Nem voltunk bűnösök, máséra nem vágytunk,
Csak azt védte karunk, ami a sajátunk,
Letiport az ármány, az álnokság győzött:
Idegen szél szálldos bús Kárpátok fölött.

Ezer esztendőnek minden álma, tette
Trianon sírjában mélyen eltemetve
Idegen osztozik ősi magyar kincsen,
Erdeink fájából koporsóra sincsen.

Üszkös romok tövén szegett fejjel járunk,
Testvéreink rabok, porba hullt országunk!
Bánat veri szívünk, zokog a mi lelkünk
S csonka határainkra könnyezve tekintünk.

S ha vétkeink valának vérrel vezekeltünk,
Bűnbánat sodrában megtisztult a lelkünk,
S várjuk a márciust, új tavaszt remélve,
Hallgatsd meg imánkat, nagy Isten az égbe!

Nem kérjük a másét, csak ami miénk volt:
Ragyogjon felettünk újra magyar égbolt,
Tiszta szívvel hozzád epedve kiáltunk,
Kegyes jó Istenünk, add vissza országunk!

Add vissza szép hazánk, örökét Árpádnak,
Ne legyenek rabok, kik keblünket vágynák,
Régi szent hazában egyesüljön népünk,
Kegyes, jó Istenünk, esedezve kérünk! 

Töviskoronát tettek a fejére,
A ruhájára sorsot vetének,
Megcsúfolták, megvesszőzték szegényt,
Véres esője folyt szemének,

Kezét Pilátus akkor is mosta,
Árulója is akadt ép' elég,
Felfeszítették, sziklasírba tették,
És ujjongott a hitvány csőcselék...

De Eszme volt és Igazság és Isten,
Hiába erő, durva hatalom,
Valami a sírt dörögve zúzta szét
Azon a rózsás, húsvéthajnalon,

Judeában, Párisban temessék el
Az Igazságot, mély síri gödörbe,
Feltámad egyszer, egy hajnalon,
Kiszáll a sírból, fényesen tündökölve...

Ne sírj testvér! nincs veszve Magyarország,
Ruhájára ámbár sorsot vetének,
Megcsúfolták, megvesszőzték szegényt,
Csurog a vére átdöfött szívének,

Felfeszítették, sziklasírba tették,
Bent és kint ezer ellenség üvölt,
De hirdetem, pirkad a húsvéthajnal,
És megmozdul a föld... 

Immár negyedszer jött el a tavasz,
s megint benéz a börtön ablakán,
s látja, hogy láncán gunnyaszt a magyar,
ajkán elfáradt mar a régi jaj
s az arca, hej! még jobban halovány.

Immár negyedszer jött el a tavasz
s hiába hozza zöldülő rügyét;
minálunk mindent fagyos hó takar;
hiába sirnak: átok, könny s a dal,
minálunk mégsem olvad el a jég!

Immár negyedszer jött el a tavasz,
virágot hajt az áldott napsugár
s nekünk, ó jaj beh zuzmarás a lelkünk.
Nagy Isten! milyen legutolsók lettünk
s csak álmodunk, pedig az óra jár…

Bárcsak lehetnék kürtje uj csatáknak,
ha volna bennem hang, amely sikolt,
hogy hallanák a bölcsős csecsemők,
az ifjak es a sirjukba menők
es föltámadna föld alatt a holt!

Az lenne hej, az uj, a szent tavasz —
de hát… mit ér, az álmodás mit ér?
Rekedt torokkal, törpén, könnyesen
csak nézem, nézem lassan, hogy veszen
a nép, e drága ezredéves vér… 

Egyszer történt egy hajótörés, amit csak egy ember élt túl. Őt a víz egy lakatlan sziget partjára vetette. Azon imádkozott nap mint nap, hogy jöjjön és mentse meg valaki. Mindennap kémlelte a horizont ot, hátha meglát egy hajót, ami megmentheti, de hiába. Végül, beletörődve sorsába, épített magának egy kis kunyhót a szigeten.
Aztán egy napon, amikor elment halászni, hogy legyen aznapra is mit ennie, szörnyű dologra ért vissza. Az egész kunyhó lángokban állt! Teljesen elégett, úgy, hogy csak hamu maradt belőle. A hajótörött teljesen elkeseredett. Nemcsak hogy hajótörést szenvedett, de mire beletörődött sorsába és épített magának egy kis zárt menedéket, az is oda lett.
"Hogy tehetted ezt velem Istenem? Mivel érdemeltem ki ezt a rosszat? Pedig már kezdtem megbarátkozni az egyedüllét gondolatával, és olyan jól éreztem magam ebben a kis kunyhóban, miért kellett ezt is elvenned tőlem?" - kiáltott Istenhez.
Másnap kora reggel, amikor kisírt szemét kinyitotta, arra ébredt, hogy kiköt egy hajó. Nem hitt a szemének! Amikor felszállt a hajóra megkérdezte a kapitányt, hogy honnan tudták, hogy ő ott van.
"Abból a nagy füstből, amit csináltál. Abból láttuk, hogy van itt valaki a lakatlan szigeten." - felelte a kapitány.
Az ember életében vannak olyan időszakok, amikor mindent elveszettnek érez, mert annyi rossz dolog történik vele. De az életnek minden negatív történésre van egy pozitív válasza! 

