál.

Örömének virágai,
E szent frigynek szép napjai
Soha el nem hervadnak,
Rózsaláncza s kötelei
Két szép szivnek bilincsei
Soha el nem szakadnak.

Sem az idő vasfogával,
Mindent dúló hatalmával
Változást benn` nem tehet;
Sem a hideg sír félelme,
Rettenetes ijedelme
Akadálya nem lehet.

Boldog, a kit életében,
E világ nagy tengerében
Az örökös végezet -
Hogy életét szerethesse,
Rendült sorsát kedvelhesse -
Egy rokon szivhez vezet.
 

Hiába! Nem csordult ki könnyem;
Nem gördült végig nagy cseppekben,
Fényes, hosszú barázdát hagyva
Fakó, halavány arcomon.
Csak álltam ott a koporsónál
- Vihar után villámütött fa
Egyedül szárazon
A csepegő rengetegben -
Szivemben a kövült fájdalom
Kínjával, könnytelen szemekkel...

Köröttem versenyt sírva sírta
A veszteség keserű könnyét
A jóbarátok sirató serege.

Óh csak ne kellett volna látnom
Titkolt örömnek villanását
A könnytől ázott arcokon -
Amint egy-egy jól sikerült
Bánatroham szemökbe csalta
A vesztes szivnek művészkönnyeit.

S mily szánakozva néztek énrám,
Ki száraz szemmel álltam ottan,
Mint a kerítés alján a faág,
Mit szárazon hagyott az öntöző
De bent szú rágja...

Mit látják ők a fájdalomnak
Izzó tüzében kiégett szivet,
Mely megvonaglik csak, de könnye nincs.

Szemökben én hát szivtelen vagyok!
S te nem fogsz értem szólni, jó halott,
Te, ki belátsz már a szivek rejtekébe
És látod a könnytelen bánattól
Meg-megvonagló bús szivet
És látod a hangos jajgatásban
Fuldokló szivek ujjongását...

Szemökben én hát szívtelen vagyok!
Óh miért hiába! Nem tudtam zokogni
S nem sírtam sárrá a fagyos göröngyöt,
Mellyel e jóbarátok
Koporsód dübörgő fedelére dobva -
Utólszor szíven ütöttek,
Én holtra fáradt,
Jó öreg barátom...
 

Nincs néha értéke és fáj az élet,
értelmetlenségbe hull mind a szó.
A város szürke ködbe vész,
esik egyre és a szív megfullad bent,
minden sötét.

Nincs igazság, mindenütt tagadás.
Nincs cél és harcolni sincs már miért.
Egymagában fél a szív,
beteg küszködés a lét,
mély kút az éj, és nincsen kiút.

De itt az éjszakában távolabbra látok,
a csillagok ragyognak, túl a láthatón.
De a Te hallgatásod Rólad minden elbeszél,
ha nincs is szólni hangom, lelkem rád talál.

Van még talán bennem pár gyönge szó,
morzsányi fény, gondolat, bíztató,
hisz megtanultam látni már
hogy ott vagy, túl az árnyakon
hol nélküled félelem zúzna szét.

De itt az éjszakában...

Túl minden éjen, túl a láthatatlanon
az erő, mely mindent éltet,
szabaddá tesz, szerteárad bennem.
Túl minden éjen, túl a láthatatlanon,
az erő, mely mindent éltet,
megszilárdít, helyre állít,
melléd állít most.
 

