<iframe width="480" height="390" src="https://www.youtube.com/embed/3WFFkxHt3nU" frameborder="0" allowfullscreen></iframe> 

Nem várni, de tenni kell - Küzdelemre fel
Nem hullik ölünkbe semmi sem
Megbánja, ki ellenünk szegül
Jobb lesz, ha messze elkerül
Fusson el innen véresen
Megvívunk száz csatát
De győzzük-e még a háborút
Céltalan a harcunk
Ha a tűnő idő ránk borul
Eljöhet-e még, hogy éled a múlt
Nem tűrni, de tenni kell - Itt ma győzni kell
Messzi jövőnek példát mutatni fel
Támadjon bárki ellenünk
Diadal, vagy egy szálig elveszünk
Nem gyűr le minket a félelem
Megvívunk száz csatát
De győzzük-e még a háborút
Céltalan a harcunk
Ha a tűnő idő ránk borul
Eljöhet-e még az álmunk
De győzzük-e még a háborút
Céltalan a harcunk
Ha a tűnő idő ránk borul
Eljöhet-e még, hogy éled a múlt
Újra éled a múlt 

Ha számbavetted mind a vétkeid
Szemed ha metszőn önmagadba látott:
Az ismeretlen sok-sok bűnödért
Még mondj el egypár miatyánkot!
Mert szüntelen a mi bűnbeesésünk,
Mert végtelen a vétkeinknek száma
S talán nem az a legölőbb csapás,
Mit sujt az öklünk tudva, odaszánva.
A legsikoltóbb seb talán nem az,
Mit oszt a kardunk nyilt, lovagi tornán
S tán az se, mit suttogva, hátmögött
Ejtünk kajánul, titkon és orozván.
A legsikoltóbb, legégőbb sebek
Egy mosolyunktól nyílnak, úgy lehet,
Mely indult jóakarat ösvenyén
És öntudatlan gúnyba tévedett.
A legszörnyűbb lavinák úgy lehet,
Indulnak egy elejtett szó nyomán,
Mit elhallgatni - véltük - nincs miért,
S mit elhallgatni jobb lett volna tán.
S mikor egy gyötrődő szív úgy eped
Egy szónkért, mely meg tudná váltani,
S virágoskertből sivataggá lesz,
Mert azt az igét nem mondottuk ki.
Mert elnéztünk a ködös messzeségbe,
A léptünk rajta döngve áthaladt,
Semmit se tettünk - csak nem vettük észre -
És eltapostuk, mint egy bogarat.
Oh végtelen a vétkeinknek száma,
Mi álomroncsba, tört reménybe járunk,
Pusztán azáltal, hogy élünk, megyünk,
Szüntelen egy virágot tör le lábunk.
Ha számbavetted mind a vétkeid,
Szemed ha metszőn önmagadba látott:
Az ismeretlen sok, sok bűnödért
Még mondj el egypár miatyánkot. 

Ezt válaszolta egyik találkozón egy falusi kisiskolás, amikor a tanítója sugallta kérdést, melynek veleje az lett volna, hogy mi a vers, ijedtemben - mint a háborús történetek katonája a még föl nem robbant gránátot -, ijedtemben visszadobtam:
- Hát te mondd meg, szerinted: mi a vers?
- A vers az - kapaszkodott tekintetembe bátorításért -, amit mondani kell.
Derültség tarajlott végig a termen. Csak mi ketten álltunk megilletődve.
Ő egy kicsit a bumerángtól szabadulás könnyebbségével, s hálásan is ugyanakkor, amiért nem nevettem ki. Én meg annak a súlya alatt, hogy ez a kisfiú kimondta, amit én régóta sejdítek, hiszek s el-elmondok, ha nem is ilyen egyszerűen.
A vers az, amit mondani kell.
Mintha valami távoli, az idők kezdetétől hirtelen ideért fuvallat legyintett volna meg.
Mintha Homérosz riadt volna föl bóbiskolásából, s nyitotta volna rám fénnyel teli világtalan szemét.
Mintha a Gutenberg óta könyvbe száműzött versek, poémák egyszerre mind hazaszabadultak, pódiumra, képernyőre álltak volna, hangszalagon masírozva vagy hanglemezek körmeneteiben énekeltek volna.
Mintha Petőfi Sándor ült volna be közénk.
A vers az, amit mondani kell. 

Úgy éltem életem mostanáig, mint fiatal bika
aki esett tehenek közt unja magát a déli
melegben és erejét hirdetni körberohangat
s játéka mellé nyálából ereszt habos lobogót.
És rázza fejét s fordul, szarván a sűrü,
repedô levegôvel és dobbantása nyomán
gyötrött fű s föld fröccsen a rémült legelôn szét.
S úgy élek mostan is, mint a bika, de mint
bika, aki megtorpan a tücskös rét közepén
és fölszagol a levegôbe. Érzi, hogy hegyi erdôkön
az ôzbak megáll; fülel és elpattan a széllel,
mely farkascsorda szagát hozza sziszegve, -
fölszagol s nem menekül, mint menekülnek
az ôzek; elgondolja, ha megjön az óra, kűzd
és elesik s csontjait széthordja a tájon a horda -
és lassan, szomorun bôg a kövér levegôben.
Így küzdök én is és így esem el majd,
s okulásul késô koroknak, csontjaim ôrzi a táj. 

