Két világ között mindig
és lélekkel a háton,
visznek halálos vízig,
s keresztül a halálon,
amerre futnak, örvény
iramlik lábaiknál,
nyomukban tiszta ősfény
ragyog fel, mint a kristály,
társak, szügyig a térben,
fejük magasba csapva,
gazdájuk a szemérem,
gyűlnek szelíd csapatba,
még ártatlanul szépek
s már elmúlásban élők,
a végtelenbe széledt
világból visszatérők,
amelyik elöl nyargal,
nem is hasonlít lóra,
innen tekintve angyal,
onnan csodálva rózsa,
hová lovasa menne,
ott aranyból az erdő,
a zene a csönd teste,
a vers kiút a nyelvből,
két világ között mindig,
futnak puhán remegve,
szívük belemerítik
orfikus reggelekbe.