Idegen vagyok e mérgezett világban,
Fáj a Föld búja és fájnak a napok.
Szívesen ülök csendes kis szobámban,
És minden fájdalmat odakünn hagyok.

Csodás képeket festek ott magamban,
Elmém ecsetje serényen dolgozik,
S hunyt szemeim vásznán szépen, lassan,
Egy új, színes ország kibontakozik.

Ez új, színes ország, mint tündérek kertje,
Mesébe illően, békés és szabad,
A szikrázó Naptól fénylik ég kékje,
És zöld mezőkön át négy folyó szalad.

Nádtetős házakban furcsa népek élnek,
Férfiak, nők és a huncut gyermekek,
Sokat kacagnak, s keveset beszélnek,
Országuk ölelik körben nagy hegyek.

Nyáját tereli künn a tarka réten,
Cifra szűrében egy ősz öreg juhász,
Kis puli csahol körülötte éppen,
S ő bajusza alól vígan furulyáz.

Takaros konyhában kendős asszonyka,
Halkan dúdolva kenyerét dagasztja,
Mellette bölcső, benne sír kisfia,
S jó testvérkéje álomba ringatja.

Az iskolában tudásszomját oltja,
Megannyi gyermek, szemükben értelem,
Ősi betűik a táblácskákra róva,
Tanár úr arcán szerető türelem.

Ünnepeken a templom is megtelik,
Ájtatos lelkek imádkoznak szépen,
Énekeikkel az Urat dicsérik,
Ki őrködik fenn e hűséges népen.

Az álom elszáll, ám a remény marad:
Segít az Isten, csak hittel kell kérnünk,
Lesz még Magyarhon boldog és szabad,
Hol szeretve egymást békében élünk!