"Az ágyához léptem halkan, hogy ne hallják meg, és megfogtam a kezét. -Mami, mami ébren vagy? Hallasz mami? - szólítottam meg suttogva. Nem válaszolt nekem, hisz már pár napja nem tudott. Ott feküdt az ágyon, kómába esett, bár akkor még mit sem tudtam arról, hogy mi az. Azt hittem, hogy csak alszik. -Nagymami, nagymami hallasz? - ismételtem meg ismét a szavaimat. Erre sem válaszolt, de éreztem, hogy a keze még meleg, nem halhatott meg! A mami él. S csak bíztattam magam, hogy mélyen alszik. Ezért inkább hagytam pihenni, majd elmentem aludni. Másnap anyu azt mondta mennünk kell (nekem, 2 hugomnak és unokabátyjámnak) a másik nagymamámhoz, de nem indokolta meg, hogy miért. Csak annyit mondott, hogy egy kis nyaralás a mamánál. Én persze megörültem neki, mert nagyon szerettem ott lenni. Azt mondta anyu, hogy búcsúzzunk el mamitól, aki ott feküdt az ágyában és még mindig aludt. Soha nem felejtem el az arcát, ahogy ott fekszik és egy-két csô kiáll belôle. A mamánál voltunk 2 napig, majd haza mentünk. Már akkor éreztem, hogy baj van. Anyu engem az ölébe ültetett, tesóimat pedig maga köré vonta. Csak annyit mondott: -A mami meghalt, ezért vittünk el titeket a mamához, mert tudtuk, hogy még aznap meg fog halni, nem akartuk, hogy itt legyetek. - mi erre sírni kezdtünk, zokogni, majd csak annyit kérdeztem: -Anyu, mikor a mami meghalt te sírtál? -Nem, megvártalak titeket. - csak ennyit mondott. A világ legjobb mamája halt meg aznap, örökké hiányozni fog. Halálával egy kis darabka kiszakadt a szivembôl. Soha nem felejtem el Ôt."