Mint anya gügyögő gyermekére,
még az imént mosolygott a Nap:
ám az égbolt déli peremére
már goromba felhők rajzanak.
Eltakarják hő- és fényforrásunk,
életadó kútfőnk: a Napot,
s ím, megnyílnak az ég csatornái,
s felzubognak az áldás csapok...

Minden cseppet ájult kéjben szív fel
megtaposott fű, fa, lomb, virág:
szirmaikról menten lemosatják
utak rájuk szállongó porát.
Sóhajtanak s megfürödnek szépen,
lankadt tagjuk zsibbasztja a csók:
s ím, megnyílnak a kis virág-lelkek,
s indulnak a boldogság-hajók...

Ó szerelem, mért nem hullatod rám
záporozó, májusi esőd?
Mért nem oldod le magányom kérgét,
mely lelkemnek gyökeréig nőtt?
Megfürödni gyöngyös cseppjeidben
be szeretne e szív újólag,
s ha egy kislány hű szerelme által
célba vinné balga sorsomat...
Éveim növekvő árnyában
szűkítem a kört magam körül.
Lendület, ifjúság hova lettek?
Fény arcomra már alig derül.
Lelkem fehér hattyúját elűztem,
Veronikám az idő nyelte el:
s nincsen már kéz, amely enlelkemnek
nyugtalanságából kiemel...

Ó szerelem, árasszon el engem
záporozó, májusi esőd!
Köznapok porrétege egyébként
tengni késztet még idő előtt...
Lúdtalpú rém (sorsom) taposott meg,
hűs zuhanyod ezért várom én:
ó szerelem, nyisd meg csatornáid,
s kínt, örömet zuhogtass belém!