Mit nevezhet az ember hazájának?
Induljunk a Szüleinktől, a házunktól, mely felnevelt, kertjeinktől, mely gyümölcsöt termettek,a földtől, mely kenyeret, élelmet ad, a vizektől, mely halat, energiát, életet ad, a szőlősöktől mely a bort adja, erdőktől, mezőktől, domboktól, hegyektől, a végtelen síkságoktól, melyekben – melyeken állatok sokasága él, falvaktól és városoktól, gazdaságoktól, üzemektől, gyáraktól, melyekben értékek teremtődnek, iskoláinktól, könyvtáraktól, múzeumoktól, színházaktól, … táncházaktól…ahol tudásunkat
gyarapíthatjuk, hitünktől mely emberi tartásunk alapozza……
A Haza az a hely, amit minden más helytől jobban szeretünk. Az a hely ahol Őseink éltek harcoltak, a fölötte lévő eget, ami a biztonságot a nyugalmat kell hogy adja!!!
No és a Nemzet?
Az a tudat, hogy büszke vagyok: a Magyar Nemzet tagja lehetek!!!! Határon innen és határon túl!!
A Magyar tulajdonú föld, víz, természeti kincsek, a Magyar (sikeres) gazdaságok, üzemek, gyárak, kultúra, bankok, biztosítanak tartós munkahelyeket. Ezeken az alapokon
Épülhetünk és mernek Gyermekáldásra vállalkozni a fiatalok.
Mert egyébként hová lesz a Nemzet??? 

Kifosztottan, tévékómában
Vegetál a magyar, élünk fogyatkozva,
Mintha minden rendben volna,
Mintha hazánk miénk volna.

Ez az ország bizony már másé,
Hazug vezetőké, spekulánsé,
Földünk kufárok könnyű konca lett,
Húsunkon híznak az istentelenek

Utolsó óra, hogy cselekedjünk,
Sorsunkat kell kezünkbe vennünk,
Kiáltsuk együtt: most már elég volt!
Szakadjon rájuk a magyar égbolt:

Hulljon fejükre nyomorgók átka,
Rászedett milliók álmatlan álma,
Didergő öregek, éhező gyermekek,
Munkanélküliek szomorúsága.

Rettegjék újra-feltámadt erőnket,
Hamis szerződések sem mentik őket,
Nem vagyunk préda, nem vagyunk birka nép,
Harsogjuk világgá: most már elég!

Vissza mindent, ami magyar kincs,
Csattanjon kezükön a bilincs,
Hasadjon újra a magyar égbolt,
Vissza mindent, most már elég volt! 

hallgasd meg a szegények,
özvegyek és árvák
hozzád felsíró jajkiáltásait!
Tekints az engesztelésre kész ártatlanokra,
és ne feledkezzél meg
irgalmasságod cselekedeteiről,
melyekkel hajdan oly kegyesen
elárasztottad szolgaságban sínylődő
választott népedet...
Vezéreld cselekedeteinket,
erősítsd karunkat,
hogy egyesült erővel szolgálhassunk
akaratodnak...
Add, hogy rendelkezésed útjáról
le ne térjünk,
hanem igazságtételeid őreivé lévén,
utunk nyugalomban
és békességben vezessen tehozzád!
 

1241. április 11.-12.

Mint keselyűcsapat, mely zsákmányra száll,
a szekérvár körül bősz tatárhad gyűlt,
az éj sötétsége rút félelmet szült
s nagy veszélyt érzett jó Béla király.

Vijjogva támadt a keselyűmadár,
vad rohamától ember emberre dűlt,
a magyar hadból csak néhány menekült,
köztük a király csatakos paripán.

A Sajónak vize dús-veressé vált,
körötte bú s rijjadó szomorúság
és hangos győzelmi tort ült Batu kán...

…de Isten az égből magokat hintett,
reája esőből reményt legyintett
s nőni kezdett egy új, magyar tulipán. 

Még élsz, atyáink szent hite,
Tűz, palos meg nem törhetett,
Mily boldogan dobog szivünk,
Mikor szánk Téged emleget;
Atyáink régi szent hite,
Nem lészünk hűtlenek mi se!

Börtönbe zárták őseink,
De lelkünk boldog volt s szabad,
Csak úgy lesz méltó az utód,
Ha meghal, de meg nem tagad!
Atyáink régi szent hite,
Nem lészünk hűtlenek mi se!

Atyáink régi szent hite,
Megnyersz te minden nemzetet.
S igazságod igéje majd
Teljes szabadsághoz vezet!
Atyáink régi szent hite,
Nem lészünk hűtlenek mi se!

A hitben ellen s jó barát,
Mind testvérekké váljanak.
S Téged atyáink szent hite,
Szóval s élettel valljanak.
Atyáink régi szent hite,
Nem lészünk hűtlenek mi se! 

