Fúj, fúj a szél, végig az utcán.

Fúj, fúj a szél, végig a városon.

Fölhajigálja még a vigasztalan szemetet is

a nyitva felejtett csillagokba.



Szép, újvilág! Földkörüli útra indul

a rongy, a selyem, a madzag, a kalap

s a nyári szerelmek titkos levéltára

ajtóstól, mindenestől.



Fúj, fúj a szél s tánc közben azt üvölti

„Nézzetek rám, ilyenkor élek én,

zene vagyok, himnusz és suhanó szív

amely boldogan hagyja el a testet."



Kinek üzen? Nekem a ballagónak?

Nekem, aki a Földet többször is megkerülte

és körömmel kaparta meg a Holdat

vérzik-e még vagy örökre halott?



Fúj, fúj a szél s van, akit fölkap,

s viszi magával, mint sas a csibét;

sikoltásából ismerem föl a hajdani lányt

aki meztelenül mosta haját egy vízesés alatt.



Köszönöm szél, te gyakran csodát művelsz

velem: cserében minden hajszálam a tied.

Még a temetőt is elfújod tőlem messzire

ameddig el se látok, hiába süt a Nap.