 
Búcsúzni fáj nagyon, én mégis hagyom,
mert minden sóhaj, lelkemből szabadult
rabmadár, a kalitka ajtaja már régóta
nyitva áll, csak én nem tudtam, milyen
messze tudlak gondolatban, a szívem még
mindig nem enyém - azt, nálad hagytam.
Nem kérdezek és nem várok válaszokat,
nem sírok vissza el nem csókolt csókokat,
temetni mentem emlékedet messzire, mert
miattad hazudtam igazat magamnak is,
hogy lehet szeretni - szeretni lehet, ennyire.
Nevetve sírtam és sírva nevettem, lépteid
nyomát kerestem, arcomon csurgott az
esőverte könnyem, nem tudom mi tart,
miért élek ebben a hihetetlen szerelemben.
Te mindig tudtad, merre járok, hol nyílnak
még a városban a virágok, s ha leültem egy
árnyas fa rejtette padra, sikoltott bennem
a vágy, hogy mellettem ülj - egy pillanatra.
Belül hallottam a hangodat, Veled ébredtem
minden reggel, lélegzetem a lélegzeteddel,
álom volt csupán, képzelet játszotta tünemény,
egy kósza, egy leheletnyi, egy halk-remény.
A Te szemeddel néztem és láttam, az ölelésedre
vágytam, éreztem az ősz illatát, kísértem a folyót,
ahogy a hidak szelik át, lelkemet veszni nem
hagyhattam, válaszokat kerestem önmagamban.
Csak azt tudom, nem maradhatok - többé
a szerelemből sem adhatok - gyűjtöttem
erőt felejteni, s hogy meddig lesz elég? -
ezt most, senki nem tudja megmondani.

Te tudod már, hogyan kell - nem szeretni?
 

1.

Ez világ sem kell már nekem
Nálad nélkül, szép szerelmem,
Ki állasz most én mellettem,
Egészséggel, édes lelkem.

2.

Én bús szivem vidámsága,
Lelkem édes kívánsága,
Te vagy minden boldogsága,
Veled isten áldomása.

3.

Én drágalátos palotám,
Jó illatú piros rózsám,
Gyönyörű szép kis violám.
Élj sokáig, szép Júliám!

4.

Feltámada napom fénye,
Szemöldök fekete széne,
Két szemem világos fénye,
Élj, élj életem reménye!

5.

Szerelmedben meggyúlt szivem,
Csak tégedet óhajt lelkem,
Én szivem, lelkem, szerelmem,
Idvez légy, én fejedelmem!

6.

Júliámra hogy találék,
Örömömben így köszönék,
Térdet, fejet neki hajték,
Kin ő csak elmosolyodék.
 

1.

Nincs már hova lennem, kegyelmes istenem,
Mert körülvett engem szörnyű veszedelem,
Segedelmem, légy mellettem, ne hagyj megszégyenednem!

2.

Vagy ha azt akarod, hogy tűrjem ostorod,
Csak rút szégyentül ódd fejemet, ha bántod,
Halálomat inkább elhozd, hogynem rutítsd orcámot.

3.

Áldj meg vitézséggel s az jó hírrel, névvel,
Hogy szép tisztességgel mindent végezzek el,
Öltöztess fel fegyvereddel, jó ésszel, bátor szívvel.

4.

Ne gyalázzon engem kevély ellenségem,
Te légy, uram velem, jóltevő istenem,
Nagy szégyenem ne viseljem tovább s ne hagyj elesnem.

5.

Kiért dicsérhessen lelkem mindenképpen,
Hogy mindenek ellen megtartottál épen,
Áldott isten, hála legyen neked örökké, ámen.
 

Hazug volt mind: a szó,kacaj.
A víg tekintet, bús sóhaj.
Hideg szem, mosolygó ajak -
Rajongó lelkem álarca csak.

Igaz csak az éjjel, mely elfed
Előled minden bút, szerelmet -
Mely szómat tisztán érti meg.
Neki kiöntöm lelkemet.

Oh, hogyha hallanád beszédit!
Suttogva szól, a mélyre szédít.
Dala van csak, panaszos ének,
Én mondom, halld, neked beszélek:

Szeretlek, mint a sas a léget!
Szeretlek, bár tudom, hogy vétek!
Szeretleks, mint a szabadságot!
Szeretlek s rabod vagyok, látod.

Szeretlek. Tudom, érzem én:
Te nem lehetsz soha enyém -
Enyém csak az álom, a dal -
Szeretlek, te élő ravatal!

Virágtalan nyaram virágát
Föléd szórom - és körül szállják
Fejed a szomorú, árva dalok...
Szép temetés lesz, s én is meghalok.

De addig, addig csak szeretlek,
Szeretem a lelked, a lelked!
S ami neked értetlen élnek,
Elsírom a bánatos éjnek...
 

Senkise küldött. Hát minek jöttem?
Csúszós, köves lesz, tudtam, az út:
Véres mögöttem, köves előttem,
Meredekjárni vándorsarut
Mégis kötöttem.