Szóljak bár emberek vagy angyalok nyelvén,
Ha szeretet nincs bennem,
Csak zengő érc vagyok vagy pengő cimbalom.
Legyen bár prófétáló tehetségem,
Ismerjem bár az összes titkokat és minden
tudományt,
Legyen akkora hitem, hogy hegyeket mozgassak,
Ha szeretet nincs bennem, mit sem érek.

A szeretet türelmes, a szeretet jóságos,
A szeretet nem féltékeny,
Nem kérkedik, nem gőgösködik,
Nem tapintatlan, nem keresi a magáét,
Haragra nem gerjed, a rosszat föl nem rója,
Nem örül a gonoszságnak,
De együtt örül az igazsággal.

Mindent eltűr, mindent elhisz,
Mindent remél, mindent elvisel.

A szeretet soha el nem múlik.

Törekedjetek a szeretetre! 

“A humor fő jellemvonása: az állandóság. Állandó lelkiállapot ez, kedélyhullámzás, életszemlélet, mely szomorúan-vidáman – “könnyek közt mosolyogva” – elfogadja az életet úgy, amint van, s megérti gyarlóságaival együtt, tudomásul veszi, békésen, anélkül, hogy furcsaságait kihegyezné. Egy hős orrán is észreveszi a bibircsókot, vagy legalább azt, hogy ott lehetne esetleg egy bibírcsók is, de ezt nem hangsúlyozza, mert akkor már gúnnyá válnék, s egy bohóc arcán is észreveszi a megrázót, de ezt se hangsúlyozza, mert akkor ismét értelmivé lenne, és ez nem illik derűs méltóságához. A humor íze édes. Ez a nevetséges mély érzelmessége.” (Kosztolányi Dezső: Humor és írás)

“Ennek semmi köze a humorhoz. Szemben áll a világgal. Bírálja az embereket, fölényt érez velük szemben. Nincs benne részvét. Munkája értelmi. Azt, ami nevetséges, az értelem léptékén méri. Megállapítása értékítélet. Kaján ötlete az ész szikrája. A gúny torzít. Ha halljuk, kacagunk, vigyorgunk, hahotázunk vagy röhögünk, s szájunkban valami fűszeres keserűséget érzünk. Az irónia is ide tartozik. Ez fölnagyít vagy lecsökkent valamit, selma jóhiszeműséggel. A rosszhiszeműséget jóhiszeműségbe csomagolja. Tudja, hogy túloz, hogy nem egészen pontos és igazságos, s összenéz hallgatóival, hogy fegyvertársakat, cinkosokat leljen, s bátorítást kapjon tőlük a gonosz játékhoz. A sziporkázó élc sem humor még. Mindezek a kedélyjelenségek esetlegesek, a vidámság pillanatnyi robbanása.” (Kosztolányi Dezső: Humor és írás)

“Olvasom, hogy a színpadi csillag múltkor, amikor a színfalak között összeszólalkozott egyik karttársnőjével, az öltözőjébe rohant, és ott heves sírógörcsöt kapott.

Manapság – legyünk őszinték – színházainkban, valamint jobb nevelésű köreinkben a sírógörcs kötelező. Nem sírunk többé, csak sírógörcsünk van. Senki se fakad sírva, senki se pityerdül el, vagy pityereg, vagy nyafog, vagy jajveszékel, vagy könnyez, vagy bőg, vagy óbégat, vagy picsog, vagy bömböl, vagy itatja az egereket, és senkinek se törik el a mécsese, hanem egyszerűen és természetesen sírógörcsnek adja magát. A sírás végképp divatját múlta. Helyét – diadalmasan – a sírógörcs foglalta el.

Egyedül talán még falun, tanyákon sírnak azok az elmaradt emberek, akik nem tudnak lépést tartani a haladó idővel és a folyton fejlődő ízléssel. Egy szegény zsellérasszony, aki elveszti egyetlen gyermekét, a fakoporsóra meredve sír-rí, sírdogál, úgy, mint régen. Őneki egyelőre még nincs sírógörcse. Nem volt képes beszerezni Budapestről.” (Kosztolányi Dezső: Sírógörcs)

“Egy új világ kezdődik minden nyelv küszöbén, a szépség új birodalma új értelmi és érzelmi törvényekkel. Mi tehát a tíz legszebb magyar szó? Ezt felelném, abban a tudatban, hogy válaszom merőben önkényes, és éppúgy jellemez engemet, mint nyelvünket:

- Láng, gyöngy, anya, ősz, szűz, kard, csók, vér, szív, sír.“
(Kosztolányi Dezső: A tíz legszebb szó) 

“Az embereket csak szeretve lehet jobbá tenni.” (Böjte Csaba)

