Magyarnak lenni: tudod, mit jelent? Magasba vágyva, tengni egyre - lent; Mosolygva, mint a méla õszi táj, Nem panaszolni senkinek, mi fáj; Borongni mindig, mint a nagy hegyek, Mert egyre gyászlik bennünk valami: Sokszázados bú, melyet nem lehet Sem eltitkolni, sem bevallani. Magányban élni, ahol kusza árnyak Bús tündérekként föl-fölsírdogálnak, S szálaiból a fájó képzeletnek Fekete fényû fátylat szövögetnek, És bút és gyászt és sejtést egybeszõve Ráterítik a titkos jövendõre... Rab módra húzni idegen igát, Álmodva rólad: büszke, messzi cél, S meg-megpihenve a múlt emlékinél, Kergetni téged: csalfa délibáb!... Csalódni mindig, soha célt nem érve, S ha szívünkben már apadoz a hit: Rátakargatni sorsunk száz sebére Önámításunk koldusrongyait... - Én népem! múltba vagy jövõbe nézz: Magyarnak lenni oly bús, oly nehéz!... Magyarnak lenni: tudod, mit jelent? Küzdelmet, fájót, véges-végtelent. Születni nagynak, bajban büszke hõsnek, De döntõ harcra nem elég erõsnek; Úgy teremtõdni erre a világra, Hogy mindig vessünk, de mindig hiába: Hogy amikor már érik a vetés, Akkor zúgjon rá irtó jégverés... Fölajzott vággyal, szomjan keseregve A szabadító Mózest várni egyre: Hogy porrá zúzza azt a szirtfalat, Mely végzetünknek kövült átkaul, Ránk néz merõen, irgalmatlanul, S utunkat állja zordan, hallgatag... Bágyadtan tûrni furcsa végzetünk', Mely sírni késztõ tréfát ûz velünk, S mert sok bajunkat nincs kin megtorolni: Egymást vádolni, egymást marcangolni! - Majd, fojtott kedvünk hogyha megdagad, Szilajnak lenni, mint a bércpatak, Nagy bánatoknak hangos lagziján Nagyot rikoltni: Hajrá! húzd, cigány - Háborgó vérrel kesergõn vigadni, Hogy minekünk, hajh! nem tud megvirradni, Hogy annyi szent hév, annyi õserõ, Megsebzett sasként sírva nyögdelõ, Mért nem repülhet fönn a tiszta légben, Munkás szabadság édes gyönyörében - Hogy mért teremtett bennünket a végzet Bús csonkaságnak, fájó töredéknek!... Tombolva inni hegyeink borát, Keserveinknek izzó mámorát, S míg vérünkben a tettvágy tüze nyargal, Fölbúgni tompa, lázadó haraggal - S mikor már szívünk majdnem megszakad: Nagy keservünkben, Bús szégyenünkben Falhoz vágni az üres poharat... - Én népem! múltba vagy jövõbe nézz!... Magyarnak lenni oly bús, oly nehéz!... De túl minden bún, minden szenvedésen, Önérzetünket nem feledve mégsem, Nagy szívvel, melyben nem apad a hûség, Magyarnak lenni: büszke gyönyörûség! Magyarnak lenni: nagy s szent akarat, Mely itt reszket a Kárpátok alatt: Ha küszködõn, ha szenvedõn, ha sírva: Viselni sorsunk, ahogy meg van írva; Lelkünkbe szíva magyar földünk lelkét, Vérünkbe oltva õsök honszerelmét, Féltõn borulni minden magyar rögre, S hozzátapadni örökkön-örökre!...