Megint füstölgök, megint mondom a magamét és megint értetlenkedek kicsit! Húsz fok alatti hidegeket mértek az országban sokfelé és megint szedi az áldozatait! Könnyű kihűlni!
Könnyű? Nos hát, én nem hi szem!
És itt most nem elsősorban arra gondolok, hogy mi történik a testtel a fagyhalál előtt, milyen fagyási sérüléseket szenved el az áldozat, míg beáll a halál. Bár minden bizonnyal a szövetroncsolódásig hűlni sem könnyű! Most arra gondolok, mennyire nem lehet könnyű az az út, amin haladva odáig jut valaki, hogy már nem törődve a testi fájdalmakkal sem, lemond minden esélyről és nem hív, nem kér segítséget! Az idén már több mint negyvenen fagytak halálra és többen is a saját fűtetlen házukban! Nem kértek segítséget senkitől! És látszólag nem is tettek semmit a közelgő vég elkerülésére! Ez a közös az utcán megfagyó hajléktalan és a saját házában tüzelő híján megfagyó közt. Miért nem kérnek segítséget? Miért? Büszkeségből? Sorsukat szégyenlik, restellik? Vagy korábbi keserű tapasztalat miatt? Vagy így együtt, mind miatt? És miért nem tesznek semmit a halál ellenében? Soha nem láttam tűz mellett üldögélő hajléktalant! Ha már elutasítják az éjszakai szállást, miért nem csinálnak kis meleget adó tüzet egy hordóban, vagy akár csak másban? De az otthonában megfagyó sem tesz a jelek szerint sokat, mert napközben azért lehetne gyűjteni kis égetni valót! Akár fahulladékot, akár mást. Csak éghető legyen! De nem! Ők nem kérnek segítséget, nem fordulnak senkihez, nem panaszkodnak, nem tesznek látszólag semmit és nem mennek sehová!
Csak halni mennek! Elhagyatottan, egyedül!