“Az idő nem fontos, ne sajnáld a napokat. Az ünnepi ebédhez a szakácsnő sok-sok mindent belevág egy nagy fazékba, ezért fogadj be te is mindent. Hordozd saját magad és mások fájdalmát, a titkokat, melyek körülvesznek. Ne siess! Az eszmélés lassan, de biztosan, végtelen csendben, derűsen történik. Környezeted megzavarhatja, de meg nem szakíthatja mindezt. Lassan lehiggadsz, megnyugszol. Kitisztulnak gondolataid, vágyaid, hatalmas béke önt el. Megvilágosodsz. Felsejlik Isten végtelen nyugodt keze vonása a világon. Mint felhővé szelídült tajték, onnan fentről mindent sokkal tisztábban fogsz látni. Források fakadnak fel benned. Érezni fogod magadban az erőt, amely most már nem magadért: értük, a világért fakad. Már nem harcolni akarsz, hanem teremteni. Nem gyűlölsz senkit és semmit, nem pusztítani akarsz, hanem segíteni, alkotni, életet adni, a beléd áramló fényt továbbengedni, -árasztani. Hiszed, hogy nemcsak része vagy a világnak, hanem partnere a mindenséget szeretetből szakadatlanul tovább teremtő Istennek…. Érzed a hegyeket mozgató erőt magadban, tudod, hogy emberek fognak születni, talpra állni, gyógyulni szavadra. De még ez sem fontos.
Semmi sem fontos, csak az a KAPCSOLAT, mely nap mint nap, lassan felkel, és beragyogja világodat. Istennek társa vagy…” (Böjte Csaba)

“Aki nem hisz abban, hogy mennyi jó ember van, az kezdjen el valami jót tenni, és meglátja, milyen sokan oda állnak mellé.” (Böjte Csaba)

“Szeretném a magyarság figyelmét az élet felé fordítani. A gyermeki élet pedig maga a csoda. Minden gyermek üzenet az emberiség számára: Isten szeret bennünket. Gyermeket nevelni – Istennel való találkozás. Jézus azt mondta: aki egyetlent is befogad a legkisebbek közül, engem fogad be.” (Böjte Csaba)
 

“Igen, valahogy így van: otthon az, ahova hazatérsz. Ahol valaki vár este. Ahol ismered a fal kopásait, a szőnyeg foltjait, a bútorok apró nyikorgásait. Ahol úgy fekszel le az ágyba, hogy nem csak alszol, hanem pihensz. Nem csak pihensz, hanem kipihened magad. Kipihened az életet, az embereket, mindent. Ahol otthon vagy, az az otthon.
Nem kell hozzá sok. Elég egy szoba. Ha tízen vagytok benne, az se baj. Ha mind a tízen egyek vagytok ebben, hogy haza tértek, amikor este hazatértek. Nem kell hozzá sok, csak egy szoba és egy érzés. Egy egészen egyszerű állati érzés: hogy ma itt élek. Van egy ágy, amiben alszom, egy szék, amire leülök, egy kályha, ami meleget ad. És hogy ebben a körülöttem lévő széles, nagy és furcsa világban ez a kis hely nem idegen és ma az enyém. Jól érzem magamat benne, ha kinézek az ablakon és kint esik az eső, vagy süvölt a szél. És hogy ha ide este bejövök, meglelem azokat, akik még hozzám tartoznak.
Ez az otthon.
Minden embernek módja van hozzá. Egy szűk padlásszoba is lehet otthon. Egy pince is. Még egy gallyakból összetákolt sátor is otthon lehet. Ha az ember önmagából is hozzáad valamit.
Elég egy szál virág, amit az útszélen találtál. Egy fénykép, amit éveken keresztül hordoztál a zsebedben. Egy könyv az asztalon. Egy ébresztőóra. Mit tudom én: ezer apró kacat ragad az emberhez útközben.
A fontos az, hogy érezd: jobbra és balra Tőled áll a világ, a maga szépségeivel, és a maga csúnyaságaival. Süt a nap, esik az eső, szelek járnak és felhők futnak a széllel. Vannak virágok és fák és patakok és emberek. Valahol mindezek mögött van az Isten és Ő igazítja a virágokat, a fákat, a patakokat és az emberek közül azokat, akik neki engedelmeskednek. És mindezeknek a közepén itt ülsz Te, egy széken, egy asztal előtt. És ez a szék és ez az asztal ma a Tied. Ma. Ez a fontos. És körülötted szép rendben a többi: a virágok, a fák, a felhők, Isten bölcsessége és az emberek kedves balgaságai, ma mind a Tieid. És jól van ez így. Mert hiszen az ember úgyis elég keveset él. És még az is jó, hogy keveset él.
Ha mindezt érezni tudod: nem vagy otthontalan a világon.”
(Wass Albert: Otthon)

“Csak mentem Erzsike mellett, és nézegettem az alacsony házakat az utca két oldalán, és arra gondoltam: nálunk nagyobb házakban laknak az emberek. Meg is mondtam ezt Erzsikének, mire nagyapa hátrafordult, rám nézett, s még ma is hallom a hangját, ahogy mondta: “a szeretet és a békesség, fiam, a legkisebb kunyhóban is elfér. Nem mindég a nagy házakban élnek boldog emberek.”
(Wass Albert: Magukrahagyatottak)

