"Taníts engem utaidra, Uram, és én a te igazságodban fogok járni; adj nekem osztatlan szívet, hogy félhessem nevedet. Dicsérlek téged Uram, Istenem, teljes szívemből, és dicsőítem a te nevedet örökké!" (Zsolt.86:11-12 KJV)
Igazán vágyunk arra, hogy sikeresen járjunk Istennel? Akkor alapos figyelmet kell szentelnünk Dávid szavainak, mert két lényeges feltételre világít rá.
Először, Dávid kijelenti, hogy szükségünk van tanításra, ami egyedül Istentől jöhet: "Taníts engem utaidra, Uram, és én a te igazságodban fogok járni". Magunkra hagyva sem felismerni, sem alkalmazni nem tudnánk Isten igazságát. Nem tudunk Isten útján járni, hacsak Ő maga, az Ő kegyelméből, nem tanít meg bennünket erre az útra.
Másodszor, Dávid megvilágítja, hogy a szívnek milyen viszonyulása szükséges ahhoz, hogy be tudjuk fogadni és alkalmazni tudjuk Isten tanítását. A 11. versben azt mondja: "adj nekem osztatlan szívet", és a 12. versben így folytatja: "dicsérlek teljes szívemből". Kétszer is hangsúlyozza a szív reakcióját: "osztatlan szívet… teljes szívemből...".
Ez a központi kérdés: osztatlan-e a szívünk. Nem lehet Istennel ellentétes elkötelezettségünk, nem lehet más választásunk. Minden forrásunknak Istenben kell lennie; minden várakozásunkkal Felé kell fordulnunk.
Úgy találtam, hogy a hívő életben minél tovább járunk Istenben, annál kevesebb választásunk van. Az út egyre keskenyebb és keskenyebb. Végül azok futják meg a pályát, akiket mindenben csak Isten tud megelégíteni. Nem Isten és még valami; csak Isten egyedül. A szívünk akkor osztatlan, ha nem nézelődünk mindenfelé, hanem kizárólag Istenre, hogy megelégedésünk, békességünk, életünk forrása Ő legyen. Ámen.