Magamnak beismerem:
Magamat jól ismerem,
De másnak elmondani nem is merem,
Mert az őszinteség mélységes verem,
Honnan az ember magát jól látva
Tekinthet a világra.
De sokszor a világot nem látva,
Lelkét másoknak kitárva
Zuhanhat mélyre a homályba,
Hol másoknak köszönhetően
- Kiket nem is látott -
Megismerhet
Egy teljesen más világot,
Mely minden magából adottat
Szigorúan megadóztat,
Mint haszonként és eszközként kezelve
Tekint az őszinte személyre,
Aki olyan mint a természet:
Akit egy gyöngéd szó
Magából kivetkőztet,
Aki mindent megmutat magából:
Nem érdekből, csak úgy magától.
Mert a világot úgy szereti ahogy van:
Ahogy a kezdetektől van, adottan.
Az őszinte szó, - ha az -
Drága kincs.
Lehetne, de
Mértéke nincs
Ha lenne, már nem az lenne, ami
Hanem csak értékes, ritka holmi,
Amit adnak-vesznek az emberek,
Amit csak adni biztosan,
De kapni nemigen lehet,
Mivel a hazugság - az édes múzsa -
Az őszintét a mélybe húzza,
Majd a helyébe lépve
Csalja a szemlélőt mindig lépre.
Mi végre hát az Őszinte léte?
Az, hogy szeretni csak őszintén lehet
Mert a hazug szeretet szeretőt és szeretettet
Egyaránt eltemet!