– Idefigyelj – mondta komoran -, ha egyszer megígérted valakinek, hogy ekkor és ekkor itt vagy amott leszel, és nem vagy ott időben, csak két mentséged lehet: meghaltál, vagy olyan beteg vagy, hogy mozdulni se tudsz! Hogy nem haltál meg, azt látom. Nos, mi a betegség, hadd hívjam a doktort?!
Elmondtam neki szorongva ott a sötétben, hogy mi történt. Nagyapám szó nélkül végighallgatott. Mikor aztán kifogytam a szóból, megszólalt. Súlyos, lassú beszéddel.
– Idefigyelj – mondta. – Vannak emberek ezen a földön, akik úgy dobálják ide-oda a szavakat, meg az ígéreteket, hogy azoknak semmi értékük nincsen többé. Mi, Wassok nem ezek közé tartozunk. Ha mi mondunk valamit, az áll, mint a sziklakő. Ha mi a szavunkat adjuk, azt tartjuk is, ha belepusztulunk is! Érted?
– Értem – hebegtem megrendülve.
– Dehogyis érted – csapott le reám a szava -, de elmagyarázom úgy, hogy megértsed. Látod itt a mellényem zsebében az aranyórát? Nagyapámtól kaptam, amikor leérettségiztem. Amikor leérettségizel, a tied lesz. Ez az óra számomra minden csecsebecsénél értékesebb. De ellophatod. Visszaadhatod, vagy megtérítheted az árát. Ellophatod valakinek a lovát, a tehenét, ökrét, vadászpuskáját. Mindenét ellophatod és visszaadhatod megint, vagy megtérítheted az árát. Csak egy valamit, ha ellopsz valakitől, nem térítheted meg soha. S ez az idő! Ha valakinek az idejét lopod, azt úgy megloptad, hogy soha jóvá nem teheted. A várakozásban eltelt időt semmi hatalom a földön nem hozhatja vissza. Nincs, eltelt, vége. Örökre elveszett, és te voltál az, aki a jóvátehetetlen veszteséget okoztad. Érted?
Értettem. Úgy megértettem, hogy attól a naptól kezdve, ha valakinek szavamat adom, hogy ekkor és ekkor itt vagy amott leszek – akkor már ott vagyok öt perccel azelőtt, még ha vénasszonyok esnek is az égből, ahogy drága jó nagyapám szokta volt mondani. Erre neveltem gyermekeimet és unokáimat is. Nem azért, mert késni neveletlenség, hanem mert több annál. Aki öt percet késik, az öt percet ellop valakinek az életéből, amit nem tehet jóvá soha.
– A megbízható embert még ellensége is tiszteli – mondta volt nagyapám -, mert a megbízható ember a társadalom sziklaköve, amire országot lehet építeni. A többi szemét, amit elfú a szél…” (Wass Albert: Nagyapám tanítása)

“A barátság oka nem lehet véletlen, sem az egymásra utaltság. Még kevésbé az azonos világnézeti beállítottság vagy politikai célkitűzés. A barátság oka egyedül a barátság maga.” (Wass Albert)

“Furcsa, ahogy az idő az ember fölött tovamegy. Események, emberek, gondolatok jönnek és mennek, érzések hullámzanak az ember lelkén keresztül, aztán egy idő múlva nem marad belőlük semmi. Elkallódnak szerte az életben, mint apró haszontalan holmik a házban.
Itt-ott valami leszakad az emberből, valami láthatatlan kis lelki cafat, odaakad egy ajtókilincshez, egy-egy ablakpárkányhoz, rozoga padlóhoz, keskeny sétaúthoz. Az ilyeneket emlékeknek nevezzük, tiszteljük őket hosszabb-rövidebb ideig, a szerint hogy mekkora bennünk a romantika. Aztán szépen és észrevétlenül végképpen elmaradnak mellőlünk, mint halkszavú régi barátok, vagy mint az élet, aki velünk indult s valahol egyszer lemaradt.”
(Wass Albert: Csaba) 

Karácsony előtti utolsó napon a szupermarketbe siettem megvenni a maradék ajándékokat, amiket korábban nem tudtam.

Amikor megláttam a sok embert, panaszkodni kezdtem magamnak: " Egy örökkévalóságig fogok itt rostokolni és még annyi más helyre kell mennem" "Karácsony kezd egyre idegesítőbbé válni minden egyes évvel. Mennyire szeretnék csak lefeküdni és átaludni az egészet."

Végül is át tudtam magam fúrni a játékosztályra és el is kezdtem átkozni az árakat, azon tűnődve hogy a gyerekek tényleg játszani is fognak ezekkel a drága játékokkal? Amíg nézelődtem a játékosztályon, észrevettem egy kisfiút aki olyan öt évesforma lehetett, egy babát szorítva a mellkasához.

Csak a haját simogatta a babának és olyan szomorúan nézett. Aztán a kisfiú odafordult a mellette álló idős hölgyhöz: "Nagyi, biztos vagy benne, hogy nincs elég pénzem hogy megvegyem ezt a babát?" Az idős hölgy ezt felelte: " Tudod te is: nincs elég pénzed hogy megvedd ezt a babát, kedveském"

Aztán megkérte a fiút, hogy várjon meg itt öt percet, amíg ô elmegy szétnézni. Hamar el is ment. A kisfiúnak még mindig a kezében volt a baba.