Senkise küldött. Pocsolyán, tűzön
A magam vágya, átka vezet,
Vaksors írását én nem betűzöm,
Sírva se mosom sok sebemet.
Ha sors, hát űzzön.

Alant tipegni parányi sorban
A hangya-élet hí vissza most:
Morzsát csipedni és jóllakottan
Faltőbe ülni s egy huzamost
Szunnyadni ottan...

Nem mehetek már. Senki küldöttje
Lihegek-lógok ég s föld között.
Lemenni gyáva, feljutni gyönge -
Várom a fojtó, irgalmas ködöt.
Csak már befödne.
 

Az estharang a messzeségbe halt,
Miként a haldokló szív vég fohásza;
Komor sötét merenge a tetők
Megett eltűnelgő szürkűleten.
Egy sírkeresztnek romján ültem én,
Magányosan, miként a számüzött
Lakatlan tartomány kietlenében.
Mély volt a csend, szívrázó a sötétség
Halkan rezegtek a sirok fölébe
Borúlt nyugalmas árnyu cyprusok;
Titkon suhonga hűs szelekben a
Halálszellem, kriptáknak rémjei
Borongtak el körűlem, egyedűl
Sohajtozó körűl, a holt világban.

A táj derenge; halványló lepelben
Emelkedett az éj homályiból
Az égi lyány, a szent Emlékezet;
S bájjal lengett az elhúnyt kor felett,
Mint a szerelm estvelgő csillaga.
Én ott ülvén elfojta bánatim,
Keblembül egy fohász kireppene,
S titkos fájdalmas kéjbe ringata.
S ím! egykor rózsapályám angyala,
Az elvesztett, eltávozott alak,
Hajnalgva tűn fel alkonyúlt szememnek.
«Szent árny! sohajtám, hol, hol fogsz velem
Te egykor egyesűlni?» Ő elázott
Arccal fordúlt el s - a sirokra inte,
S ködpáraként az éjbe' szétoszolt.
A cyprusok közől lassú sohajtás
Lengett felém csendes fuvalmakon.
 

Mint hályogos szem, meg se rezzen
harmadnapja az őszi ég,
esővert szél kúszik, mint kígyó,
a sárban s fölveti fejét
sziszegve a kegyetlen égre"
s búsan nézi egy csonka ág:
röpül a rozsdás vidék fölött
levele, mint az ifjúság.

Itt járok e kifosztott tájon
és gyanakodva rámmered
a fű, a lomb. És összesúgnak,
mintha kérdeznék: ismered?
Gyanu kiséri minden léptem,
már hátranézni sem merek:
tán káromolva rázzák a fák
gallyukat a hátam megett...

Csak a kóró áll egykedvűen,
a tüskés, réti proletár,
néki egyformán zsarnoka
minden évszak, az ősz, a nyár.
Csak áll a süppedő időben,
mint uccasarkon a vakok,
nincs kincse, mit elveszithetne
s verheti eső: nem vacog.

Kapaszkodva járok, már süllyed
hinárként lábaim alatt
a föld s hiába keresgélem,
mint régi, kedves arcokat
a dombok göndör nyáját s zöldjét
a fáknak " petyhüdt és öreg
köröttem minden és zörög az
enyészet, mint a pergament.

Igy menekülök, letörölve
arcomról, számról a sarat,
vigasztalóan, hogy feledjek,
rámszáll a bársonyalkonyat.
A hegyek mögül füstölögve
kúszik már, terjeng a homály
s megtelik csordultig a vidék,
mint vízzel a pohár.
 

Kertben szerettem volna ülni,
így álmodtam én őszömet,
nagy csend fényében elmerülni,
míg lassún hulló levelek
vállig, homlokig borítnának,
szépen halni megtanítnának -
az elmerengő képzelet
esztendeim kemény szálából
ily lánynak szőtte őszömet.

Szerettem volna ülni lócán
alkonyidőn, a ház előtt
hallgatni utak csobogását,
köszönteni az elmenőt.
így lettem volna gazda s vendég,
így mondtam volna szép jóestét
mindenkinek, mikor az ég
a sárguló napot leejti,
mint őszi ág a levelét.