Lovat akartam gyermekkoromban
Csak kérni kellett, hozták már nyomban.
Alighogy kértem már ott volt a ló,
Kicsike, mézeskalácsból való.
És én mégis sírva fakadtam:
"- Anyám, én nem ilyen lovat akartam,
Anyám, én nem ilyen lovat akartam!"
Később, mikor egy néhány év eltellett,
Nekem megint csak lovacska kellett.
Volt rajta nyereg gyeplő takaró
De ez sem kellett mert fából való;
És én újra sírva fakadtam :
- Anyám, én nem ilyen lovat akartam,
Anyám, én nem ilyen lovat akartam!"
Nagy sokára, mikor férfi lettem,
S a lovakat már el is felejtettem,
Akkor egy aranyos kocsival, ó,
Kapunkban állott négy igazi ló,
És én a kapuba szaladtam:
- Hisz egyszer én ép ilyen lovat akartam,
Egyszer én ép ilyen lovat akartam!"
Anyámért jöttek, kit úgy szerettem
S én ekkor újra kis gyermek lettem.
Mintha csak mondanám: Nézz oda, ó,
Milyen szép ez a négy fekete ló!"
S aztán megint sírva fakadtam:
- Anyám, én nem ilyen lovat akartam,
Anyám, én nem ilyen lovat akartam!" 

Két világ között mindig
és lélekkel a háton,
visznek halálos vízig,
s keresztül a halálon,
amerre futnak, örvény
iramlik lábaiknál,
nyomukban tiszta ősfény
ragyog fel, mint a kristály,
társak, szügyig a térben,
fejük magasba csapva,
gazdájuk a szemérem,
gyűlnek szelíd csapatba,
még ártatlanul szépek
s már elmúlásban élők,
a végtelenbe széledt
világból visszatérők,
amelyik elöl nyargal,
nem is hasonlít lóra,
innen tekintve angyal,
onnan csodálva rózsa,
hová lovasa menne,
ott aranyból az erdő,
a zene a csönd teste,
a vers kiút a nyelvből,
két világ között mindig,
futnak puhán remegve,
szívük belemerítik
orfikus reggelekbe. 

Sors könyvében fehér lapok
dőlt betűvel írott sorok,
benne lelkem titkos útja
életemnek rejtet célja.
Ismeretlen úton járok
göröngyökön bukdácsolok,
keressem a helyes utat
zsákba rejtve hibáimat.
Vállam húzza nehéz súlya
lelkem múltam örök foglya,
rossz döntésem húz a mélybe
elnyel létem útvesztője.
Körbe körbe bolyong lelkem
zsákutcákon kopog léptem,
lassan elvész minden hitem,
kijutok e vajon innen?
Mond meg nékem én Istenem,
mit tanuljon meg a lelkem,
mért hordozom e nagy terhet
csendben nyelve könnyeimet?
Fárad vagyok megpihennék
mázsás súlytól szabadulnék,
engedd meg hogy boldog legyek
s a feladaton tovább lépjek. 

Géza, az Árpád-család egyik leszármazottja 972-ben került fejeldelmi trónra.Felesége a második legtekintélysebb törzsfő, az erdélyi gyula lánya, Sarolt lett.Sarolt apja és udvara már keresztény volt, a Bizánci Birodalom mellett élve a keleti egyháza keblébe tért. Az számára is nyilvánvaló volt, hogy a keresztény országot és uralkodót fogadnak el tárgyalópartnerül és a békesség fontos erénynek tekintő hit könnyebben kezelhető alattvalókat is ígért. Azonban Bizáncban a gyula után csak második számú törzsfő lehett volna és a keleti egyháznak a világi hatalommal való összefonodása miatt a bizánci bábáskodás elfogadása azzal a veszéllyel fenyegett, hogy a birodalom előbb-utóbb magába olvasztja a fiatal magyar fejedelemséget.Ezért Géza nyugat felé fordult: követeket küldött a német-római császárhoz, feloldandó az elődei harcos politikája okozta az ellenséges hangulatot, illetve a német támadás veszélyét és tőle kért hittérítőket.Bár Géza hozatta be az első római katolikus papokat és építtetett először templomokat, ő maga soha nem vált igazi kereszténnyé, továbbra is áldozott korábbi isteneinek. Az új vallás felvételét pusztán történelmi szükségszerűségnek tekintette, azonban fiát, Vajkot részben papok nevelték és részére apja egy bajor hercegnő,Gizella személyében hozott feleséget.