Végül, elindultam felé, és megkérdeztem tőle, kinek szeretné adni ezt a babát? "Ezt a babát szerette a húgom leginkább és ezt akarta a legjobban most Karácsonyra. Nagyon biztos volt benne hogy a Télapó elhozza neki. "Azt válaszoltam, hogy talán télapó tényleg el is viszi neki, de a kisfiú sajnálkozva válaszolt.

"Nem, Télapó nem viheti oda neki ahol most ô van. Oda kell ahoz adnom anyukámnak, és így ô odaadhatja a húgocskámnak, amikor odamegy. " A szemei olyan szomorúak voltak amíg ezt mondta. "A húgom Istenhez ment, hogy vele legyen.

"Apa az mondja, hogy Anya is el fog menni Istenhez hamarosan, úgyhogy azt gondoltam, el tudná így vinni a húgomhoz."

Megkértem a kisfiút hogy várjon meg míg visszajövök az üzletből. Ezután mutatott egy nagyon kedves kis fotót magáról, amelyen éppen nevetett. Aztán azt mondta nekem: "És meg azt is akarom, hogy Anya elvigye neki ezt a képet is, így soha nem fog engem elfelejteni."

"Szeretem anyukámat és azt kívánom bárcsak ne kellene elhagynia engem, de apa azt mondja hogy el kell mennie, hogy a húgommal legyen." Aztán ismét a babára nézett a szomorú szemeivel, nagyon csendesen. Gyorsan a pénztárcámhoz nyúltam, és kivettem belőle pár papírpénzt és megkérdeztem a fiút: "Mi lenne ha megszámolnánk a pénzed, hátha mégis lenne elég?"

Oké - mondta. "Remélem van elég." Én hozzáadtam némi pénzt a fiúéhoz, anélkül hogy látta volna, majd elkezdtük a számolást. Elég pénz volt a babára, még egy kicsivel több is.

A fiú ezt mondta: "Köszönöm Istenem, hogy adtál elég pénzt." Aztán rám nézett és hozzátette: "Megkértem tegnap Istent mielőtt lefeküdtem aludni, hogy segítsen, legyen elég pénzem, hogy megvehessem ezt a babát, így anyukám neki tudná adni a húgomnak. Meghallgatott! Még szerettem volna annyi pénzt is, hogy vehessek egy szál fehér rózsát anyukámnak, de azért ezt már nem mertem kérni Istentől.

"De ô mégis adott nekem eleget, hogy megvehessem a babát és a fehér rózsát. Tudod, anyukám szereti a fehér rózsát." Pár perc múlva az idős hölgy visszajött, majd távoztak. Teljesen más hangulatban fejeztem be a Bevásárlást, mint ahogy elkezdtem. Sehogy se tudtam kiverni a kisfiút a fejemből.

Aztán eszembe jutott egy helyi újság cikke két nappal ez előttről, amelyik említett egy részeg embert, aki ütközött egy másik kocsival, amelyben egy fiatal nő és egy kislány volt. A kislány azonnal meghalt, az anya kritikus állapotban van.

A családnak el kellett határoznia, hogy kikapcsolják-e az életfunkciók fenntartását, szolgáló gépet, mert a fiatal hölgy soha sem tudna felkelni a komából, amibe esett. Ez a család lenne a kisfiú családja?

Két nap múlva, hogy találkoztam a kisfiúval, megakadt a szemem egy újságcikken, amely arról tudósított, hogy a fiatal asszony elhunyt.

Nem tudtam megállítani magam, hogy ne vegyek egy csokor fehér rózsát, majd ezzel a ravatalozóba mentem, ahol a fiatalasszony ki volt téve a látgatóknak, akik így megtehették az utolsó búcsújukat a temetés előtt.

Ott feküdt, a koporsóban, egy csokor fehér rózsát tartva a kezében a fotóval, a baba a mellkasára volt helyezve. Sírva hagytam el a helyet, úgy érezve, hogy az életem örökre megváltozott. Az a szeretet amit ez a kisfiú érzett az anyukájáért és a húgáért - még a mai napig is nehéz elképzelnem. 

Fél három volt délután, de ezt csak az órák mutatták, odakint nem lehetett megállapítani, Dagadt felhők takarták az eget.

Miska ott birkózott a viharral Gerzsonék sírkerítésénél, és hangosan zokogott. Nem ment semmire. A vihar már az ecsetről letépte a festéket, a léceket televágta hóval, a gyerek a tíz körmével kaparta, hogy festeni Tudjon a parancs szerint. De élni mégis sikerült a festékből felkennie, nyomban odafagyott, s olyanná vált, mint a halpikkely.

Egy temetőőr kunyhójában öten voltak. A házigazda ott pipázott az asztalra könyökölve, a két gyerek egy kemence sutjában aludt, az asszony az ágy szélén ült, s egy gyermeknadrágot foltozott. A temetőre tekintő ablak előtt egy nagy darab, csupacsont paraszt ült a lócán, s Neman szemlélődött kifelé. Sűrű, fekete haja volt, kicsi, de villámló, fekete szeme, s az ökle, amelyre a fejét támasztotta, akár egy vaskalapács. Nem szólt semmit, csak órák óta bámult kifelé.