Nem kertben, nem ház előtt lócán,
ülök a világ küszöbén,
s ha kérdik egyszer, mi járatban,
mit végeztem e földtekén,
ki oly ritkán s dünnyögve szóltam? -
de a szegénynek szava voltam,
ezért voltam, lehettem én
egyszerre alkony s pirkadó nap,
egyszerre bánat és remény.
 

A tegnap is elment, a holnap is elmegy,
az öröm is elment, a bánat is elmegy -
Udvarunkon a cseresznyefa
minden tavasszal kivirágzik.

Csókot is adtam, erőt is adtam.
Sokért cserébe keveset kaptam.
Egy gazdátlan burnusz üget
a forró Szaharán.

Agyvelőt tépnek, ideget falnak
örökös csaták, új forradalmak,
de kedvesem szájszéle égő,
piros, mint a vér.

Harangok szólnak, engem temetnek,
nedves sírokban holtak nevetnek;
bizony mondom, egy szép napon
sárba zuhan a nap.

Apám is meghal, fiam is meghal,
a színek ordító rendje is meghal
s görnyedt háttal a kusza vonalak
értelmét keresem.
 

A száj fehéren ejti majd a szót: eredj!
S te, lelkem, borzadón leheled vissza: félek!
A test aléltan, nyögve enged útra, lélek,
mint anya gyermekét, ki idegenbe megy.

Fiam, mily házak, mily terek s mily uccaszélek
várnak reád? Mély lesz a völgy s magas a hegy?
Fiam, nehogy rossz társaságba keveredj,
s feledd az emberszót, mit most beszélsz: beszélek.

A holt anyagra már a gyertyák füstje kormol,
az arcra percek folynak, sárga vegyvizek
s a tátott szájba csurganak a horgas orról,

te meg bolyongsz iszonyuan nagy íriszek
között, hol a felejtés vízesése mormol
s a fákon lomb helyett örök sötét zizeg.
 

Úgy hagytad el az ifjúságot,
mint aki hörgő hófuvásu, téli
estén párás szobát hagy el
s hogy még marasztják, titkon azt reméli -
De mind hallgatnak, senki sem szól,
szél fú be az ajtóközön
s ő lassan indul, keze a kilincsen
és visszanéz és elköszön.

Úgy hagyott el az ifjúság,
mint a holtak. Bizony, holtak szokása
habfátyollal takarni el
arcukat, hogy többé senki se lássa.
Utoljára még megölelnéd,
de karodat lágyan lefejtik
és ellopják és kiviszik a holtat
és énekelve földbe rejtik.

Ó, érettsorsú, árva férfi,
ki lápok lángjait űzted rohanva
s már-már elérvén, húnyni láttad
s kezedre csöppent lucskos, éji hamva!
Te harmincéves férfiarc,
sokat tudó, öregedő,
leheld vakká tükreidet, ne lássék
titkod a sok finom redő.

Dudolj, dudolj, szál gyertya mellett.
Nem férfi, kinek könny csurog az állán.
Dudolj, dudolj, dudolva gyászolj,
fütyörésszél az ifjúság halálán.
Teste testedben mállik el,
míg babrálja a lágy enyészet, - -
fényes nagy lelke száll magasra, száll, száll
s eltűnik. Már hiába nézed.
 

Hallgasd meg mit suttog az élet,
élni hív újra meg újra téged.
Ne nézz vissza a sáros útra,
legyen előtted minden tiszta.

Emeld fel fejed, lásd meg a szépet
szemed kékjében égjen a fényed..
Lásd meg végre, hogy szeretnek
még akkor is, ha nevetnek,
hisz mosolyt te csalsz arcukra,
ismerj bennük magadra!

Soha ne bánd, ha fáj,
hisz erőre így találsz.
S mi most bánatot okoz
később nem lesz rá gondod.

Hidd el jól tudom, hogy fáj,
de hinnünk mindig muszáj.
Fogd a kezem, ha úgy érzed,
hogy szívedből kihull az élet.

Ne keresd már, hogy hol tévedtél,
ne sírj azon, mit meg nem tettél.
Gyere velem, én hívlak élni
vérző szívvel is remélni...
 

Körül a tenger végtelen,
csobog, susog a hallgatag hab.
Jaj-szavak búgnak itt is, ott is,
de tompa mind és fátyolos
és egyre halkabb, egyre halkabb.

