Hiszek a két-egy legfõbb jóban,
Az Istenben s az Igazságban,
És belekulcsolom e hitbe
Honszerelmemnek szent hitét...

Hiszek a magyar hõsregékben
Egy ezredévnek erejében,
Hiszem létünknek szent csodáit
S titkon vezérlõ csillagát;

Hiszem, hogy örökünk e föld itt,
Hogy tündér volt a csodaszarvas,
S Attila pásztorlelte kardja
Valóban Isten kardja volt;

Hiszem Árpádnak hõs csatáit,
S hiszem, hogy halmon, rónaságon
Egy-egy sejtelmes fuvalomban
Az õsök lelke lengedez;

Hiszem, hogy szíve van e földnek,
Megérzi búnkat, örömünket,
S a mi szívünkkel egy ütemben
Örökké magyarul dobog;

Hiszem az Istent fönt az égben,
Tudom, hogy õ itt az Igazság,
És õ az út, és õ az élet, -
S a sírokon is nõ virág...

Tudom, bár fáink dús virágát
Dermeszti fagy, és szél zilálja:
Azért gyümölcs is lesz a fán még,
S mosolygón terhes lesz az ág;

Borongó õsszel messzeszállván
Sok fecske nem jön vissza többé:
De új fészkekben új tavasszal
Azért vidám dal csicsereg;

S a zivataros kerek égen
Bármily sötétlõn ül a felhõ:
Mögötte ott a tiszta kékség
És lesz még áldó napmeleg...

Hiszek, hiszek a legfõbb jóban:
Az Istenben... az Igazságban,
És belekulcsolom e hitbe
A diadallal ránksugárzó
Boldogabb, büszkébb, szebb jövõt!

Arra tanítottak otthon, iskolában:
Élt egyszer a magyar fényes nagy hazában...
E hazának földjét foglalta el Árpád,
Ezer évig font rá koszorút a Kárpát.

Hallgattam apámat; szomorúan mondta,
Mint a töviságat a keresztre fonta.
-Elmehetsz, kislányom, messze-messze földre,
Nem akadsz mezõben ilyen hamvaszöldre.

Sehol ily acélos búzát nem aratnak,
Nem termett még ember sehol ily szabadnak.
Sehol ily ezüstben nem csillog a harmat,
Sehol békességet ily hõn nem akarnak.

Mégis ver az isten! Magyar folyók habja
Elvett földünk mossa, álnok szomszéd rabja..
Trianoni kereszt áll a hármas hegyen,
Egykor sötét elmék, új Mementó legyen!

Kérdezhetik tõlem szülõk és tanárok:
Mit keresek én itt, vajjon mire várok?
Mit keres a tavasz zordon, múló télben,
Mit a halk harangszó kis faluban délben?

Hallgassátok fiút, ti is, kedves lányok,
Hogy kicsi szívemmel én itt mit kívánok!
Anya lesz majd egykor a hon ifjú lánya,
Fiúból a nemzet vitéz katonája.

Álljon ez az emlék csendben.. én szomorún
Leteszem gyászfátylas kis virággkoszorúm...
Várok, míg elmúlik a tengernyi bánat,
Én leszek a Hit, míg nemzetünk feltámad!

Várom, míg a fiúk mennek s újra jönnek
S végét vetik egykor a gyásznak és könnynek
Hozzátok, mint hõsök, gyõzelem virágát
S letépem a gyásznak e szomorú ágát!

Koronánk emeljük - ha vége a gyásznak -
Magasba, szent napján a feltámadásnak.
És ez a szép kereszt virággal lesz tele.
Nem Trianon-é lesz a szeretet jele.