Miskát figyelte, Amint birkózott a viharral. Az arcáról nem lehetett leolvasni, mit gondol magában, csak a némaságától és a mozdulatlanságától lett egyre nagyobb csend a szobában. Vajon mit tesz ez az ember, ha megmozdul? Szerették is, féltek is tőle.

S megmozdult. A Valla beleroppant, s az ökle is. Az arca olyan volt, mint a vasfogó.

- Három órája birkózik az a gyerek odakint a viharral! Nem tudom már nézni! - Szólalt meg végre.

Mély erős hangja volt, mint egy kostülöknek.

Fölállt. A legtöbb látszott, hogy valóságos óriás, talán két méternél is magasabb. A fogashoz lépett, levette a süvegét, fejébe nyomta, s visszaszólt az asszonynak.

- Hozz egy Csupor forró vizet, s tégy bele egy kis sót-főzőkanálnyi!

Kilépett a viharba.

Nagy léptekkel odament a gyerekhez, Egyetlen rándítással az ölébe kapta, belerúgott a festékes vödörbe, hogy az versenyt szállt a széllel, aztán szó nélkül bevitte a gyereket a kunyhóba. Ott letette, maga is leült, s egy pillanatig nézte a gyereket, aki tele volt rémülettel. A Csupor már ott állt az asztal szélén, érte nyúlt, elvette, sa gyerek kezébe nyomta.

- IDD meg! - Parancsolta mély, Súlyos hangján. - Sós víz. Forró. A só ilyenkor jót tesz a vérnek. Megűzi!

Miska remegő kezébe fogta a csuprot, s mozdulni se mert.

- IDD! - Dördült rá egy paraszt. - Csupa fagy van! Meg Meg akarsz dögölni?

Miska szájához kapta a csuprot, s egyszuszra kiitta. Arcát egyszerre elöntötte a verejték. A paraszt bólintott.

- Jó. A legtöbb vetkezzél le anyaszült meztelenre!

Miska az asszonyra nézett s elpirult.

- Ne törődj vele! - Mondta a paraszt. - Az már látott olyat!

Miska levetkezett. Alig tudott magáról. Akkor a paraszt elkapta, hanyatt dobta az ágyra s elkezdte gyúrni a rettentő ökleivel. De csak gyengéden. Vigyázott rá. Előbb a szíve Gyurta tájat, aztán a mellét, valami csodálatos, utánozhatatlan mozdulatokkal a köldöke rózsáját, hasát, combját, lábszárát, aztán erős fogásokkal az egész testet. A család addig a gyerek ruháit szárogatta.

A Marcona ember leginkább hasra pördítette a gyereket, sa hátát kezdte megdolgozni hevesen. Érdes volt a marka, akár a smirgli papír, de jó. A gyerek érezte, hogy jó. Jót tesz vele. Mikor a két lapockája közé ért, rászólt:

- Testednek erre a részére egész életedben vigyázz, mert ez a legnagyobb erő fészke!

A farcsontját Gyurta.

- Meg ez! : El ne felejtsd!

Markolászta, dolgozta, hajtotta ki belőle a fagyot. A gyerek teste mérő vízben úszott, mintha megfürdették volna.

-Törülközőt!

Az asszony egy-egy törölközőt Adott egy paraszt kezébe, s leginkább az az érdes vásznakkal kezdett dolgozni a gyerek testen. Horzsolta, dörzsölte, csutakolta, hátát, mellét, karját, combját egyaránt. A gyerek még izzadt egy darabig, de aztán száraz lett a bőre és piros, mint a pirosra festett kordován. Itt-ott a vére is kiserkedt a pórusain. Az egész nem tartott félóránál tovább, de alapos munka volt.

- Fázol-e még valahol? - Kérdezte a paraszt.

- Nem - mondta a gyerek. - Mindenem tüzel.

- Akkor jó. S hátraszólt:

- A gönceit!

Az asszony hozta a megszáradt ruhadarabokat, a gyerek felöltözött, leszökkent az ágyról, s megállt a paraszt előtt.

- Köszönöm - mondta neki sugárzó arccal. - Maga nélkül megfagytam volna.

- Lehet - mondta a paraszt, s belül halk öröm volt benne. - Hogy hívnak?

A gyerek megmondta a nevét.

- Egy Lánginál inaskodol?

- Ott.

- Az küldött ki?

- Az.

- Hány éves vagy?

- Tizenöt.

A parasztot elöntötte a düh. Ráhörrent a gyerekre:

- Hát miért nem mondtad neki, hogy: nem!

- Féltem, hogy megver - vallotta Miska őszintén.

- Hát aztán! - Robbant rá az óriás. - Az embert verheti, akinek hatalom van a kezében, de az ember legyen erősebb! Míg vágják, mindig mondja magában: nem! Minden ütésre keményebben! Tartsa magát belül! Érted? A végén olyan kemény lesz, mint az acél. Elhiszed?