A templomtornyok imbolyognak,
tejszínű, ködös, sűrü pára
száll be a házak ablakán
s álmosan készül el a város
a reménytelen éjszakára.

Egy-két alak megy még az uccán,
lépése álom, mese, múlt -
Egyre fáradtabb, csöndesebb lesz
s aztán egyszerre nem is látszik,
ködbe merült, álomba hullt.

Sápadt, szép kicsi leányarcok,
mosolyai egy-egy betegnek -
zsibbadtan, ólmosan szétfolynak
s mint titokzatos boszorkányfüst,
réveteg-lágyan ellebegnek.

Az utolsó fény is ellobban
és vissza nem tér már soha...
Tengerrel, köddel, éjszakával
összecsitulva elmerült az
emlékezések városa.
 

Hátam mögött - szívem is hallja
törik az őszi fű
Te jössz, tudom. Miről?
A lépted nesze is gyönyörű.

Gyönyörű lesz, ha megjelensz
már csak egy pillanat.
Gyönyörű rögtön a világ
mihelyt része vagy.

Fásult volt, borús a szívem
szomorú, keserű.
Ha benne vagy
a szívem is ragyogó, gyönyörű!

Ködös őszi táj ez a szív
de ha Nap besüt
üveges lombja fölragyog
tündöklik mindenütt.
 

Néha nehéz, néha könnyebb,
néha mosoly, néha könnyek,
néha megbocsátás, néha ítélet,
néha csüggedés, néha remények.
Az Élet az, mely nyomomba' jár
ha megállok, ő is megáll
s vár, hogy induljak már, mert nincs idő
ott van mögöttem a következő,
kit lökdösni, rúgni kell és bíztatni,
ha menni nem akar:
"Igyekezz! Végezd életed hamar!"

Néha ilyen, néha olyan,
a fő, hogy ne vedd komolyan
ne hallgass rá, mondjon, 'mit akar,
hisz nemsoká' minden jó lesz
a közömbös-kedves föld betakar.
 

Valami elkezdődött,
valami egészen más, mint az életem.
Tél van, hó, a háztetők fehérek
s mintha egy elhagyott malomban
visszhangozna a kopogásom.

Nem futottam és nem menekültem sehová,
mégis úgy rezdül meg oldalra fejem,
mint háborús menekülőké gyanús tájon.
Talán a szürke ég zugában
halottak is feküsznek fésületlen.

A mocskos hóban egy összezsugorodott
gyűrűt látok s tömérdek fekete hajat
hánykolódni. Gyöngélkedő szemem
hogyan láthatna mást? A domboldal
fáiból is testem emlékei csurrannak elém.

Már tudom: a pokol részletekben épül föl,
akár egy ház: egy meglábolhatatlan felhőkarcoló:
üveg-falak, üveg-korlátok, üveg-lépcsők
villognak rám s látok egy átlátszó ágyat is,
melyben éjszakánkint majd hanyattfekszem.

Valami elkezdődött,
valami egészen más, mint az életem.
Tél van, hó, a háztetők fehérek.
A hátam mögött füst és zsoltárhang botladozik
s mélyről, a földből, egy múlhatatlan száj sír föl
hozzám.
 

Hová viszel, folyó?
Az iszapod vagyok,
világító tajtékod, habod.
Hová viszel, folyó?
A tavalyi nád
úgy metszené a torkomat át,
mint a kéjgyilkosok.
Hová viszel, folyó?
A szeretőd vagyok!
Állnak partodon a fák,
mint vonatot búcsúztatók,
városok, vasművek, temetők,
löszfalak: madárpaloták.
S éjszakádban a halak, mint nyomjelző lövedékek,
mellkasom ütik át.
Halottad mégsem leszek!
Hová viszel, folyó?
Kikötőidben sötét vashordók: májusi dobok.
Befogva a szélbe: négy jegenye
partodról a mennyboltra robog.
Hová viszel, folyó?
Végig fél Európán,
napsütötte beton közt,
kődíszes vaskapukon.
Hová viszel, folyó?
Testemen túlra,
határaimon át -
Ég ablakmosói, fák,
ne kenjétek szét arcomat,
odafönt ragyog.