Nekem már szitok az Isten szó a számon.
Én nem a haldoklót, az élőket szánom.
Már a tavaszban is csak öldöklést látok,
minden új élet új, Istenre szórt átok.
Születünk, s ez nem cél, csak istenítélet,
percnyi örömünkért fizet meg egy élet.
Élek, s ez gesztus csak; vezeklő ígéret:
“Amíg te élsz anyám, addig én is élek.”
S ő sejti, hogy vágyom, vágyom sírbadőltét,
hívő, szent mosolyát könnyek összetörték.
A kedvesem beteg. Oly szép, imahalvány...
és szeret míg a láz fest csókszínt az ajkán.
Ím vedd Uram a sorsom; úgy lankad Elébed,
mint Krisztus-fő amely már tövisekkel érett!