A gyerek bólintott.

- El.

- Te! - Folytatta a paraszt. - Én ennyi idős koromban már juhászbojtár voltam, s úgy pünkösd táján elloptam a nyájból hat Kiegészítők. Nem magamnak: a Faluvégi szegénységnek, mert Azok már csaknem felfordultak Éhen. Persze, kitudódott, bevittek a Hatóság ele, s olyan huszonötöt vertek rám, hogy egy Vérem van föcsögött. De belül: nem! Egyre azt mondtam. S mikor fölkeltem egy deresről, olyan voltam, hogy a Pandúr, aki ütött, megijedt tőlem. Éjjel kilopakodott hozzánk egy nyájhoz, s azt mondta: "Ne haragudj, muszáj volt.:" Én meg beleköptem az arcába: "Ez is muszáj!" : Le se merte törölni a nyálamat, csak ült szótlanul, aztán elsírta magát. Akkor lettem ember.

Miska hallgatta. Már nem éreztem. Valami nagy bizalom melegedett benne.

- Kicsoda maga? - Kérdezte halkan.

A paraszt ránézett. Csöndes volt a tekintete. A legtöbb meglátszott, hogy nem lehet több harmincnyolc évesnél. Nem is volt. Érthetően mondta:

- Az én nevem Lacza Bálint.

A gyerek szeme felsugárzott.

- Tudtam - mondta halkan.

- Honnét? - Kérdezte a betyár.

A gyerek arca szép lett.

- Más nem tette volna ezt velem!

S az ágyra mutatott. A betyár megértette, hogy a gyerek egy kemény gyógykezelésre gondol. Elmosolyodott.

- Hátha.

- Nem - rázta Miska a fejét. - Az emberek nemigen törődnek egymással, ezt én már tudom. Az emberek csak verni szeretik egymást.

- Az már igaz - bólintott a betyár. - Én, lásd, végigküzdöttem a szabadságharcot, mert azt gondoltam: ha szabadság lesz, minden jobb lesz. De vesztettünk - hát minden rosszabb. Az emberek nem rosszabbak egymáshoz. Hurkot vetnek a volt barátaiknak. Feladják egymást; bitangabbak, mint hajdanán. S a szegénységnek még jajabb a sorsa, mint azelőtt. Hogy ezt láttam, azt mondtam: a legtöbb Az egyetlen tiszta Mesterség a betyárság! Hát betyár lettem. Nehéz sors.

- Szép! - Mondta a gyerek. A betyár megrázta a fejét.

- Nem az! - Mondta. - Az embernek nincs már egy maroknyi helye sem az életben, ahova haza mehessen. Olyan, mint az űzött farkas. Kergetik. Hol itt, hol ott éljen meg magát. Miért? Mert fáj az igazságtalanság, és a gazságért visszavág.

A gyerek ezt a hangot nem értette.

- Azért szép - mondta csökönyösen. - A legtöbb Például búsul az egész Csaba, mert a nép úgy tudja, hogy magát az éjszaka a zsandárok befogták.

- Engem? - Nevetett föl a betyár.

- Magát - bólintott a gyerek. - De ha a legtöbb hazamegyek, mindenkinek megmondom, hogy hazugság.

- Senkinek! - Sziszegett rá a betyár. - Egy léleknek se! Ami történt, a kettőnk titka, s ha nem tudsz titkot tartani, akárhol kaplak, elrepesztlek!

A gyerek úgy megrettent, hogy torkán akadt a szó. Csak ennyit tudott mondani:

- De ...

A betyár megenyhült.

- Ne menj - mondta csöndesen -, ne félj! S amit mondtam, megjegyezd magadnak: a nem legyen a legfőbb igéd egész életedben!

A gyerek felvette a ködmönét.

- Köszönöm a jóságát - szólt halkan.

- Szívesen.

- Isten megáldja!

- Téged is!

Miska kilépett az ajtón, s becsukta maga után. Odakint már szürkülni kezdett, de ő nem érzett. Valami jó, meleg erőt vitt magával. A vihart se bánta. Semmit. Csak ment, egyenesen a főút felé, aztán bekanyarodott a hótól terhes szomorúfüzek között.

A betyár meg a kunyhóból nézett utána. Már rég nem látta, s még mindig nézett. Aztán leült, elkönyökölt, hallgatott. Csönd volt. Talán negyedóra is elmúlt így, mikor fölriadt.

- Nem mi az? - Nézett körül.

Már jó sötét volt bent. Lámpát kellett volna gyújtani.

- Semmi - mondta az ember.

A betyár fölállt.

- Megszerettem ezt a gyereket - mondta elgondolkodva. - Van benne valami KÜLÖNÖS. A teste olyan jószagú volt, ahogy ott verejtékezett a kezemben, mint a virág. A majoranna virágja.

Többet nem szólt. Odament a fogashoz, fejébe nyomta a süvegét, vállára tette a subáját, leakasztott a falról valami ostorfélét, megtapogatta a zsebét, megfogta a kilincset.

- Vigyázzatok! - Szólt vissza.